Index Vakbarát Hírportál

Tűzijátékot először valószínűleg Kínában lőttek fel az égre a 11. században, amikor feketelőport robbantottak pergamencsövekből. A kínai hiedelem szerint a tűz és a hangos zaj elkergeti a rossz szellemeket, a szikra jó jel, a füst pedig pozitív környezettel ellensúlyozza a szellem negativitását. Feltételezések szerint az örök életet adó szer kutatása során salétrom és méz keverékét gyújtották meg, hogy gyógyító füstöt keletkeztessenek. Így fedezhették fel a feketelőport, illetve annak egy korai verzióját.

Művészi lövöldözés

A 10. században állítólag a szerzetes Li Tian próbálta elsőként elűzni a gonosz szellemeket szén-, salétrom- és kéntartalmú bambuszlövedékekkel, majd a szegények felvidítására is ő rendezett tűzijátékot, ami annyira bejött, hogy a látványosság el is űzte a nyomorúságot – szerinte akik látták, egy csapásra jómódúak és boldogok lettek. A 12. században uralkodó Szung dinasztia alatt pedig meg is született az első írásos feljegyzés a feketelőpor petárdában történő alkalmazásáról.

„Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – mondta Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyja, polihisztor, amit Stephen King amerikai bestselleríró tovább gondolt, mondván: „Ketten is csak akkor tarthatnak titkot, ha az egyikük halott”. George Orwell angol író tovább emelte a tétet, és elment a falig, mert szerinte ha titokban akarunk tartani valamit, akkor még önmagunk elől is el kell titkolnunk, különben előbb-utóbb biztosan kibökjük valakinek. 

Valójában akárhogyan is szépítjük, 

De vajon miért teszünk ilyesmit? Hiszen a nagy rejtegetés után az önkéntes kitárulkozásnak nem sok értelme van.

A rejtélyről Tapasztó Orsi és Jocó bácsi rántja le a leplet az Index most induló új podcastjében. Kapaszkodjanak erősen, mert meglepő és kicsit sem hízelgő dolgokat derítettek ki kutatók rólunk, vagyis a Homo sapiensről. És figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne gondoljunk a jegesmedvére! 

Nincs több titok a titkokról. Tanuljunk együtt ma is valamit! És hallgassa meg a titkokat a monogámiáról és a notórius későkről is:

• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?

(Borítókép: Balatoni József és Tapasztó Orsolya. Fotó: Németh Kata / Index)

Eldördült a startpisztoly, indul az Index és a Betone közös podcastje, a Ma is tanultam valamit. A népszerű Index-rovat beszélgetős műsoraiban – ahogyan a Ma is tanultam valamit-cikkekben és -könyvekben is – mindenkit érintő hétköznapi kérdésekre keressük szórakoztatóan a tudomány válaszait.

A két állandó műsorvezető az összeszokott podcastpáros, Tapasztó Orsi és Jocó bácsi (Balatoni József). Orsi fizikus kutató és mentálhigiénés szakember, Jocó történelemtanár, és mindketten influenszerként is ismertek.

• Vajon miért áruljuk el – előbb-utóbb – a ránk bízott titkokat? Annyit elárulunk, hogy tudósok szerint az a titok, hogy nem szabad a jegesmedvére gondolni!
• De szó lesz a monogámiáról és a hűtlenségről, valamint a szerelem biokémiájáról,
• a notórius későkről, a csalfa időérzékről,
• a tükörről, a feledékenységről, a sziesztáról és arról,
• hogy az ember természeténél fogva agresszív-e, vagy sem. 

Az idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy húsz éve itthon is mindenki a feng shuiról beszélt. Aztán valahogy ez a lakberendezési stílusnak kikiáltott trend alábbhagyott, ma pedig már csak térkultúra témájú magazinokban találkozhatunk vele elvétve, vagy vicces ingatlanhirdetésekben – bár azt sem ma adták fel, hogy „az ingatlan a kambodzsai feng shui szerint lett lelakva és az Ön álmainak megfelelően varázsolódhat újjá.”

