Index Vakbarát Hírportál

A mai napig mintegy hétezer ember mászta meg a világ legmagasabb csúcsát, a 8848 méter magas Mount Everestet (Csomolungmát), elsőként az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli Tendzing Norgaj 1953-ban. De 1978-ig kellett várni, amíg oxigénpalack nélkül feljutottak a csúcsra (az olasz állampolgárságú, de dél-tirolban született Reinhold Messner és az osztrák Peter Habeler), akiket azóta 193-an követtek oxigénpalack nélkül. Azaz a hegymászók nem egész 3 százaléka volt eddig erre képes.

Mondhatnánk, ennek oka nyilvánvaló, ekkora magasságban annyira kevés az oxigén, amit az emberi szervezet képtelen elviselni. De azért mégsem ennyire egyszerű az egész.

Az emberi test a tengerszinthez alkalmazkodott, ahol a levegő nyomása 1 atmoszféra (101 325 Pa), és a levegő 21 százaléka oxigén (O2). Ilyen viszonyokhoz alkalmazkodtak a tüdőből a test szerveibe oxigént szállító hemoglobinmolekulák a vérben. Csakhogy a magassággal együtt ritkuló levegőben az oxigéntartalom is csökken (egészen pontosan exponenciálisan csökkenő mértékben csökken), olyannyira, hogy

mint idelenn, a világ legmagasabb csúcsán pedig mindössze a harmada. A szervezet pedig szó szerint levegő (oxigén) után kapkod, mire a vér besűrűsödik, a szív pedig turbó üzemmódra kapcsol, hogy növelni tudja az oxigéntranszportot a sejtek felé.

Úgy tűnt, megtalálták azt négy gyereket, akik május elsején zuhantak le a kolumbiai dzsungelben, és tűntek el az esőerdőben. Aztán cáfolták a hírt, a gépen utazó 13, 9 és 4 éves fiúknak és 11 hónapos kistestvérüknek most sincs nyomuk. 

A Cessna 206-os típusú repülőgép május 1-jén a kora reggeli órákban vészjelzést adott le motorhiba miatt. Az orral földbe csapódott gép roncsaira csak május 15-én bukkantak rá kolumbiai katonák, benne a pilóta, az idegenvezető és a gyerekek anyjának holttestével. A kicsik azonban eltűntek.

Több mint száz katona keresi őket, a mentőkutyák találtak is eldobott gyümölcsöket, egy rögtönzött menedéket, egy ollót, hajgumit és egy cumisüveget. Közben helikopterről a gyerekek nagymamájának az üzenetét közvetítették (a helyi törzs nyelvén) hangszórón keresztül, aki arra kérte őket, ne menjenek semerre, maradjanak ott, ahol éppen vannak, így tudják fellelni őket.

A megtalált nyomokon és személyes tárgyakon felbuzdulva Gustavo Petro kolumbiai elnök május 17-én arról számolt be, hogy megtalálták őket, ám néhány órával később törölte a tweetet, mivel nem sikerült megerősíteni a hírt.

Bámulatos élőlények a gombák. Sokáig növényekhez sorolták több százezer fajukat, aztán a molekuláris genetika térhódítása után kiderült, hogy se nem növények, se nem állatok, hanem külön entitások a Földön. Máig nem fedték fel minden titkukat, de azt már tudjuk, hogy elektromos impulzusokkal kommunikálnak, és szókincsük akár ötven szóból is állhat, zombihangyákat irányítanak, izgalmas a szexuális életük, forradalmasították az orvostudományt (penicillin, az első antibiotikum), és némelyikük megvész a whiskey-ért.

Utóbbi azért érdekes, mert több fajuk is bizalmas viszonyban áll az alkohollal, pontosabban szívesen vegyülnek egymással, a végeredmény pedig akár halálos is lehet.

Már a kisiskolásokat is arra tanítják szerte a világon, hogy vigyázni kell a gombákkal, mert sokuk mérgező. Különösen a gyilkos galócával (lásd keretes írás), amely kifejezetten alattomos gyilkos, mert jó az íze, és kellemes az illata, ráadásul megtévesztően hasonlít az egyik legnépszerűbb ehető gombához, a kerti és az erdőszéli csiperkéhez. De hogy nemcsak a számontartott méregkeverőkkel, hanem sok, önmagában nem toxikus, sőt

Nem érdemes betintázni

Ilyenek például az erdőkben, parkokban, kertekben, korhadó fákon nálunk is sokfelé megtalálható apró és karcsú ráncos és kerti tintagombák (Coprinopsis atramentaria és Coprinellus micaceus). A fiatal példányok első osztályú csemegegombának számítanak, kalapjaikat rántva, palacsintatésztában kisütve eszik, vagy krémlevest készítenek belőlük, de akár még gombapaprikásként is megállják a helyüket.

Sok emberben felmerülhet, miért van egyáltalán jobb- és balkezesség, különösen a nőkben, és különösen, ha volán mögött ülnek. Ezért is találták fel a „másik balt” – feltehetően az autósiskolákban. A két oldal megkülönböztetése egyébként a francia forradalom idejéből, Párizsból ered, amikor a parlamenti ülésrendben a jobb oldalon foglaltak helyet a királyság képviselői (az első és a második rend), a bal oldalon a forradalom hívei, a polgárság (a harmadik rend). Ez a felállás az ancien régime korszakában még nem jöhetett létre, a forradalomnak köszönhető, hogy a harmadik rend kivívta a közös nemzetgyűlés lehetőségét. 

