Index Vakbarát Hírportál

Csányi Vilmos a napokban azt mondta az Indexnek, hogy két démoni faj él a Földön, az ember és a csimpánz, akik nemcsak megölik a prédákat, hanem olykor meg is kínozzák azokat, mielőtt megölik. Többen jelezték azonban, hogy

például az orka vagy gyilkos bálna néven is ismert kardszárnyú delfinek is. Ezek a hétméteres, 3-4 tonnás ragadozó emlősök imádják a fókabébiket (megenni), de amikor elkapják, nem pusztítják el azonnal őket, hanem orrukkal több méter magasra dobálják, és amikor a fókakölyök visszacsobban a vízbe, egy másik kardszárnyú újra a levegőbe repíti. És így tovább, „labdáznak” vele, miközben a kis fóka minden bizonnyal szörnyű kínokat él át.

Tortúrának teszik ki áldozatukat, hasonlóan, mint a macskák, akik köztudottan szeretnek hosszasan eljátszani a zsákmánnyal, a kismadárral, gyíkkal és hát persze az egérrel: dobálgatják, elengedik, majd újra elkapják, farkuknál fogva lóbálják, lógatják, pofozgatják azokat, mielőtt végeznek velük.

De miért kínoznak az állatok? Hogy elszórakoztassák magukat, mielőtt így vagy úgy lezárják a vadászatot? Vagy csak öncélúan kegyetlenkednek? Ugyan miféle evolúciós előnye lehet ennek az értelmetlennek tűnő szokásnak? A Természet ugyanis takarékos, nem sok viselkedés, tulajdonság alakul ki és marad fenn csak úgy, minden ok nélkül, l'art pour l'art.

Képzeljük el, hogy találkozunk valakivel, akinek rendszeresen köszönünk, és ő rendszeresen figyelemre sem méltatva halad el mellettünk blazírt tekintettel, mondjuk egy szomszéd, gangos lakóközösségi tag, kolléga vagy bárki, akivel akarva-akaratlanul sokszor összetalálkozunk, akár nap mint nap is. Vagy egy beszélgetést búcsúzás nélkül befejezve faképnél hagynak minket, és csak nézzük, amint a partner emelt fővel tovatűnik. Legtöbbünkkel előfordulhattak már hasonló helyzetek, és arra is emlékezhetünk, hogy ilyenkor mi minden fut rajtunk keresztül.  

Nyilván először magunkra vesszük, ha nem fogadják az üdvözletünket, aztán hamarosan feltesszük azt a kérdést is:

hiszen nem volt semmiféle érdemi dialógusunk sohasem, vagy ha igen, akkor még inkább feszül a kérdés. És pillanatok alatt eljuthatunk oda is, hogy „Menjen már a... Ki ő egyáltalán?...

Mindnyájan jól tudjuk, hogy világunkban udvariatlannak, tiszteletlennek számít, ha nem üdvözöljük kölcsönösen egymást, de ha már egyszer úgy alakul, hogy auránkat kénytelenek vagyunk akár pillanatokra is reagáltatni lépcsőházakban, az utcán, vagy munkahelyeken, akkor érzékenyen érinthetnek minket a negligáló, apatikus arcok, és még ha túlságosan nem is hiányoznak az illembeli (süvegelő, kalapérintő, biccentő, szervuszozó) reakciók, akkor is zavarók ezek a vacak helyzetek.

Nehéz ma már felidézni, hogyan is zajlottak a találkozók a mobiltelefonok előtti időkben. Nyilván személyesen megbeszélték korábban, vagy tárcsázták egymást vonalas telefonon az emberek, és ha éppen telefonközelben tartózkodott a hívott fél, akkor rögzítették a helyet és az időpontot.

Hiszen nem lehetett sem telefonálni (hacsak nem egy telefonfülkéből, nem sok reménnyel), sem üzenetet, esetleg táviratot küldeni, csak frusztráltan várakozni és reménykedve bámulni abba az irányba, ahonnan a partner sziluettje jó esetben felbukkanhat.

Mindenki rendszeresen átél ma is hasonló helyzeteket, ha máskor nem, akkor, ha a másik ki van kapcsolva, vagy egyfolytában foglalt, és mindenki tisztában van vele – akármennyire is sarkosan hangzik –, hogy köztünk élnek a mindig pontosak és a notóriusan késők.

Többnyire a pontosak vonják kérdőre a késlekedőket (nem mindig, vannak proaktívan öntudatos késők is), akik viszont erre a kifogások széles palettájáról válogathatnak különféle magyarázatokat, méghozzá joggal, hiszen a rendezettnek tűnő kaotikus világunkban beláthatatlan sok nem várt esemény megtörténhet.

Dugóba kerültem, késett/kimaradt a busz, rossz megállóban szálltam le, otthon hagytam a telefonom, visszamentem hát érte, elúsztam a munkámmal, csőtörés volt a házban, feltartott a közös képviselő, elszakadt a cipőfűzőm, időviharba kerültem, és minden más, amit csak a lelkiismeret és a fantázia kibír. (Személyes tapasztalat, hogy a zuhanyzó egy időkapu, és aki oda belép, fél órán belül biztosan nem kerül elő, semmiféle indulás/határidő ellenére sem.)

A Guinness Rekordok Könyve szerint minden idők „legtermékenyebb hóhéra″, Sztálin végrehajtója Vaszilij Blohin volt. Ezen talán nem is csodálkozunk, hiszen az Acélember a végtelen tisztogatások és kegyetlen gyilkosságok mestere volt, de Blohin áldozatainak száma sokkolóan hat még ma is.