A tévhitekkel ellentétben a feng shui nem mágia vagy rejtély, babona vagy vallás, nem mutat utat a jövőbe és nem oldja meg az ember szerelmi életét sem. De tudunk néhány igen sikeres emberről, aki alkalmazza, ilyen például Richard Branson, Bill Gates, vagy Oprah Winfrey. Donald Trump úgy nyilatkozott róla: „Én nem hiszek a feng shuiban, de tudom használni, mert neki köszönhetem a pénzemet!”

Ki nem gondolkodott már el azon, mihez kezdene, ha egyszer csak százmilliókat vagy milliárdokat nyerne a lottón vagy más szerencsejátékon? Röpködnek ilyenkor a titkos vágyak, hogy mire költenénk először, és a legtöbben határozottan kijelentjük, márpedig bennünket biztosan nem kapna el a gépszíj, nem szédülnénk bele a hirtelen ölünkbe hullott határtalan lehetőségekbe, és bizony igenis megfontoltan, hűvös fejjel, mindent gondosan el- és megtervezve használnánk fel a tengernyi pénzt. Na persze semmiképp sem az összeset, értelmes ember ilyet nem tesz. 

És azt is azonnal leszögezzük, hogy semmi esetre sem kürtölnénk világgá hatalmas szerencsénket, nehogy zsarolók célpontjaivá váljunk, és hogy elkerüljük a hirtelen felbukkanó és körénk gyűlő „baráti” tömegek számító sürgölődését. 

Vigyázat, könnyen milliárdosok lehetünk!

A hirtelen meggazdagodás „veszélyét” akár még „fenyegetőnek” is vélhetjük, ha azt nézzük, hogy 2021-ben öt milliárdos, harminckettő százmilliós és több mint 3800 milliós szerencsejáték-nyeremény duzzasztotta fel a bankszámlákat. 2022-ben pedig szintén öten váltak milliárdosokká, egyikük december 9-én minden idők legnagyobb hazai Eurojackpot-nyereményével, több mint bruttó 31 milliárd forintjával – inkognitóban persze – felkerült a 100 leggazdagabb magyar listájára. Tizenkilencen százmilliókat, 4383 honpolgár pedig milliókat söpört be, és ha most eltekintünk a milliós összegek gyorsan inflálódó értékétől, és csak a százmilliós és a milliárdos nyereményeket vesszük, akkor is csak

Na de mi lett az álmodozások közepette tett határozott fogadalmakkal?

Nem sokan vitatják, hogy a koffein a világ legelterjedtebb pszichoaktív drogja, a fehér, kristályos vegyülettel csak az etanol veszi fel a versenyt. Ahogyan az alkoholért, a kávéért is az emberiség fele bolondul, annyira, hogy becslések szerint 500 milliárd csésze kávé fogy el évente. A borhoz hasonlóan átitatta és megtermékenyítette a történelmet, és azt tartják róla, hogy alaposan felpörgette a felvilágosodás korát és az ipari forradalmat.

A legendás felvilágosult francia író-gondolkodó, Voltaire, például nemcsak minden idők legnagyobb szerencsejátékosa volt, aki szó szerint kijátszotta a francia állami lottót 1730-ban és meggazdagodott, hanem minden idők legmasszívabb kávéfüggője is, napi 40-50 csészével. Kellett neki az energiabomba, mert feljegyzések szerint napi 18 órát töltött írással vagy diktálással, melynek eredménye több mint ötven színdarab, tucatnyi tudományos és filozófiai értekezés és mintegy 20 ezer levél. Habár a szintén luxuscikknek számító csokoládéval dobta fel a fekete levet, már akkoriban is figyelmeztették az orvosok, hogy kissé sok lesz ennyi a jóból, az öntörvényű filozófus őrájuk sem hallgatott és 83 évig élt.