Talán már mi is megfigyeltük magunkon, hogy vannak olyan tevékenységek, amiket egyszerre tudunk a jobb és a bal kezünkkel is végezni (már ha meg tudjuk különböztetni a két oldalt), de mitől függ, és miért van több jobbkezes a világon?

Egy gyors teszttel könnyen kideríthejtük, hogy jobb- vagy balkezesek vagyunk-e, ha hirtelen elbizonytalanodnánk. Fogjunk egy távcsövet vagy egy kaleidoszkópot vagy bármit, amibe csak az egyik szemünkkel kell belenézni. Amelyik szemünket használjuk reflexszerűen, gondolkodás nélkül, olyan kezesek vagyunk. Ugyanezt kipróbálhatjuk egy lépcsőn is: amelyik lábunkkal lépünk rá először, az a mi preferenciánk.

Habár van némi vita arról, hogy mikor tűnhetett fel a Homo sapiens, az valószínű, hogy 200 ezer évvel ezelőtt már kis csoportokban javában vándoroltak és gyűjtögettek-vadásztak Afrika szavannáin őseink. A kevés leletanyagból azonban csak szerény következtetéseket lehet levonni arról, hogyan éltek és mit csináltak elődeink 150 ezer éven keresztül. Annyit viszont mindenképpen tudunk, hogy

Ekkortól viszont felgyorsultak az események és döntő változások indultak el. Olyan újdonságok tűntek fel, mint az íj, a tű, művészi tárgyak, faragott figurák és ékszerek, na és megszülettek az első barlangfestmények (Spanyolországban, Franciaországban és Indonéziában).

Talányosan rövid idő alatt robbant a kultúra, az eszközök és alkotások pedig kreatív, absztrakt, szimbolikus gondolkodást és rugalmas nyelvhasználatot feltételeztek. A gondolkodás és a megismerés pár ezer év alatt szintet lépett, ezt a különleges időszakot pedig Yuval Noah Harari történész, a világsikerű Sapiens – Az emberiség rövid története című könyv szerzője kognitív forradalomnak nevezte el, az antropológusok pedig az újfajta embert Homo sapiens sapiensnek, azaz modern embernek.  

Hogy mi váltotta ki ezeket a változásokat, egyelőre csak találgatják, jobb híján genetikai mutációra gyanakszanak. Akárhogyan is, de a moderné vált emberek olyanok lehettek már, mint mi, intenzíven kommunikáltak, pletykáltak és képesek voltak megjegyezni és hatékonyan alakítani közösségi viszonyaikat. Óriási mentális lökés volt ez a fajunknak, olyannyira, hogy elődeink ki tudták szorítani a többi emberfajt, a már 700 ezer éve létező neandervölgyieket, és a gyenyiszovai embereket Eurázsiából, és hamarosan a bolygó egyeduralkodóivá váltak.

A 2009-es Hasonmás című filmben mindenkinek van alteregója, igaz, csak egy robot, aki elvégzi helyette a piszkos munkát – vagyis a mindennapi teendőket. De nem is Bruce Willis-film lenne, ha nem ölnének meg néhány felhasználót, és nem atlétás hősünknek kéne kinyomoznia, mi történt. Nem bízik a hasonmásában, ezért ő göngyölíti fel a szálakat.

Ha valaki látta a Képmás (Counterpart) című két évados sorozatot a zseniális J. K. Simmons főszereplésével, az is belefutott a hasonmástémába. Milyen lehet, ha az embernek van egy alteregója, sőt egy egész világ, ami abszolút tükörképe a miénknek? A filmben ez a kettő áll szemben egymással, miután a nyolcvanas évek Berlinjében véletlenül megkettőződött az idővonal. Ez már a párhuzamos univerzumok filozófiáját feszegeti, ami nagy téma, de előbb vizsgáljuk meg az egyik részletét: létezhet-e valahol a világban egy nem robot doppelgängerünk, vagyis valaki, aki megszólalásig olyan, mint mi?

Olyan kultúrában élünk, ahol a „holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ” ellenére a házaspárok legalább fele elválik, és nagy részük hűtlenség miatt. Még azt is meg tudjuk becsülni, hogy átlagosan az emberek több mint 40 százaléka megcsalja a partnerét, és ha már megtette, onnantól már háromszor nagyobb eséllyel lesz újra hűtlen azokhoz képest, akik addig hűségesek maradtak.

Mondhatnánk persze, és joggal, hogy a házasságokat nemcsak a vagyon megtartása tartja össze, hanem érzelmi kötőerők is, és ha ezek gyengülnek, akkor ma már lehetőségünk van válásra és új kapcsolatok kialakítására.

A kérdés csak az, hogy miért alakult ki egyáltalán a monogámia, az egynejűség, egyférjűség, az életre szóló együttélés (vagy az arra való törekvés) az emberi fajnál. Alapvető természetünk része lenne a monogámia, vagy éppen ellenkezőleg: idegen tőlünk a hűség, és a kulturális változások miatt egyre kevésbé akarunk erőfeszítéseket tenni egy hosszú távú kapcsolatért, az ezüst- és aranylakodalmakat pedig inkább meghagyjuk romantikus történelmi népszokásnak?

Mi történik, ha egy osztrák bika átnéz a határon, meglátja a csinos magyar tehenet, és udvarolni kezd neki? Lesznek-e kommunikációs nehézségeik, vagy minden gond nélkül megérti a bókokat Riska? 