Vele szemben a „világ angyala” címért többen is versenghetnek, például James Harrison, aki vérével milliókat mentett meg, vagy Vaszilij Arkipov, aki egymaga hárította el a harmadik világháború kitörését.

A világ egyik legszerencsétlenebb (vagy legszerencsésebb?) emberének Frano Selak horvát zenetanárt tartják, akinek pechsorozata 1962 januárjában (33 évesen) kezdődött, amikor Szarajevóból vonatozott Dubrovnikba, ám a szerelvény kisiklott a hideg, esős időben, és belezuhant egy jeges folyóba. Tizenhét utastársa nem élte túl a balesetet, őt viszont (szerencsésen) ki tudták menteni szorult helyzetből.

Egy évvel később megbetegedett édesanyjához igyekezett, és életében először repülőre kellett szállnia, méghozzá egy Zágrábból Fiumébe tartó járatra. Nyilván ő is tartott a repüléstől, mint minden újdondász, az ő szorongásai azonban nem voltak alaptalanok, a röpke út alatt ugyanis, a leszállás előtt nem sokkal, váratlanul kinyílt a gép ajtaja, ő pedig a többekkel együtt egyszerűen kirepült belőle. Tíz utas (köztük 19 éves ismerőse) és a pilóták életüket vesztették, ahogyan a mellette ülő a légiutas-kísérő is, akivel együtt repítette ki az erős huzat a légkörbe, de Selak csodálatos módon egy szénabálán landolt, és megúszta a zuhanást.

„Az egyik percben még teát szürcsöltünk, a másikban pedig már zuhantunk” – mesélt erről a szerencsétlenségéről (szerencséjéről?) negyven évvel később a The Telegraphnak. 

Innentől fogva már-már megszokottá váltak a körülötte zajló rendkívüli események. Többször kigyulladt például az autója, elütötte egy autóbusz, 1996-ban pedig kocsijával áttörte az autópálya korlátját, és a kocsi a mélybe zuhant, de még időben ki tudott ugrani belőle, és egy fenyőfán élte túl a drámát.

Ekkoriban már az ismerősei is gyanakodni kezdtek arra, hogy kedves barátjuk körül nincs minden rendben, furcsa, rossz energiák gomolyognak körülötte, és nem kizárt, hogy veleszületett karmája okozza ezt a szűnni nem akaró bajcunamit.

Karmája!?

Óriási feltűnést keltett az emberiség ősanyja, Éva, amikor Ádám társaságában debütált az almafa tövében a Newsweek címlapján 1988 januárjában. Egy évvel korábban már hírt adott magáról szűkebb publikum előtt a Nature tudományos folyóiratban, amelyben a cikket jegyző kutatók (Rebecca L. Cann, Mark Stoneking és Allan C. Wilson genetikusok és munkatársaik) öt földrajzi populáció 147 akkor élő emberének DNS-elemzése alapján kijelentették, hogy minden Homo sapiens Afrikából ered,

Futótűzként terjedt el a szenzációs teória, az ősanya pedig hamar megkapta a Mitokondriális Éva művésznevet az újságíróktól, és azonnal popkulturális ikonná avanzsált. 

Mitokondriális Éva? Furcsa egy név,

a kutatók ugyanis a sejtek mitokondriumának DNS-mutációi alapján számolták ki, mikor élhetett közös ősanyánk, ezt az időszakot pedig 200 ezer évvel ezelőttre datálták, és azt mondták, vagy a dél-afrikai Kalahári-medencében, azon belül is a mai Botswana területén fekvő Makgadikgadi-medencében, vagy pedig kelet-Afrikában, de mindenképpen Afrikában élt. 

Magabiztosak voltak az Éva-elmélet szerzői, mivel elsők között dolgozták ki forradalminak számító „molekulárisóra”-módszerüket, és nem véletlenül választották a mitokondriumokat a megbízható időmérés eszközéül.

A nyugati világban – talán csak az Egyesült Államokat leszámítva – nem sokan vitatják az evolúció elméletét, amely szerint (nagyon leegyszerűsítve) az élőlények egymással versengenek a fennmaradásért, a természetes szelekció révén pedig csak a legrátermettebbek képesek génjeiket továbbörökíteni. Akár tetszik, akár nem, következetesen kíméletlen a földanya, még csak hírből sem ismeri a szentimentalizmust, és amikor a dominanciáról esik szó, sokunk szemei előtt természetfilmek mozgalmas képsorai jelennek meg, ahol bikák, kosok, csődörök küzdenek (akár végkimerülésig) az alfahím címért, no meg a nőstényekért.

a nagyobb, erősebb, gátlástalanabb állatok mindig elbánnak a kisebbekkel, gyengébbekkel, félénkebbekkel, majd elégedetten átveszik (vagy éppen megtartják) és kiélvezik a hatalmukat.

Annyira kemény világ lenne ez, hogy semmi más nem számít, mint az ököljog (vagy inkább tulokjog, marásjog?), a puszta nyers erő, ahol a vezetői pozíciókat kizárólag fröcsögő tesztoszteronnal lehet csak megszerezni? 

Hát nem egészen. Egyre több kutatás cáfolja a „nagyobb kutya” elképzelést, és egyre-másra állnak elő meglepő megfigyelésekkel, amelyek rendre azt jelzik, hogy a természetben zajló hatalmi harcok jóval árnyaltabbak, finomabbak, körmönfontabbak lehetnek, mintsem azt gondolnánk. 