Kortársa,Johann Sebastian Bach is súlyos kávéfüggő hírében állott, olyannyira, hogy egy zeneművet szentelt az imádott italnak. Az 1730-as években írt Kávékantátája az akkoriban felpezsdülő szabadszájú kávéházi élet körül felhorgadó maradi felháborodást gúnyolja ki. A történetben egy apa akarja leszoktatni lányát a kávéivásról, de fenyegetései nem ijesztik meg őt. A lány azonban megígéri, hogy lemond a bűnös italról, ha apja férjet szerez neki. Egyetlen feltétele van: csak olyan férfi jöhet szóba, aki megengedi neki, hogy annyi kávét ihat, amennyit csak akar.

Talán észre sem vesszük, amikor a közösségi oldalak képeit nézzük, de a legtöbben félrebillentik fejüket a fotókon. Vagy ha fotózunk valakit, akkor sokan automatikusan ezt teszik. Feltűnt ez a különös testbeszéd a kutatóknak is, és miután joggal feltételezték, hogy nem fájhat ennyi embernek a nyaka, feltették a kézenfekvő kérdéseket: öntudatlan emberi cselekvés a fejhajlítás, vagy netán szándékos? A digitális kor fotókészítési láza hívta elő ezt a pózt, vagy már korábban félrehajtották fejüket a portréalanyok?

Nem aprózták el a kutatók, amikor az utóbbi kérdésre keresték a választ: tizenegy, 14. és 20. század közötti, művészettörténetileg jelentős alkotó festményein látható 1498 emberi alakot vizsgáltak meg, hogy megtudják, vajon mennyire új keletű ez a gesztus. Az első portréfestőnek tartott itáliai Simone Martini mellett Hubert van Eyck, Holbein, Carracci, Velazquez, Rembrandt, Jan von Eyck, Degas, Cèzanne, Klimt és Modigliani portréit nézték és mérték meg alaposan, és jutottak érdekes eredményekre:

Napokon keresztül figyelte a világ a 2023. februári földrengéssorozat okozta katasztrófát Törökországban és Szíriában. A 7,8-as erősségű rengésekben több mint 50 ezren haltak meg, több mint 160 ezer épület omlott össze vagy rongálódott meg súlyosan, és 520 ezer lakás vált lakhatatlanná.

Azonnal felmerült a kérdés: vajon meddig képesek életben maradni az áldozatok a törmelékek rabságában? Meddig lehet reménykedni, hogy találnak túlélőket a romok alatt?

Sokan azonnal meghaltak a rájuk omló épületrészek súlya alatt. Vagy ha mégsem, akkor percek alatt megfulladtak a levegőtől elzárt üregekben. Vagy kaptak ugyan levegőt, de egy-két nap alatt szomjan haltak. Ennek ellenére nyolc nappal a katasztrófa után még mindig sikerült kilenc embert élve kimenekíteni, köztük egy 26 éves tanárnőt, de még tíz nap múlva is élve találtak egy 17 éves lányt, sőt 12 nap elteltével is kiemeltek egy házaspárt és 12 éves gyermeküket a romok alól. És ez valóságos csoda volt. 

Tudományos megegyezés szerint a túlélési idő becslésére nagy általánosságban jól használható a „három szabály”, miszerint oxigén nélkül három percig, víz nélkül három napig, étel nélkül három hétig lehet életben maradni.

Persze ezek az időtartamok nem érvényesek, ha megsérült az áldozat, vérveszteség esetén ugyanis még a 24 órás túlélés is kérdéses. Ugyanígy erősen befolyásolja a kilátásokat az időjárás, 40 fokos hőségben például akár órák alatt kiszáradhat az emberi szervezet. A 8-12 napos túlélések ezért szinte hihetetlenek.