Hogy ezt megtudjuk, először is különbséget kell tenni a kommunikáció és a nyelv között, mert az állatok sokféle módon kommunikálnak (hang, testbeszéd, szag), de a nyelv (nem csak a finom marhanyelv) egyedi dolog. 

Kérdés, a kommunikáció tanult vagy veleszületett az állatoknál, és kialakíthatják-e ugyanazon fajok földrajzilag távoli csoportjai a hasonló viselkedési vagy beszélgetési módokat? 

Ha elhagyjuk a várost, azonnal megragadnak, szemünkbe szöknek, belénk hasítanak az éppen most virágzó repcetáblák. Sárga, sárgászöld színpompájuk valósággal ragyog a határban, elnyomva minden más tavaszi színkavalkádot, annyira intenzíven uralják a tájat, hogy szinte le sem tudjuk róluk venni a szemünket, csak bámuljuk a csodás színt megbabonázva.

Na de mi késztet minket virágzó repceföldek bámulására, miért fog meg bennünket ennyire ez az élénk sárgászöld szín? Miért nem más árnyalatok ejtenek rabul?

Mondhatnánk persze, hogy magában a repcében, ebben az Indus völgyéből származó, káposztafélék családjába tartozó, lágy szárú hasznos ipari növényben gyönyörködünk, mert magjából kiváló olajat lehet préselni, és a méhek is odáig vannak érte, mi pedig a repcemézért. A valóság azonban az, hogy mindenféle számító előfeltevés nélkül, ösztönösen szegezzük szemeinket a repceföldekre, méghozzá azért, mert az emberi szem ezt a színt érzékeli a legintenzívebben.

Valószínűleg évezredek óta a legtöbb születéskor elhangzik – valamilyen formában – a csecsemőt üdvözlő rokonság, na és a boldog anya szájából az egyetemes kulcsmondat, hogy „tiszta apja!”, miközben az újdonsült és elérzékenyült apák bizonytalanul fürkészik a babákat. Jó okuk van erre, hiszen csak az anya személye egyértelmű, az apák sohasem lehetnek százszázalékosan biztosak abban, hogy tőlük fogant a jövevény, mindig ott lappanghat egy aprócska kétkedés, mákszemnyi fenntartás a háttérben.

A férfiak viszont saját utódaikról akarnak főként gondoskodni, ezért mindig is több energiát és figyelmet szenteltek olyan gyerekekre, akik (szerintük) jobban hasonlítanak rájuk. Közkeletű vélekedés szerint

ami nem véletlen, az evolúció ugyanis előnyben részesítette azokat a csecsemőket, akik az apjuk vonásait hordozták. Úgy is mondhatjuk, hogy a természet „elintézte”, hogy a csecsemők kivívják az apák gondoskodását, különben egy (vélt) „leleplező” benyomástól vezérelve elhanyagolták, elhagyták volna újszülött gyermeküket, ami végzetes lett volna a babák számára.

Tetszetős magyarázat, evolúciópszichológusok akár csettinthetnek is. Ráadásul a tudomány meg is erősítette az apai hasonlósági teóriát 1995-ben, amikor két amerikai kutató egyéves gyerekek és három férfi és három nő arcát mutatták fekete-fehér fotókon (az egyik mindig a biológiai szülő volt) a kísérleti alanyoknak, hogy mondják meg, kire hasonlítanak a babák leginkább. Minden az elvártak szerint alakult,

a feltételezés bizonyítást nyert, és úgy tűnt, hogy megnyugtató módon sikerült megmagyarázni egy újabb tudományos rejtélyt. Quod erat demonstrandum, le lehet tenni a pontot, és újabb talányok után nézni.

Talán az élet legnehezebb szakasza a kamaszkor, mely körülbelül 12 éves korban kezdődik és 18-20 éves korig tart. Hirtelen testnövekedés, követhetetlen hangulatingadozások, hormonváltozások, szerotonin- és kortizolfröccsök. Egy kaotikus átmeneti állapot, még nem felnőtt, már nem gyermek, aki dacos, szemtelen és felesel. És azon kívül, hogy a barátaival lóg, legszívesebben nem csinálna semmit.

Lusták

Ha csak tehetnék, álló nap a plafont bámulnák, ahogyan Lúdas Matyi, Fazekas Mihály 1804-es elbeszélő költeményének jól ismert hőse is teszi, aki igencsak lusta siheder volt – hiába zsémbeskedett vele az édesanyja, füle botját sem mozgatta, csak a legyeket hajkurászta. 

Ugyan mi történhetett vele? Mi történik a nem sokkal korábban még örökmozgó, energiabomba gyerekekkel?  

Vekerdy Tamás pszichológus-író, a nagy sikerű Kamaszkor körül című könyv szerzője szerint semmi különös, mindössze azért tűnnek lustának, mert belefáradnak a növésbe. Tinédzserkorban akár 10-15 centit is nyúlhatnak a fiatalok pár hónap alatt, ami igencsak megviseli a szervezetet, ahogyan a hormonális változások is fárasztóak tudnak lenni.

A legújabb kutatások azt sugallják, hogy az emberi agyban nincs egyetlen olyan hely, amely a tudatért lenne felelős, azt feltételezik, hogy egy egész hálózat állhat mögötte. Eddig megfoghatatlannak bizonyultak azok az agyi hálózatok és kapcsolataik, amelyek a tudatosságot és az ébrenlétet eredményezik.

Mi az emberi tudat?