Hat kontinens több mint harminc különböző állatfaját vizsgálták már a hiénáktól a delfinekig, a tintahalaktól a rézfejű kígyókig, és rafinált eszközök gazdag tárházát fedezték fel: manipuláció, megtévesztés, szövetségek szervezése és felbontása vagy éppen közösségi hálózatok építése – ez mind előfordulhat a repertoárban. 

Posztapokaliptikus írások és filmek sorában kényszerülnek emberek (vagy akár az egész emberiség) a föld alá, mert odafent a bolygó élhetetlen: halálos UV- vagy radioaktív sugárzás, pusztító éghajlat vagy mérgező levegő teszi lehetetlenné a felszíni létezést. Kérdés azonban, hogy képesek lennénk-e huzamosabb ideig a föld alatt élni a valóságban is. Fenn tudnának-e maradni föld alatti emberi közösségek kataklizma esetén? Egyáltalán: reális lehetőségnek számít, hogy a föld alá bújjunk, ha már a felszínen nem tudunk boldogulni? 

A bizonytalan jövőt ígérő klímaváltozás, környezetpusztítás, légszennyezés vagy éppen az újra (minket is) fenyegető atomcsapások korában nem feltétlenül fantáziáló disztópikus gondolatkísérletek ezek. Már csak azért sem,

Mielőtt megalakultak volna az első települések és az első épületek 8-9 ezer évvel ezelőtt, például a mai Törökország területén feltárt Çatal Höyükben, a vándorló emberek természetes menedékekben, például barlangokban húzták meg magukat. A sziklák közé vagy akár a föld alá is benyúló terekben viszonylag biztonságban voltak az időjárás viszontagságaival és a ragadozókkal szemben. Valószínűleg ezek a sok tízezer éves emlékképek is közrejátszottak abban, hogy már időszámításunk előtt sok száz évvel föld alatti városok sorjáztak Közép-Anatóliában.

Közülük az egyik legnagyobb Derinkuyu, amelyet 1963-ban fedezett fel egy helyi lakos, miközben a pincéjét bővítgette. A régészek először nem hittek a szemüknek: nem kevesebb mint 445 négyzetkilométeren terül el 18 szint mélyen a puha vulkáni tufába vájt város, ahol akár 20 ezer ember is élhetett rövidebb-hosszabb ideig. 

Szállásokat, főzőhelyiségeket, étkezőket, iskolákat, élelemraktárakat, bor- és olajpréselő helyiségeket, de még istállókat is kialakítottak,

Még egy öt kilométeres alagutat is fúrtak a közeli föld alatti testvérvároshoz, Kaymaklihoz.

Valószínűleg a sorozatos támadások miatt először ideiglenes menedéknek kezdték építeni az időszámításunk előtti 8. században, majd az évszázadok alatt komplex föld alatti labirintusvárossá bővítették, amelyet már nemcsak veszély idején, hanem állandóan is laktak, olyannyira, hogy Derinkuyu csak száz éve, 1923-ban néptelenedett el, és tűnt el pár évtizedre a feledés homályában.

Ősidők óta kémleli az ember az eget, és nézi féltékenyen a madarakat, ahogyan kedvük szerint, könnyedén repülnek impozáns szárnyaikkal bármerre a hatalmas égi térben, ahol nincsenek akadályok, és a veszélyekkel teli zsúfolt földfelszínnel ellentétben ragadozók tömegeitől sem kell tartani. Mindig is szerettünk volna hozzájuk hasonlóan gondtalanul, szabadon hasítani a föld felett, de nemcsak álmainkban, hanem éberen is, ám mivel a makacs gravitáció foglyai voltunk, csillapítatlan vágyunkat legfeljebb repülő mitológiai alakokkal tudtuk pótolni.

Például a görög Ikarosszal, akinek apja viasszal összeragasztott tollszárnyakat készített, de a kísérlet nem sült el jól, a becsvágyó Ikarosz túl magasra szállt, a nap melege pedig elolvasztotta szárnyait, és ő a tengerbe zuhant. Leonardo da Vinci nemcsak a képzelet angyali szárnyain, hanem valóságosan is szeretett volna a levegőbe emelkedni, de hiába tanulmányozta lankadatlanul a madarak röptét, különféle repülő szerkezeteivel soha nem tudta tartósan elhagyni a talajt, legfeljebb egy magaslatról nekiiramodva siklani egy rövid távot.

1903-ig kellett várni, hogy megvalósuljon az álom, amikor az amerikai Wright fivérek merev szárnyú, irányítható repülője a történelemben először legyőzte a gravitációt,

(A francia Montgolfier fivérek Versailles-ban, a Napkirály, XIV. Lajos és Marie Antoinette királyné jelenlétében 1793-ban  bemutatott hőléggömbje is felemelkedett a földtől pár méterre, de a korszakos találmány minden volt, csak nem irányítható.) Azóta meghódítottuk az eget, a felszálláshoz azonban máig sem nélkülözhetjük az erős segítő hajtóerőt. A nagy kérdés az: miért nem tud az ember saját maga, önerőből repülni?

Mert nincsenek szárnyaink – szól az elkeserítő prózai válasz. De ha úgy kanyarodik az evolúció, mekkora szárnyakat kellett volna növesztenünk, hogy bármikor a levegőben suhanhassunk? Vagy, ha már földhöz ragadt kétlábúakká alakultunk, miért nem vásárolhatunk a boltban egy pár megfelelő méretű szárnyat, hogy elkerülhessük a tülekedést, és a frusztráló rostokolást a közlekedési dugókban, és landolhassunk mondjuk egy jó étteremben egy ház tetején?