Ameddig a szem ellát, formalinnal teli fehér műanyag vödrök állnak hosszú polcokon számozva, a sor 9479-ig tart. Az egyedülálló odensei gyűjteményben minden tároló egy-egy agyat rejt, amelyeket a 20. század második felében operáltak ki dán állami kórházakban elhunyt páciensek testéből. A jellemzően pszichiátriai betegségekben szenvedő betegek agyát közel négy évtizeden át gyűjtötték – csak épp minden engedély vagy beleegyezés nélkül. Sem a betegek, sem rokonaik nem hagyták jóvá az agyak konzerválását, bár igaz, az ötvenes és a nyolcvanas évek között az adminisztráció és a jogok kérdése még gyerekcipőben járt.

Rengeteg információval rendelkezünk az emberi öregedéssel kapcsolatban – sőt még arról is van némi fogalmunk, hogy hogyan lehet lassítani a folyamatot. De mi a helyzet a növényekkel? Van előre meghatározott élettartamuk? El tudnak halálozni az időskor miatt? Ennek jártunk utána.

Amennyiben ön is megpróbálkozott már a növénytartással, biztosan tapasztalta, hogy azok bizony elpusztulnak, az esetek többségében viszont ilyenkor a nem megfelelő életkörülmények állnak a háttérben. Túl sok víz, túl kevés víz, túl sok napfény, túl kevés napfény, túl sok tápanyag, túl kevés tápanyag – ezekből épül fel az a bizonyos ördögi kör, az olyan tényezőkről, mint a paraziták és az egyéb betegségek, nem is beszélve.

Ezek mind hozzájárulnak egy-egy növény végleges élettartamához, de mi történne akkor, ha létrehozhatnánk egy olyan üvegházat, amelyben a lehető legtökéletesebb feltételek mellett élhetne egy növény? Akkor is elpusztulna?

„Napszemüvegben Jack Nicholson vagyok. Napszemüveg nélkül csak egy kövér hatvanas” – jelentette ki a színészlegenda a kétezres években, akihez olyannyira hozzánőtt a kúl divatkellék, hogy csak ritkán mutatkozik nélküle, és még árnyas belterekben, valamint az Oscar-díj-átadásokon is magán hordja. Ahogyan John Lennon sem sokszor tűnt föl rém egyszerű, majdnem kör alakú napszemüvege nélkül. Állítólag szándékosan választotta az angol tb-finanszírozott SZTK-kban akkoriban felírt legolcsóbb minimál formát, számára ez a is hippi különállás egyik szimbóluma lehetett. A Lennon-szemüveg pedig ma is él és virul, például Ozzy Osbourne-on, bár a virul ige az esetében némileg megkérdőjelezhető, de a szemét jótékonyan eltakaró lila lencsés kiegészítő annyira egybeforrt a rockikonnal, hogy nem kizárt, még alváskor sem veszi le.  

Napszemüvegek azonban nem a karakterhez illő stílusos külcsín, hanem kőkemény szükségszerűség miatt kerültek először a fejekre. Az eredete vitatott, az viszont biztos, hogy

Lencsékről szó sem volt, csak egy nagyobb vagy két kisebb csontból készült szemfedőről, amikbe vékony rést vágtak, hogy védekezzenek a végtelen jég- és hómezőkről visszaverődő gyilkos napsugaraktól.

Ugyan sokáig azt hihettük, soha nem köszönt be az igazi nyár, június végére páros lábbal rúgta ránk az ajtót az időjárás, ezzel pedig kezdetét vette a nyaralási szezon is – ha azonban még csak most gondolkodik azon, hogy hova lenne érdemes utazni, adunk egy remek tippet: az oroszországi Karacsáj-tavat mindenképp kerülje el.

Kevés olyan hely van a Földön, amelynek közelében szimplán egy óra pihenéssel is véget vethetnénk az életünknek, az oroszországi Karacsáj-tó azonban pontosan ilyen – ez ugyanis a bolygónk legradioaktívabb tava. Neve a helyi nyelveken „fekete vizet” vagy „fekete patakot” jelent, utalva a vizével kapcsolatos szörnyen magas szennyezettségi szintre – ami nem túl meglepő módon nem magától vált radioaktívvá.