Zirui Huang, a Michigani Egyetem Orvostudományi Kar Aneszteziológiai Tanszékének kutatási adjunktusa azt mondta:

A tudat tanulmányozása olyan, mint egy összekevert Rubik-kocka kirakása. Ha csak egyetlen felületet nézünk, megzavarhat a rendszerezés. Minden dimenziót figyelembe véve kell dolgozni a rejtvényen.

A tudat vonatkozik az agy ébrenléti képességére, tapasztalatainkra és az érzékszervek szerveződésére, vagyis a látvány, a hang és az érzés összefonódására, hogy létrejöjjön a tudatos élmény. Idén év elején nagy előrelépés történt az emberi tudat vizsgálatában, a Michigani Egyetem kutatói éber és kómában lévő vagy pszichiátriai betegek (például skizofrén) MRI-adataiból 400 különböző agyi régió felvételeit vizsgálták és hasonlították össze. Három kérgi gradienst találtak, amelyek összhangban lehetnek a tudat dimenzióival, az ébrenléttel, a tapasztalatokkal és az érzékszervi szerveződéssel.

Az emberi tudat kutatása tehát komoly fejlődésen megy keresztül, de mi a helyzet az állatokkal?

„Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – mondta Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyája, polihisztor, amit Stephen King amerikai bestselleríró tovább gondolt, mondván: „ketten is csak akkor tarthatnak titkot, ha az egyikük halott”. George Orwell angol író tovább emelte a tétet, és elment a falig, mert szerinte ha titokban akarunk tartani valamit, akkor még önmagunk elől is el kell titkolnunk a titkunkat, különben előbb-utóbb biztosan kibökjük valakinek.  

A titkok azok a rejtélyes részletek, amelyeket csak kevesen tudnak, ezek szerint mindig kiderülnek? Egyáltalán: miért vannak titkaink, miért titkolózunk? Utóbbi kérdésre a válasz kézenfekvő: legfőképpen azért, hogy elkerüljük mások negatív megítélését, ami akkor érne minket, ha kikerülnének azok információk, amelyeket mindenáron leplezni szeretnénk, esetleg azért, mert nem akarjuk felfedni jövőbeli terveinket. Nagy tehát a tét (legalábbis úgy gondoljuk), mégis a titkokat csak nehezen tudjuk sokáig magunkban tartani, és valóban csak idő kérdése, hogy előbb-utóbb jó eséllyel megosszuk azokat valakivel.  

De vajon miért teszünk ilyesmit? Hiszen a nagy rejtegetés után az önkéntes kitárulkozásnak nem sok értelme van.

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a rémálmok csak a fiatalabbakat gyötrik, ez hatalmas tévhit. A legfrissebb felmérések szerint ugyanis a felnőttek 50-85 százaléka álmodik rosszakat esténként, ami utólag kialvatlansághoz, feszültséghez és szorongáshoz vezethet.

Azt persze senkinek sem kell magyarázni, hogy az előbb felsoroltak nem éppen a legjobb napindító tényezők – de miért álmodunk rosszakat, és hogyan előzzük meg ezeket? Ennek próbáltunk utánajárni az alábbi cikkünkben.

Az álmok általában olyan dolgokat foglalnak magukba, amelyek napközben történtek. Ez egyes kutatókat arra a feltételezésre vezette, miszerint az álmodás elengedhetetlen a memória megszilárdításához és a kognitív megfiatalodáshoz

– magyarázza Joshua Tal manhattani alvás- és egészségpszichológus, később azzal kiegészítve, hogy a tudomány jelenlegi álláspontja az, hogy az álmok tulajdonképpen az elme kísérletei arra, hogy értelmet adjanak a nap során történt eseményeknek azáltal, hogy az alvás során az agy képekben játssza vissza őket.

Ezzel szemben a rémálmok az Amerikai Alvásgyógyászati Akadémia szerint olyan élénk, valósághű és nyugtalanító álmok, amelyek jellemzően a túlélést vagy a biztonságot fenyegető veszélyekkel kapcsolatosak, és gyakran a szorongás, a félelem vagy a rémület érzéseit váltják ki. Ennek okán, amennyiben gyakorta rémálmokkal küzd, mindenképp érdemes utánajárnia annak, hogy mi lehet azok kiváltója. Az alváshiány és a szorongás ugyanis több szívet érintő betegség, illetve az elhízás kialakulása miatt is felelhet, írja a  CNN .

Két évvel az 1981-es Időbanditák című film bemutatása után, amiben furfangos időutazók a világtörténelem gazdag és híres szereplőit akarják kifosztani, egy trükkös rabló 106 ritka órát lopott el egy jeruzsálemi múzeumból. Ezzel körülbelül meg is valósította a Terry Gilliam-film cselekményét, mivel időt és történelmileg értékes tárgyakat lopott, köztük egy Marie Antoinette-nek szánt, 30 millió dollárt érő órát.

A rejtélyes rabló kilétére évtizedekig nem derült fény, de mi is történt azon a negyven évvel ezelőtti éjszakán?

1983. április 17-én valaki az éj leple alatt bemászott a jeruzsálemi LA Mayer Iszlám Művészeti Múzeum kis ablakán, hogy meglovasítson 106 órát és egyéb értékes művészeti tárgyat. Nyomokat annyira nem hagyott, hogy a hatóságok egy helyben topogtak egészen addig, amíg valaki a 2000-es évek elején a halálos ágyán nem könnyített a lelkén.