Mi a közös Leonardo da Vinciben, Michelangelóban, Beethovenben, Csajkovszkijban, Victor Hugóban és Salvador Dalíban? Vagy Thomas Edisonban, Nikola Teslában, Steve Jobsban és Elon Muskban? Na és Winston Churchillben, Margaret Thatcherben, Barack Obamában és Donald Trumpban? 

Egyszerű kérdés: nyilván az, hogy ismerjük a nevüket, ha máshonnan nem is, az iskolai tankönyvekből vagy a médiából mindenképpen, és az is összeköti őket, hogy hasonló foglalkozást űztek. De van egy mindnyájukat összekötő különleges tulajdonságuk is, ami miatt egy kivételes táborba tartoznak: 

naponta legfeljebb négy-öt órát, és azt is változatos módokon.

Thomas Edison a power napping (20-30 perces szundítás) híve volt egy karosszékben ülve, kezében mindig valamilyen tárgyat tartott, ami rendre leesett, amikor éppen mély álomba zuhant volna, a zaj pedig (ahogy várta) mindig felébresztette. Elmondása szerint szárnyaló kegyelmi pillanatok voltak ezek, ilyenkor jöttek zseniális meglátásai, amiket azon nyomban le is írt, mielőtt örökre elillantak volna.

Salvador Dalí is hasonló módszert követett,

amikor az elme még keresi az egyre áradó fantasztikus érzéki benyomásokra a racionális magyarázatot, de már nem talál rá szavakat. Néhány percig tart csak minden embernél a félálombeli varázslat, de Dalí képeit nézve nem kérdés, hogy mesés világot élhetünk át mindannyian ezekben a rendkívüli pillanatokban (kár, hogy többnyire elfelejtjük). 

Leonardo és Tesla állítólag két óra alvással is beérte, de ezt a nyúlfarknyi időt is felszabdalták, és szakaszosan (polifázisokban) bóbiskoltak tevékeny életük során, méghozzá úgy, hogy négyóránként aludtak 20-30 percet. Margaret Thatcher viszont egyben tudta le a maga éjjeli négy óráját, ám miniszterelnöksége (1979–1990) alatt mindvégig ragaszkodott a délutáni rövid sziesztákhoz.

Jó, rendben, motivált, kreatív emberek mind, akik inspirációt kerestek, vagy az átlagosnál több időt akartak szentelni imádott hivatásuknak, és az alvásra csak biológiai koloncként, szükségszerű időpocsékolásként tekintettek, amelyen jobb minél előbb túl lenni, mert csak viszi a drága időt.  

Az emberiség történelme véres háborúk végeláthatatlan története, és nincs és talán soha nem is volt még csak rövidebb időszak sem az évezredek során, amikor éppen ne dúlt volna valahol harc, összetűzés, csetepaté a Földön. Éppen ezért lehet meghökkentő, hogy etológusok szerint az ember alapvetően nem agresszív, sőt kifejezetten békés élőlény, és páratlan módon toleráns és együttműködésre kész más közösségekben élő embertársaival, ez a habitusa pedig kivételes a természetben. 

Velejéig békés és együttműködő, barátságos jámbor lélek lenne a Homo sapiens, aki elemózsiát visz az éhezőknek és vizet ád a szomjazóknak? Akkor mivel magyarázzuk a lassan egy éve dúló orosz–ukrán konfliktust, vagy a többi kíméletlen összetűzést, és a végtelen sok szenvedést-pusztítást? 

Igen, az ember többnyire higgadt és nyugodt, állítják határozottan – a szűnni nem akaró háborús és politikai viszályok ellenére – a kutatók, de hozzáteszik, hogy a háborúzás egy kulturális agressziós forma, egy bennünk maradt csimpánztulajdonság, ezért csapunk össze időnként egy másik embercsoport tagjaival.

Az egyik legnagyobb amerikai polihisztor már majdnem eldobta magától az életet, amikor szomorúságát és negatív energiáit sikerült kreativitásba fordítania. Ki volt R. Buckminster Fuller, akit annyira összetört üzlete becsődölése és kislánya halála, hogy öngyilkos akart lenni, de végül a század egyik legnagyobb feltalálója lett?

Az építész, tervező, egyetemi tanár, feltaláló élete 1927-ben bicsaklott meg, de sikerült felülemelkednie kétségbeesésén, és feltett magának két kérdést: mi értelme az életnek, ha minden összeomlik körülöttünk, és van-e esélye az emberiségnek hosszú és sikeres földi létezésre? 

1814. október 17-én több mint egymillió liter sör ömlött végig a brit főváros egyik kerületén. Az alkoholcunamiban nyolcan meghaltak, és rengetegen szenvedtek macskajajtól. De mi okozta a sörtragédiát?

London egyik legrosszabb negyede a 19. században a St. Giles volt. Bő kétszáz évvel ezelőtt a társadalom perifériáján élők népesítették be, koldusok, tolvajok, árvák, utcalányok, csavargók. Közel 30 ezer nincstelen zsúfolódik össze a férgektől és betegségektől (kolera, tuberkulózis) hemzsegő, düledező viskókban. A véres utcai bunyók mindennaposak, a környék bűzlik a mocsoktól. A tisztes városi polgárok kerülik St. Giles negyedét, az itt élők pedig csak egy módszert találnak szomorú sorsuk enyhítésére, a búfelejtő alkoholt.