Minderről a Majak Termelési Egyesülés vagy röviden Majak-komplexum tehet, amelynek építési munkálatai 1945 augusztusában kezdődtek. A cél a szovjet nukleáris fegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt, amit úgy értek el, hogy a reaktorban a dúsított uránt a telep radiokémiai üzemében radioaktív bomlástermékekkel együtt feloldották, majd az így nyert plutóniumot a metallurgiai-kémiai üzemben megtisztították.

Alig egy napot élt meg Jevgenyij Prigozsin és az általa alapított és vezetett orosz katonai magánvállalat, az ukrán fronton harcoló Wagner-zsoldossereg június 23-án kezdődött lázadása (felkelése? puccsa?) Oroszországban. A lázadás során elfoglalták a Rosztov-na-Donu és Voronyezs városok katonai létesítményeit, majd az 5-10 ezer fősre becsült csapatok elindultak Moszkva felé. A fővárost készültségbe helyezték, ám a Wagner-konvoj egy-két órányira Moszkvától hirtelen megállt.

Egyelőre nem tudni pontosan, mi volt a tiszavirág-életű nekibuzdulás célja. Prigozsin szerint masírozásuk az „igazság menete” volt, és nem Vlagyimir Putyin ellen lázadtak. Az orosz elnök szerint viszont fegyveres felkelés történt. Bár a részletek egyelőre még homályosak, de mindez lehetett akár egy tervezett államcsíny bevezetője is, hiszen állig felfegyverzett alakulatok tartottak Moszkva felé és nem kizárt, hogy a Wagner-vezér abban bízott, orosz katonák állnak át hozzájuk.

Puccsnak pedig az erőszakos (ezért törvénytelen) hatalomátvételt vagy annak kísérletét nevezik, amelyben az erőszak (vagy az azzal való fenyegetés) az egyik kulcsmotívum. 

Nem is forradalom volt?

Nem ismeretlen a műfaj Oroszországban (sem), elég csak Leninék 1917. október 25-i (Gergely naptár szerint november 7-i) történelemformáló bolsevik puccsát említeni. Igen puccsát, sok történész szerint szerint ugyanis puccs történt azon a napon és nem „nagy” októberi forradalom. 

A cári rendszert már 1917. február 23-án megdöntötte az első világháború kudarcaiba és nélkülözéseibe belefáradt emberek elégedetlenségéből kipattant polgári demokratikus forradalom. Az újonnan felállt ideiglenes kormány azonban nem volt a helyzet magaslatán, a katonaság és gazdaság az összeomlás szélén állt, a bizonytalanságra és a hatalmi űrre pedig ráérzett Lenin.

Tíz–tizenötezer felfegyverzett munkással, matrózzal és katonával megszállták Pétervár stratégiai pontjait, végül pedig az Ideiglenes Kormányzat székhelyét, a Téli Palotát is elfoglalták. Békésen.

Alig egy napot élt meg Jevgenyij Prigozsin és az általa alapított és vezetett orosz katonai magánvállalat, az ukrán fronton harcoló Wagner zsoldossereg lázadása?, felkelése?, puccsa? Oroszországban. A szókimondó (eddig Putyint támogató) oligarcha hadúr június 23-án, pénteken azzal vádolta meg az orosz védelmi minisztériumot, hogy rakétatámadást rendelt el tábora ellen, ezért bosszút esküdött, hogy elmegy a végsőkig, hogy megbuktassa az orosz katonai vezetést. 5-10 ezer fősre becsült csapatával bevonult az oroszországi Rosztov-na-Donu városába, ahol ellenállás nélkül elfoglalta az ukrajnai hadműveleteket koordináló orosz katonai főhadiszállást, majd elindult Moszkva felé. Menet közben elfoglalta Voronyezs katonai létesítményeit, majd egy-két órányira Moszkvától a Wagner-konvoj hirtelen megállt. Állítólag Lukasenka belorusz elnök közvetítésével Prigozsin rendezte a helyzetét a Kremllel: ő a szomszédos Belaruszba távozik, cserébe ígéretet kapott a legfelső katonai vezetők leváltására és arra is, hogy nem indul ellene büntetőeljárás.