A legkülönlegesebb órák tárlata

A jeruzsálemi Iszlám Művészeti Múzeum 1974–ben nyílt meg, és mintegy 4000 tárgy tartozik a gyűjteményébe, ékszerek, kerámiák, szőnyegek, fegyverek. A tárlat legkülönlegesebb szekciója a ritka és értékes órakollekció, ami a világ három legritkább óragyűjteményének egyike. A múzeumot a hatvanas években alapította Vera Francis Bryce Salomons, aki az apjától örökölt mintegy 200 darab órával alapozta meg a különleges óratárlatot.

A kollekció legfontosabb elemei közé tartozik a híres svájci órásmester, Abraham-Louis Breguet által készített 55 óra, köztük egy naptárral és hőmérővel felszerelt szerkezet is, amit Napóleon húgának készítettek. De annak az órának is ő volt az ötletgazdája, amit Marie Antoinette-nek szánt egyik börtönőre, aki beleszeretett a halálra ítélt francia királynéba. A mechanikailag bonyolult szerkezet azonban csak 1827–re készült el, 34 évvel Marie Antoinette kivégzése után. A 30 millió dollár értékű műremek 823 aranyból, platinából és zafírból készült alkatrészből áll. De volt a gyűjteményben egy pisztoly alakú 19. századi óra és Breguet híres Sympathique időmérője is.

Kevés idegesítőbb van az életben, mint az elménk szűnni nem akaró kattogása, az örökös túlgondolás, rágódás, agyalás vélt vagy valós helyzeteken, múltbeli eseményeken vagy a kiszámíthatatlan jövőn újra és újra, végtelenített gondolatköröket futva, a legrosszabbra számítva, bolhából elefántot csinálva.

„Most jut eszembe, az utóbbi időben mindig érzek is valamit, ahányszor pislogok” – mondja a világ egyik legismertebb agyalója, a hipochonderek örökös bajnoka, Woody Allen, aki a Hannah és nővérei című, 1986-os filmjében egyfolytában azon szorong, hogy agydaganata van, és amikor kiderül, hogy teljesen egészséges, akkor meg azon kezd aggodalmaskodni, hogy attól még, hogy éppen most nem rákos, könnyedén az lehet a közeljövőben.

De Shakespeare Hamletje is nehézsúlyú rágódó, hiszen az egész darabban mást sem csinál, csak azon tépelődik, mi lesz a halál után („lenni vagy nem lenni”), ezért aztán nem is cselekszik, végül ez okozza a vesztét is.

Vajon miért agyalunk ennyit? Mi váltja ki a rendkívül fárasztó és kimerítő túlgondolkodást? Volt vagy van a végeláthatatlan töprengéseknek egyáltalán bármiféle evolúciós előnyük?

Közel egy hete már, hogy véget ért a négynapos húsvéti hosszú hétvége, amely alatt az ország jelentős része az átlagosnál bizonyára többet étkezett – a sok ünnepi finomságnak ugyanis kifejezetten nehéz ellenállni. Ennek hátránya, hogy pillanatok alatt felcsúszhat ránk pár plusz kiló, melynek leadása bizonyos esetekben sokkal nehezebb lehet, mint azok felszedése.

Ilyen esetekben az első dolog, amihez fordulunk, nem más, mint a testmozgás – extra hosszú sétákat vállalunk be a kutyával, otthon, a tévé előtt edzünk, vagy akár még egy kondibérletet is kiváltunk, napokkal, hetekkel az életmódváltás után azonban számos ember konstatálja szomorúan, hogy a mérleg semmi változást nem mutat.

Ilyenkor merül fel a legtöbbekben a kérdés, hogy önmagában a testmozgás valóban elég a fogyáshoz? – ennek jártunk utána az alábbi cikkünkben.

Több mint tíz éve robbant ki a hazai medvehagyma-őrület, amikor szinte egyik évről a másikra tömegmozgalom indult, és ezrek lepték el március végeken az árnyas erdőket, hogy a divatnak hódolva vadfokhagymát gyűjtsenek kosárszámra. Addig is ott hevert a lábaink előtt ez a finom fűszernövény (Allium ursinum), csak nem vettük észre, vagy egyszerűen nem tudtuk, mi az. Pedig fokhagymához hasonló íze akkor is finom volt, és jótékony hatásainak se szeri, se száma (vitaminbomba, vér- és májtisztító hatású, immunerősítő, akárcsak a fokhagyma), de csak egy kevesek által ismert

Annyira ráfókuszáltunk, hogy jóformán nem is látunk mást ilyenkor, csak medvehagymát, és a lelkes szedegetés közben észre sem vesszük, hogy mi mindent taposunk el közönyösen. 

Ha jó érzékkel kihagyjuk a medvehagymalevelekre kísértetiesen hasonlító és minden porcikájában mérgező gyöngyvirágot (virágzás előtt úgy ismerhetjük fel, hogy nincs hagymaillata), azért medvehagymavakságunkban nem árt a lábunk elé nézni és észrevenni például a zsenge csalánhajtásokat.

A csalánt, a világ talán legközönségesebb és egyik legkellemetlenebb gyomját, amelyik a róla elnevezett szúró, égető, viszkető kiütésekkel ajándékoz meg bennünket, ha puszta kézzel hozzáérünk? A válasz az, hogy bizony.