Sörszökőkút

Egy helyi sörfőzde, a Horse Shoe Brewery szolgálja ki a csöppet sem változatos igényeket, hiszen a minőség nem fontos, csak a bódulat.

A Great Russell Street és a Tottenham Court Road sarkán, a kis sörgyárban közel egymillió liter sör pihen hat és fél méter magas, széles vaspántokkal lezárt kádakban. Az altatás nem véletlen, a keserű és gazdag porter sör főzéséhez a legideálisabb a tizenkét hónapos erjesztés, hogy pörkölt aromái felszabaduljanak.

Bár a macskáknak a közhiedelem szerint kilenc életük van, ezt a kóborló és a szobafogságban élő kandúrok és nőstények is vitatnák. Hiszen a macskáknak is csak egyetlen életük van, hasonlóan a többi földi élőlényhez.

A macskák felemelkedett lelkek, az emberek társai vagy éppen vezetői, minden dolgok tudói, akik azért hallgatnak, hogy ne befolyásolják pártfogoltjaikat. Hatodik érzékkel rendelkeznek, képesek a lelkek, a szellemek és a gonoszság észlelésére. A macskák az oroszlán tüsszentéséből születtek Noé bárkáján – csak egy pár a macskákkal kapcsolatos mítoszok közül. De vajon ezek az állítások honnan származnak, és a talán legelterjedtebbnek számító, a macskák kilenc életét taglaló hiedelem miből ered? A megfejtés nem is annyira egyértelmű, mint elsőre gondolnánk.

A legrégebbi ismert írásos emlékek – az egyiptomi hieroglifákat is megelőzve – az ősi Mezopotámiából, sumer területről származnak 5400 évvel ezelőttről. Ékírásos agyagtáblák voltak ezek és leginkább terménymennyiségeket, elszámolásokat rögzítettek rajtuk, szerzőjük pedig a műfajból adódóan, ismeretlen. De ki volt az első név szerint ismert szerző. aki műve mellett büszkén megörökítette nevét is az örökkévalóságnak?

Már az ókori görögök is?

Nyilván valamelyik ókori görög alkotó, vághatjuk rá, már csak azért is, mert mítoszaikat és kultúrájukat mélyen áthatotta a hírnév utáni vágy és a szenvedély, hogy nevük nemzedékek múlva se merüljön feledésbe. Görög színházi szerzők, szobrászok, filozófusok sorát ismerjük név szerint 2500 év múltán is, az ismertségi lista pedig Homérosszal indul. Ugyan máig többen vitatják, hogy valós személy volt-e az időszámításunk előtt 8. században élt eposzi író, de az biztos, hogy két remekművel (Iliász és Odüsszeia) alapozta meg az európai irodalmat. Esetleg az időszámításunk előtti 6. században élt Sapphó volt az első, aki Leszbosz szigetén költötte az irodalomtörténet első lírai verseit és akinek személyét nem övezik Homéroszéhoz hasonló találgatások?

A válasz meglepő lehet, mert egyik sem. Az első név szerint ismert szerző, akit kapcsolatba tudunk hozni egy meglévő szöveggel, ugyanis sokkal korábban, időszámításunk előtt 2300 körül alkotott Mezopotámiában, és nő volt, név szerint Enhéduanna. 

Apja a legendás Sarrukin akkád király, aki sumer és más mezopotámiai városokat meghódítva hozta létre a világtörténelem első birodalmát, lányát pedig a sumer holdisten, Nanna főpapnőjévé nevezte ki a sumer Ur városában, aki felvette az Enhéduanna nevet, ami sumerul azt jelenti: „főpapnő, az ég dísze”.

Viszonylag kevesen lehetnek azok, akik, ha a környezetükben ásított valaki, akkor nem kezdtek el önkéntelenül ásítozni. Vagy ha megláttak egy fotót, amin éppen ásítottak, akkor rezzenéstelen arccal bámulták azt. A jelenség összességében nem annyira meglepő, ám az már sokkal hihetetlenebb, hogy erre nem csupán az emberek, hanem egyéb, erősen szociális állatfajok is képesek.

Az ásítás valamikor 400 millió éve alakult ki az állkapcsos halak körében, ám (ellentétben az elterjedt nézettel) korántsem azért, hogy oxigénhez jussanak. Hiszen a tengeri emlősök a víz alá merülve ásítanak, vagyis ilyenkor nem tudnak levegőt venni. Az ásítás és a légzés ráadásul teljesen különálló irányítás alatt áll, ezért az ásítás okát kénytelenek vagyunk valahol máshol keresni.

A tojáslikőr itthon karácsonykor és húsvétkor is népszerű ital. Amerikában és Kanadában eggnognak hívják, Hollandiában és Németországban advocaatnak. De honnan is ered?

Az általában tojással, cukorral, tejszínnel, tejjel, szerecsendióval és valamilyen alkohollal készített ital ősének első készítői a brazil indiánok lehettek, akik avokádóból és mézből kevertek krémes likőrt. A 17. században a gyarmatosító hollandok is megkóstolták, és annyira ízlett nekik, hogy magukkal vitték az avokádót, ami egy idő után persze elfogyott. Megpróbálkoztak a termesztésével, de a hűvös holland éghajlaton nem termett meg a gyümölcs, úgyhogy elkezdték törni a fejüket, mivel helyettesíthetnék, és végül rájöttek, hogy a tojássárgájával a brazil italhoz hasonló nedűt tudnak összeállítani. Tojássárgája, cukor, brandy és némi fűszer kellett ahhoz, hogy a holland ital az avokadós verzió közeli rokonává váljon. Ezért nevezték el advocaatnak.