Mi volt ez a kurta-furcsa szalmaláng keménykedés? Egy megrendezett műbalhé? Vagy egy tervezett államcsíny bevezetője? Prigozsin szerint masírozásuk az „igazság menete” volt, és nem Vlagyimir Putyin ellen lázadtak, csak a Wagner-csoport feloszlatása ellen és Oroszország igazáért küzdenek. Putyin viszont kerek perec katonai felkelésnek minősítette az akciót, hazaárulónak nevezte a Wagner-vezért, és súlyos büntetést helyezett kilátásba.

Soha nem állt közelebb az emberiség egy totális atomháborúhoz, mint 1962 októberében, amikor Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár lopva atomrakétákat telepített Kubában. Ez volt a hidegháború legfeszültebb időszaka. Egy évvel korábban húzták fel a berlini falat, mindent áthatott a kölcsönös bizalmatlanság, az USA és a Szovjetunió pedig, mint két dörzsölt pókerjátékos, egymás rezdüléseit, mozdulatait, húzásait figyelte árgus szemmel vagy teljes titokban.

Az amerikai játékos a nemrégen hivatalba lépett John Fitzgerald Kennedy elnök volt, aki elődjétől, Dwight D. Eisenhowertől az 1961. áprilisi kubai invázió kudarcát örökölte, amikor CIA által kiképzett Castro-ellenes csapatok szálltak partra a Disznó-öbölben (Playa Girón), hogy megdöntsék az egyre szovjetbarátabb kubai kormányt. Az akció azonban teljesen csődöt mondott, Castro katonái 60 órán belül leverték a támadást.

A kínos fiaskón felbátorodva (hivatalosan „Kuba védelmére”) hozta merész (vagy inkább őrült?) döntését a szovjet főtitkár, és kezdte kiépíteni a nukleáris robbanófejekkel ellátott támadó rakéták bázisait Kuba északi részén, nem egészen 150 kilométerre Florida partjaitól. Hazárdjátékot játszott, de úgy gondolta, hogy most jött el az idő, hogy erősítse a Szovjetunió pozícióit a fiatal és tapasztalatlan amerikai elnökkel szemben.

Vélhetően mindenki meghalt azon a búvárhajón, amelyik az 1912-ben elsüllyedt Titanic roncsaihoz tartott, de eltűnt. A négy utassal és egy pilótával merülő kabint egy körülbelül Belgium felének megfelelő, 15 ezer négyzetkilométeres területen keresték, bár megtalálásának esélyét már a kezdetekkor csekélynek tartották, mintha egy tűt keresnének a szénakazalban. A furgon méretű merülőkapszula ráadásul bárhol lehet, bármilyen állapotban: lebeghet a víz felszínén, de akár az óceán fenekén is pihenhet, darabokban.

A Titanic, vagyis a korának leggrandiózusabb és legmodernebb hajóóriásának tragikus története (első útján elsüllyedt egy jéghegynek ütközve, Kanada partjainál) annyira megihlette az emberiséget, hogy 111 évvel később is el lehet kérni 100 ezer eurót, hogy az 1985-ben megtalált roncsait közelről megnézhessék.

De a kettétört Titanic-roncson kívül vajon mit láthatnánk az óceánok mélyén?

A Titanic roncsai mintegy 4 kilométerre (3861 méterre) mállanak a vízfelszín alatt, az eltűnt búvárkapszula pedig nagyjából a merülési távolság felénél veszthette el a kapcsolatot az ellátóhajóval. Megtalálói, Robert Ballard és csapata csak üres, iszapos sivárságot találtak arrafelé 1985-ben. De hogy milyen világ tárulna a szemünk elé a végtelen tengerek mélyén, arról jobbára fogalmunk sincs. Mindmáig a világtengerek mindössze öt százalékát kutatták, a tengerek alját, fenekét pedig szinte semennyire (1 százalék).