A világ egyik leggyakoribb fóbiája az arachnofóbia, a pókiszony. De nem a NASA-nál. Az amerikai űrhivatalban már a kezdetektől kitüntetett érdeklődést mutattak a külsőre nem éppen megnyerő ízeltlábúak iránt. Felvittek például kettőt az első amerikai űrállomásra, a Skylabre, hogy megnézzék, vajon kicsi gravitációban vagy éppen súlytalanságban is akkora hálószövő mesterek-e, mint idelent.

Nagy meglepetésre nem jöttek zavarba a Föld körüli pályán sem a nyolclábú asztronauták. Először kissé bizonytalankodtak ugyan, nem tudták ők sem, hol van lent és fent, aztán a fényforrásokhoz képest kezdtek tájékozódni, és nekiláttak a szövésnek-fonásnak, és egyre jobb és erősebb műveket alkottak. Azaz kitűnően alkalmazkodtak a lebegő körülményekhez.

Később emelték a tétet a NASA alabamai Marshall Űrrepülési Központjának tudósai, és már arra voltak kíváncsiak, hogy

(vagyis idegrendszert módosító szereket, mostani ismereteink szerint a pókok még nem ébredtek öntudatra).

Na de honnan jött ez a meredek ötlet? Mi köze van egy ilyen kísérletnek az űrrepüléshez? Netán egy kellően vidám csapatépítő bulin született őrült terv volt csupán, hogy tudományos kíváncsiságból pókokat drogozzanak be?

Akár ez is megtörténhetett volna, de valójában egy csalódást okozó szerény próbálkozás pattintotta ki az isteni szikrát.

Ahogy a hátizsákok, úgy terjedtek el a sport– és tornacipők is az elmúlt évek alatt minden korosztály körében. Lassan az a ciki, aki nem tornacipőben jár, pedig néhány évvel ezelőtt a sikk és a sportcipő kifejezések egymás közelében sem állhattak volna. De mára már az első osztályú brit etikett-tanácsadó cég, a Debrett's is jóváhagyta a sportcipőket az elegáns, társasági összejövetelekre. Vajon az egyre inkább terjedő igénytelenségnek tudható be, vagy a kényelem térhódításának? A reklámok és a sztárok biztos támogatói a trendnek, de vajon jó-e, ha egész nap egy kényelmes sportcipőben nyomulunk?

A sportos ruházat térhódításával és a pandémia kényelemre törekvésével egyenesen nyílt meg az út a sneakerek előtt. A cipők amúgy is az online luxuspiac legnagyobb szeletét teszik ki, ezen belül a tornacipők kiemelt helyen állnak. A Guccitól a Balenciagáig nagy divatmárkák diktálják a tempót a luxustornacipők piacán.

Több mint negyvenévnyi kutatás után a tudósok nemrégiben feltárták, hogy mi történik az agyban migrén során, és azt is, hogy mi válthatja ki a rohamot, helyzetük azonban nem könnyű, ugyanis egy rendkívül sokoldalú területet kell kutatniuk. Mutatjuk, hogy mit tudunk most, és mi az, ami továbbra is megválaszolatlanul maradt a migrénnel kapcsolatban.

Annak ellenére, hogy a migrén a leggyakoribb neurológiai betegségek közé tartozik, és világszerte mintegy egymilliárd embert érint, hihetetlenül keveset tudunk arról, hogy pontosan mi okozza, hogyan kerülhető el, és hogyan kezelhető a legjobban. Ez részben annak köszönhető, hogy a migrén egy rendkívül összetett állapot, hiszen különbözőképp hat az emberekre, kiszámíthatatlan lehet, és különös módon sokkal több nőt érint, mint férfit – de nem csak ez áll a háttérben.

Ahogy arról a New Scientist is beszámolt, a migrénnel kapcsolatos kutatásokat korábban teljesen háttérbe szorították, a területtel foglalkozó tudósokat nem finanszírozták a különböző egészségügyi központok, ugyanis mindig volt valamilyen más tudományterület, mely prioritást élvezett. Ennek köszönhetően az elmúlt években nem történt áttörés a migrénnel kapcsolatos kutatási területeken, egy maroknyi tudós azonban a pénzügyi nehézségek ellenére is sikerrel járt, és megértették a migrén agyi mechanizmusait.

A második öbölháború húszéves évfordulóján egy olyan epizódot idézünk fel, amire egy messzi-messzi galaxisban is felkapják a fejüket: Szaddám Huszein elnöki különítményesei a sötét jedikhez, közelebbről Darth Vaderhez hasonló egyenruhát és sisakot viseltek.

Nem kevesebb mint 14 ősi nyelv hangzását rekonstruálták kutatók a sumeroktól a majákig, a vikingektől a keltákig. Olyan, mint egy időutazás, lenyűgöző belefülelni a történelmi múltba. A kérdés azonban az, hogy honnan lehet valamit is tudni már régen nem úgy beszélt vagy egyenesen kihalt nyelvek hangzásáról. Hiszen nincsenek hangfelvételek az athéni vagy a római fórumok nyüzsgő hangforgatagáról vagy a szónokok pátosztelinek gondolt, nagyívű hanghordozásáról vagy egy viking ivó alpárinak képzelt hangzavaráról. Legfeljebb csak sejtéseik, ilyen-olyan elképzeléseik lehetnek a nyelvészeknek, amelyeknek csak a szabadon szárnyaló fantázia szabhat határt.