Érdekes tevékenység a sport, már csak azért is, mert kizárólag az emberek űzik, nem létezik olyan állat, amely azért kocog, hogy lefogyjon, és még a főemlősök sem mérik össze tudásukat gyümölcshajításban, és bajnokságokat sem rendeznek triatlonban. Maga a szó a francia „desporter” (mulatságoknak élő) kifejezésből ered, és a XV. század közepén tűnt fel Angliában „szórakozás” és „időtöltés” értelemben, és pont a nevében rejlik az egyik ok, hogy miért csak a Homo Sapiens tölti vele az időt, méghozzá nem is keveset: a sportoláshoz ugyanis szabadidő kell, ilyennel pedig csak az ember rendelkezik.  

Már az ősembereknek is volt ráérő idejük, több tízezer éves barlangrajzaik legalábbis ezt sejtetik. A művészet ugyanis nem szorosan vett létfenntartó elfoglaltság, ráadásul sok rajz nem a túlélésről (vadászatról) szól, hanem például rituális ceremóniákat vagy éppen úszó embereket örökítettek meg a sziklaalakon a paleopiktorok.  

Nem tudjuk, milyen szabályok szerint sportolhattak őseink, de valószínűleg nem öncélú szórakozásból úszhattak, futottak vagy íjászkodtak egymással versengve, hanem képességeiket fejlesztették általuk. Kutatók úgy gondolják ezért, hogy a sport feltehetően egyidős lehet az emberiséggel, és már a kezdetektől a tanulás egyik hasznos módja lehetett.

A hetekben világszerte megkongatták a vészharangokat, mert 2022. november 15-én az emberiség létszáma elérte a nyolcmilliárd főt, ami sokakat apokaliptikus gondolatokra sarkallt, mondván: adott méretű a Föld, természeti erőforrásai végesek, nem növekedhet bármeddig az emberek száma, ezért mindenáron meg kell állítani az emberiség szaporodását, mert különben katasztrofális konfliktusok közepette, kényszerűen fog a létszámunk lecsökkenni.

A túlnépesedés-pánik nem új keletű, sokan az egyik legriasztóbb globális problémának tartják, sőt minden válságok kiindulópontjának, amelyből a szegénység, az éhezés, az energiahiány, de a túlfogyasztás és az éghajlatváltozás is ered.

Sir David Attenborough is fölcsattant korábban túlnépesedésügyben, szerinte rendkívüli dolog, hogy az 1950-es években kezdett el pionírként természetfilmes tévéműsorokat készíteni, és mára már háromszor annyi ember él a világon, mint debütálásakor. Háromszor annyi!

Mindannyiunknak szüksége van lakóhelyre, autókra és utakra, kórházakra, iskolákra, na és élelemre. Honnan jön ez? Legtöbbször a természeti világból származnak mindezek, tehát a természeti világ folyamatosan elszegényedik. A helyzet egyre borzasztóbb, és népességünk továbbra is növekszik. Itt az ideje, hogy a világ népessége észhez térjen, és lássa, mit csinálunk, és tegyen valamit

– fakadt ki, és érthető az aggodalma, mivel éppen az 1960-as évek elején gyarapodott a legintenzívebben a világ népessége a történelem folyamán, de aztán lassan csökkenni kezdett a növekedés trendje, ami azóta is tart. Vajon miért?

A maffia egy befolyásos gazdasági és társadalmi csoportosulás több tevékenységi körrel, ami tiltott és illegális eszközökkel tartja fent hatalmát, gyarapítja vagyonát. Közös értékek által egyesített családok szövetsége, amelyben mindenki alávetett valakinek. A bűnszervezet elsődleges áldozatainak a nőket tekintik, akiknek beszervezik a férjét, lelövik a fiát, megkínozzák apját.

A családanya, a mátriárka alakja továbbra is nagyon erős Olaszországban és a maffiában. Tiziano Peccia a Párizsi Egyetemen írta szakdolgozatát a nők bűnszervezeteken belüli szerepéről, szerinte a maffia megbecsüli és próbálja láthatatlanná tenni a köreibe tartozó nőket.

A férfiakat egy szertartás során iktatják be a  maffiába, a nőket az apjuk vagy a férjük köti a szervezethez. A nők szerepe akkor válik hangsúlyossá, amikor a maffiózó lebukik és börtönbe kerül, mert választaniuk kell: megvédik vagy elárulják rokonukat, szerelmüket. De aki spicli lesz, annak nagy árat kell fizetnie.

Yang Liu berlini grafikus 1990-ben, 13 évesen költözött családjával Pekingből Berlinbe. Saját gyermek- és felnőttkori tapasztalataiból merítve készített egy grafikai sorozatot a keleti és nyugati kultúra különbségeiről, szokásokról, életmódról, viselkedésről Kelet találkozik a Nyugattal címmel. Liu, aki 13 éves korára már magába szívhatta a keleti életmódot és gondolkodást, tisztán látja a két kultúra eltéréseit. Érdemes is egy pillantást vetni a rajzaira, és rácsodálkozni, hogy áll sorba egy japán és egy magyar, hogy kezelik a problémákat a kínaiak és az amerikaiak. De miből eredhetnek ezek a differenciák? Vajon a történelem, a földrajz vagy a kultúra változtathatja meg a gondolkodásunkat és látásmódunkat?

Van egyáltalán különbség?