Még az igencsak élő és viruló angol is másképpen hangzik Új-Zélandon, Írországban vagy éppen Brooklynban, de még két barát ugyanabból a kisvárosból is máshogy ejthet ki egy-egy szót, és máshogyan szólal meg, amikor verset mond, vagy amikor a barátokkal lóg. Ugyan mit lehet mondani bármi érvényeset több ezer évvel ezelőtti beszédek megszólalásáról, arról, hogy miként ejtették a szavakat, milyen volt a nyelvek dallama?

A válasz meglepő lehet, de eléggé sokat, még akkor is, ha rengeteg finom részlet valószínűleg elveszett örökre.

Március 21-re teszi a csillagászati tavasz kezdetét a legtöbb tankönyv, a nem sokkal korábbiak pedig, mint valami univerzális dátumot rögzítik a neves napot, és a legtöbben így is tanultuk meg. Pedig már 12 éve március 20-ra esik a tavaszi napéjegyenlőség időpontja, azaz vonul visszafelé, és ez így is lesz 2047-ig (közép-európai idő szerint).

Ahogyan dőlésszögével kering a Föld a Nap körül, évente (egy teljes kör alatt) kétszer delel a Nap az Egyenlítőn, azaz ott süt merőlegesen a fejünk fölött, ha éppen ott időzünk. Nemcsak most, március 20-án, hanem ősszel, szeptember 23-án is az Egyenlítőt melegíti a legerősebben, aztán halad szépen dél felé, a Baktérítő felé, miközben nálunk fokozatosan téliesre fordul az időjárás, mivel egyre alacsonyabb szögben (gyengébben) érnek minket a napsugarak.

Ha nem lenne ferde a Föld forgástengelye (23,5 fokkal), akkor egész éven át az Egyenlítőn delelne, és irgalmatlan forróság lenne arrafelé. Északabbra és délebbre, a közepes szélességi fokokon (a mérsékelt égövekben, ahol Európa is fekszik) pedig barátságtalan hűvös egész éven át.

ahol valószínűleg nem alakulhatott volna ki olyan, teljes bolygót belakó gazdag, burjánzó Élet, mint amilyenben részünk van. 

Na de mi az oka a tavaszi (és nyilván az őszi) napforduló csúszkálásának? Hiszen a világűrben röpdösünk már több mint hatvan éve, végtelenül pontos atomórákat használunk legalább ötven éve, és éppen a Holdidőzóna bevezetését tervezzük, a napfordulók időpontjával azonban meggyűlik a bajunk, mert nem tudjuk azokat pontosan rögzíteni?

A hallgatózás (lehallgatás) egyik magasiskoláját a keletnémet (NDK) titkosszolgálat, a Stasi művelte (a náci Gestapo módszereit továbbfejlesztve) a hidegháború alatt, ahogyan azt látni lehet az Oscar-díjas (legjobb idegen nyelvű film, 2007) Mások élete című filmben is. Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe) a rendszer feltétlen híve, és egy sikeres színpadi szerzőt és ünnepelt színésznő élettársát hallgatta le éveken keresztül (a kor technikai csúcseszközeivel persze, poloskákkal), majd tragikusan ráébredt saját élete kisszerűségére.  

Francis Ford Coppola 1974-es Magánbeszélgetés című filmjében a főhős (Gene Hackman) egy profi lehallgató szakember, aki nagy bajba sodorja magát a kifülelt információk miatt. De nem kispályások a magyar hivatásos hallgatózók (Kulka János) az ávós lehallgatásokról és átverésekről szóló 2011-es, A vizsga című kémthrillerben sem. 

A hallgatózás, kémkedés ugyanis mindig is itt volt, és itt van most is velünk, most például kifürkészhetetlen digitális turbó fokozatba kapcsolva, elég csak a Pegasus-botrányokra gondolni.

De nem csak a megfoghatatlan digitális kémkedés/fülelés korában, de a ma már megmosolyogtató poloskák (a lakás stílbútorainak szegleteibe gondosan elrejtett analóg mikrofonocskák) előtti időkben is elemi érdeklődést tanúsított az ember mások élete iránt. Amióta csak világ a világ, amióta csak létezik ember. De vajon miért?

2015-ben nagy port vert fel egy német tanulmány, ami a Bild, Németország egyik legnagyobb lapjának címoldalára is kikerült.

Nézzük, mi történt azokkal, akik elkezdték a csokidiétát, belevághatunk-e mi is? A Diet and Health Institute igazgatója, Johannes Bohannon akkor kifejtette, hogy kísérleteik szerint az alacsony szénhidráttartalmú étrenden lévők csokoládé fogyasztása felgyorsítja a fogyást, pozitív hatással van a koleszterinszintre és általánosságban is javítja közérzetünket. Nos, ez utóbbit mi is megtapasztalhattuk már, de hogy valóban fogyasztana?

Csoki és szénhidrát

A német vizsgálat során a Facebook segítségével toborozták az alanyokat Frankfurt környékén, és 150 eurót ajánlottak fel mindenkinek, aki hajlandó 3 hétig diétázni. 19 és 67 év közötti férfiak (5) és nők (11) jelentkeztek, akiket három diétás csoportba osztottak: az egyik alacsony szénhidráttartalmú diétát követett, egy másik ugyanezt, de mindennap evett csokit, a kontrollcsoport pedig nem változtatott étrendjén. 21 napon keresztül minden reggel megmérték magukat, az utolsó napon kérdőívre kellett válaszolniuk és vérvizsgálatot végeztek.

Magyar idő szerint 1969. július 21-én hajnali 3 óra 56 perc 15 másodperkor tett egy kis lépést a Hold felszínére az amerikai Neil Armstrong, a történelmi mozdulatot pedig élőben láthatta a fél világ a televízióban. Ha eltekintünk a máig népszerű, makacs összeesküvés-elmélettől, miszerint a holdra szállás csak egy ordas kamu, és az egész szkafanderes felhajtást egy földi stúdióban rendezték meg, és onnan közvetítették az ámuló emberiségnek, a kérdés az, hogy holdidő szerint egészen pontosan mikor került az első emberi lábnyom a hűséges szomszédunk porába (a stúdió homokjába).

Mennyi volt az idő akkor a Holdon?

Hogyhogy mikor, micsoda kérdés ez, talán valami kekeckedő asztrofizikus-humor? Hát pontosan akkor, amikor a Földön látták, attól függően persze, hogy melyik időzónából nézték a közvetítést, pár órás különbségekkel. Houstonban például július 20-án 20 óra 56 perc 15 másodperkor, Tokióban július 21-én 11 óra 56 perc 15 másodperckor, Londonban, ahogyan a szokásos, űrhajózásban használt univerzális idő (egyezményes világidő, UTC) szerint is, július 21-én 2 óra 56 perc 15 másodperkor lépett Armstrong a Holdra.

Gyerekkorunkban számos kitalált dolgot meséltek nekünk szüleink, természetesen azért, hogy színesebbé, vidámabbá tegyék a hétköznapjainkat – de persze néha egy kis ijesztgetés is belefért, például amikor azt mondták, hogy ne húzzuk a szánkat, mert örökre úgy marad. 

Egy másik, ehhez hasonló ártalmatlan füllentés a kagylókról szólt, szüleink ugyanis elhitették velünk, hogy ha egy kagylót a fülünkhöz emelünk, legyen az akármennyire is messze, akkor is hallani fogjuk a tenger vagy az óceán hangját – mi pedig tágra nyílt szemekkel konstatáltuk, hogy nahát, ez tényleg így van. Persze ma már tudjuk, hogy a valóságban nem a hullámok hangját halljuk, de akkor mégis mi lehet az a különös, nyugtató hang, amit a kagylók árasztanak, amikor a fülünkhöz emeljük azokat? Ennek jártunk utána.

Az elmúlt évek során biztos, hogy ön is találkozott már olyannal, aki magabiztosan állította, hogy tudja a választ a jelenségre. Az egyik legelterjedtebb tévhit szerint a kagylókból a fülünkben lévő vér áramlásának hangját halljuk vissza, ami annyira nem is logikátlan, abból kiindulva, hogy amikor oldalra fordulva fekszünk egy párnán, akkor is megfigyelhetjük a fejünkben átáramló vér lüktetésének hangját.

Bejárta a világot 2022-ben a 9 éves amerikai Lily Kryzhanivskyy esete, aki bújócskát játszott a washingtoni Fruitland melletti erdőben, ám amikor kiugrott a barátai elé, nem ő okozott meglepetést, hanem őt lepte meg egy puma, méghozzá annyira, hogy a váratlan találkozás majdnem az életébe került. Lily bátran védekezett, ütötte és rúgta, ahogyan csak bírta, az őt megkívánó ragadozót, de így is súlyos sebeket kapott. Talán pont vehemens ellenállása miatt végül szerencsésen túlélte a támadást.

Nem volt ennyire szerencsés az észak-indiai Champaran körzet kilenc lakója, akit egytől egyig egy vérszomjas tigris marcangolt szét, az emberhúsra rákapott fenevadat végül a hatóságnak kellett levadásznia. 

Még ha tudjuk is jól, hogy ezek a nagymacskák húst esznek, és ha úgy adódik, az embert is prédának tekintik, valahol furcsa, hogy mindez a 21. században történik. Az emberiség mára belakta és átalakította a Föld természetes élőhelyeinek több mint a felét, fajok sokaságát kiirtva vagy a kihalás szélére kergetve, és ma már nem tartunk a tigrisektől, oroszlánoktól vagy pumáktól, ahogyan őseink a tábortűz körül, hanem a fennmaradásukért aggódunk.

Állandó zajban élünk, és hacsak (valamiféle különös indíttatásból) nem megyünk el szándékosan egy zajzenei fesztiválra, többnyire észre sem vesszük, hogy nemkívánatos hangkavalkádok vesznek körül minket folyamatosan. A zenével vagy az (értelmes) beszéddel szemben értelmetlen, haszontalan, önmagukban felesleges hangok egyvelegei ezek. Kaotikusak és zavaróak, mint például az utcazaj, éppen ezért meglepő, hogy a zajoknak színük is lehet. A szürke adja magát persze, milyen színű is lehetne egy kusza, összefüggéstelen hangforgatag. Ám egész színpalettájuk van nekik, léteznek ugyanis fehér, fekete, barna, kék, ibolya vagy éppen rózsaszín zajok is. 

Rózsaszín háttérzaj? Még ha rózsaszínben látjuk is a világot, mint a szerelmesek, akkor is nehéz elképzelni, hogy egy zajforrás rózsaszínű ködbe burkoljon, vagy mosolyogva a felhőkbe emeljen minket. Márpedig a rózsaszín zaj létező és különleges hatású hangkeverék, amelyet Martin Gardner sztármatematikus író dobott be a köztudatba 1978-ban, amikor saját népszerű rovatában („Matematikai játékok”) írt róla a Scientific American tudományos folyóiratban.