Oswald Spengler A nyugat alkonyában a civilizációk és a történelem összefüggéseiről így írt:

Az emberiség történelmének egész tartalma belesűríthető az egyes, egymásra következő, egymás mellett felnövő, egymással érintkező, egymást átszínező és elnyomó kultúrák sorsába.

René Guénon 20. századi metafizikus és filozófus úgy gondolta, Nyugat és Kelet között nyilvánvaló szellemi különbség van, ami a modern és a tradicionális szellem különbsége. Mivel ő a hagyományokra szavazott, sőt, munkássága alapozta meg a tradicionális létszemléletet, el is költözött Franciaországból Egyiptomba.

1979. december 14-én a Sabourin Lake Airways egyik repülőgépe eltűnt, miközben sérültet szállított. A fedélzeten Ken Leishman pilóta, Janet Meekus nővér és Eva Harper beteg tartózkodott. A baleset olyan elszigetelt helyen történt, hogy csak tavasszal találták meg a roncsokat, Meekus és Harper maradványait azonosították, de furcsa módon a pilóta holttestét sehol sem találták. Bár a halottkém szerint a holttestet valószínűleg a farkasok falták fel, a pilóta élettörténete miatt a közvélemény nem volt meggyőződve erről. Ken Leishman volt ugyanis a kanadai Robin Hood.

Egy bűnözői karrier kezdete

A Kanadában, 1931-ben született Ken Leishman hányattatott gyerekkorának (alkoholista apa, bántalmazó nevelőapa) egyik furcsa részlete, hogy nagyszülei farmján, ahol végül a sok rossz nevelőapa elől menekülve kikötött, fejbe rúgta egy ló. Később az orvosok ezzel magyarázzák majd bűnözői hajlamát.

Leishman 20 évesen megnősült, és egy liftgyártó cégnél helyezkedett el. Itt kezdett bele először a lopásokba (az irodaházak bútorait, kellékeit emelte el minden skrupulus nélkül), az eltulajdonított tárgyakat pedig egy szállítmányozó cégen keresztül szállíttatta ki saját lakásába. De lebukott, 9 hónap börtönre ítélték. 3 hónap után jó magaviselet miatt szabadult.

A Marvel-univerzum Fekete Párduca, akit a néhai Chadwick Boseman alakított, először az Amerika Kapitány: Polgárháborúban jelent meg a vásznon, de a T’Challa nevű afrikai király a Marvel Comics képregényeiben már 1966-ban felbukkant. Stan Lee író és Jack Kirby rajzoló alkotta meg. A 2018-as Fekete Párducban főszerepet kap T’Challa király, de Chadwick Boseman 2020-as halála után idén a Wakanda Foreverben már egy nőstény Fekete Párduc bukkant fel.

Kérdés: mi köze a szuperhősnek a vadállathoz? A Marvel-univerzumban a Fekete Párduc emberfeletti képességei egy wakandai növényből származnak, de a párduc név sem véletlen, hiszen a hős az állat minden csodálatra méltó tulajdonságával rendelkezik. Nesztelenül lopakodik, erős, könnyedén mászik fára, és feketébe burkolózik.

1923 áprilisában járunk. József Attila pár nappal múlt 18 éves, megírja Lázadó Krisztus című versét. Ugyanezen év októberében a költemény meg is jelenik az akkor néhány hónapja indult (és végül nem is túl hosszú életet megért) Kékmadár című irodalmi és művészeti szemlében. Az események ekkor drámai fordulatot vesznek.

Egy ifjú költőtehetség szárnypróbálgatása egy alig valaki által olvasott periodikában önmagában még nem lenne említésre méltó esemény, de ami utána jött, az már nagyon is. József Attila szóban forgó verse pillanatok alatt a korabeli kultúrpolitika ütközőzónájává vált, a honi igazságszolgáltatásra pedig (a történelemben nem először és nem is utoljára) a furkósbot szerepe jutott.

A francia egzisztencializmus egyik legjelentősebb regényének, Jean-Paul Sartre Az undor című művének elidegenedett hőse az egész világtól, benne az őt körülvevő emberektől undorodik. De az itt jól leírt érzés legfeljebb az emberi lelkületet boncolgató entellektüelek érdeklődését keltheti fel. A félelem, az öröm, a bánat, a harag vagy a meglepetés mellett ugyanis az undor is a Homo Sapiens egyik egyetemes alapérzelme. Olyannyira, hogy nem létezett, és most sem él olyan ember a Földön, aki életében ne élte volna át ezt a különös és intenzív emóciót, és a legtöbben – jó eséllyel – nem létfilozófiai megfontolásokból teszik ezt.

Akkor miért undorodunk?

Hiszen nem éppen felemelő állapot, és nagyon úgy tűnik, hogy váratlanul áraszt el alkalomadtán minket. Feltette a kérdést Charles Darwin, a biológiai evolúció felismerője is, és nem tudott jobb válasz adni, mint hogy az undor segít a túlélésben, méghozzá úgy, hogy segít elkerülni a romlott, veszélyes ételeket. És csak azok éltek túl, azok génjei öröklődtek, akik a jól ismert viszolygó arcmimikával, öklendezve fordultak el például egy bomló állattetemtől, és eszünkbe sem jutott megkóstolni azt, mivel a szervezetünk egyértelműen jelezte számukra, hogy nem szabad megenniük.

Hamisítatlan superfood a banán, dúskál az ásványi anyagokban, antioxidánsokban és vitaminokban, jótékony hatású, tápláló, kalóriadús gyümölcs, azonnal energiával tölt fel. Triptofán nevű esszenciális aminosav összetevőjének köszönhetően pedig még jókedvre is deríti fogyasztóját. A világ legrégebben termesztett gyümölcse és 400 millió ember alapélelmiszere a Földön. 

Kár, hogy alapból radioaktívan sugároz, méghozzá a legerősebben minden gyümölcs között. Annyira aktív, hogy a banánszállítmányoknál általában bejeleznek a vámosok érzékeny dózismérői. Ez a nem éppen bizalomgerjesztő jellemvonása éppen a legegészségesebb tulajdonságából ered, méghozzá abból, hogy a banán az egyik legfontosabb káliumforrás az növények között.

Misztikum lengi körül a macskákat, amióta csak megjelentek az első letelepedett kőkori emberek körül úgy 10 ezer éve. Voltak már istenek hírnökei, sőt, isteni állatok is az ókori Egyiptomban, máskor csak egyszerűen megtűrték ezeket az öntörvényű, puha léptű, sejtelmes egerészeket, akikről mindenki tudni véli, hogy kilenc életük van, és mindig a talpukra esnek. Mára már behízelegték magukat a házakba, lakásokba, és felvették az imádni való házi kedvenc kényelmes szerepét, hogy komfortos miliőben bájolják el gazdáikat, akik boldogan figyelik kedves szokásaikat.

Például, hogy törzshelyük a radiátor (szeretik a kellemes meleget), együtt alszanak gazdikkal lábvégen (ragaszkodók), vagy szívesen kapargatják szálasra a ülőgarnitúra kárpitjait (koptatják a karmaikat) – mind jól ismert macskaszokás. De hogy miért viszik sokan közülük játékaikat (legyen az zokni, plüssegér, kupak) előszeretettel az ennivalójukhoz, vagy mártják a szivacslabdát, golyóstollat kéjesen az ivótáljukba, kifürkészhetetlen cselekedet egyelőre.

Macskások milliói lehetnek nap mint nap tanúi a különös hóbortnak szerte a világon, és macskaviselkedési szakemberek is általánosnak tartják a furcsa mániát, de csak hümmögnek, és próbálják megmagyarázni a furcsa mániát.

Az itthon „pedofiltörvénynek” nevezett, tavaly nyáron megszavazott jogszabály ellen határozott állásfoglalással tiltakoztak nemcsak civil szervezetek, de politikusok is. Jean Asselborn luxemburgi miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter a törvénnyel kapcsolatban azt mondta: Az embereknek joguk van úgy élni, ahogy akarnak, már nem a középkorban vagyunk. De miért szinonimája a középkor a kulturálatlanságnak és elmaradottságnak?

Giovanni Andrea dei Bussi pápai követ írta le először a középkor (media tempestas) fogalmát 1469-ben, Nicolaus Cusanusnak írt levelében. Az ókor, középkor, újkor felosztást Cristoph Cellarius 17. századi német filológus használta úttörőként, szerinte a középkor 313-ban kezdődött, a milánói ediktummal, amely a kereszténység elismerését jelentette, és 1453-ban, Konstantinápoly bevételével ért véget. A ma elfogadott felfogás szerint a kezdet a Római Birodalom bukása (476), a vége pedig Amerika felfedezése (1492) vagy a reformáció 1517-es dátuma.

Az emberi evolúció egyik nagy rejtélye, hogy miért van hajunk, amikor a testszőrzetünket már régen elveszítettük, és az is, hogy a főemlősök között miért csak nekünk. És ha már (jó esetben) szőrkorona díszeleg a fejünkön, miért göndör az egyik ember haja, míg másoké egyenes? A különböző színekről nem is beszélve.

Ha úgy vesszük, túlélés szempontjából kifejezetten előnytelen, hogy semmi nem védi testünket a hidegtől, és az evolúció rákényszerített minket az öltözködésre. Színes és izgalmas világgá alakítottuk ugyan évezredek alatt a ruházkodást, de a divatnak legfeljebb kulturális funkciója van, a közvetlen evolúciós hasznát nehéz lenne megnevezni.

Már a dinoszauruszok idején, a legősibb emlősöknek is volt szőrzetük, valószínűleg a hüllők pikkelyeiből fejlődött ki körülbelül kétszázmillió évvel ezelőtt. Annyira bevált, hogy az emlősöknek a tejtermelésen kívül (pár kivételtől eltekintve) éppen a szőrösség az egyik alapjellemzőjük, ahogy a főemlősök és az emberősök is tetőtől talpig szőrösek. Egyelőre azonban a tudósok nem tudnak jobb magyarázatot adni szemérmetlen csupaszságunkra, mint hogy így alkalmazkodtunk a megváltozott éghajlathoz.

Szeptember 16-án mutatták be az amerikai mozikban az Oscar-, Emmy-, Golden Globe- és Tony-díjas színésznő, Viola Davis új filmjét, a The Woman Kinget. Sajnos magyar premierről még nem tudni, pedig minket is érdekelne az afrikai nőhadsereg története. A The Woman King az első kísérlet arra, hogy bemutassa az európai gyarmatosítás fekete hátterét, de ez persze elsőre nem hangzott túl jól az amerikai forgalmazóknak (történelmi eposz erős fekete nőkről), viszont Davis és a rendező, Prince-Bythewood ezerrel küzdöttek a film megvalósításáért. 

Az, hogy mégis sikerült, valószínűleg a 2018-as Fekete Párduc kasszasikerének köszönhető, ami egyrészt megnyitotta az utat a fekete mozi előtt, másrészt először ábrázolta hollywoodi alkotásban az agojie harcosokat.