A tiszavirágok fő rajzása a Tisza különböző szakaszain pazar látvány. Ilyenkor a 8-12 centiméter hosszú, 6-7 centis szárnyfesztávú kérészfélék milliószámra bukkannak elő a semmiből, hogy izgatott nászukkal beteljesítsék földi életüket és egy-két óra alatt elpusztuljanak. Ezek az Európában majdnem kihalt, mára jóformán csak Magyarországon élő, védett négyszárnyú rovarok zavarba ejtően különös élőlények. Nemcsak azért, mert (Palingenia longicauda) a ma élő szárnyas rovarok egyik legősibb képviselői, hanem azért is, mert

Igaz, röpke rajzásuk bámulatos látványosság. Mintha valamiféle grandiózus színielőadás káprázatos fináléját mutatnák be. Először a nagyobb termetű nőstények tűnnek fel és kezdenek cikázva röpködni. Kisvártatva érkeznek a hímek is, nekik ugyanis – miután ők is kivergődnek a folyópartra – kell még 5-10 perc, hogy gyorsan átöltözzenek (szakszerűen megfogalmazva vedlenek még egyet), de onnantól fogva már csakis egyetlenegy dologra, a párzásra koncentrálnak.

Tündériek, vagy nem 

Némileg kikezdi a metaforikus romantikát, hogy egyszerre akár többtucatnyian is rárepülhetnek egyetlen nőstényre, és, hogy pont ezt a lüktető, tülekedő, gomolygó virágszerű alakzatot nevezte el a magyar folklór tiszavirágnak. Csak vérmérséklet kérdése, hogy a természet ártatlanul szálldosó tündéri lényeinek (a mesebeli tündéreknek is sokszor két pár szárnyuk van) bámulatos csodáját, vagy egy felhevült, rátarti, erőszakoskodó tömeges párosodást látunk bele a karcsú kérészek nemi életébe.

Akárhogyan is, az izgatott csúcsjelenet katarzissal zárul, és nem sokkal az aktusok után halálra merült hímtetemek tízezrei, vagy akár milliói úsznak tova a Tisza víztükrén, drámai tetőpontként.

Nemcsak Ázsiában, hanem idehaza is az egyik legalapvetőbb élelmiszerek egyike a rizs, számos étel elengedhetetlen összetevője, éppen ezért a legtöbb konyhában megtalálható több fajtája. Főzés előtt azonban még mindig rengetegen teszik fel maguknak a kérdést, hogy meg kell-e mosni a rizst, és ha igen, mennyi ideig érdemes azt öblögetni. Ha valamikor önnek is felmerült ez a fejében, a lehető legjobb helyen jár, cikkünkben ugyanis pontosan erre fogunk választ adni.

A gasztronómiában jártas szakértők szerint a rizs előmosása elsősorban a szemek felületén megtalálható keményítő, azaz az amilóz eltávolítása miatt szükséges, bizonyos esetekben – például rizottó vagy paella készítésénél – azonban csak enyhe öblítést javasolnak. A felsorolt ételek tökéletes állagának eléréséhez ugyanis mindenképp szükség van a rizsben fellelhető keményítőkre. Ezen felül viszont ahány család, annyi szokás; szerencsére azonban a tudománynak is van válasza arra, hogy meg kell-e mosnunk a rizst főzés előtt.

Így vélekednek a kutatók

Egy nemrégiben készült tanulmány ugyanazon beszállító három különböző rizsfajtáját (kerekszemű, basmati, jázmin) hasonlította össze, hogy kiderüljön, ér-e valamit a mosás – legalábbis gasztronómiai szempontból. Az első csoportot egyszer sem mosták meg főzés előtt, a második adagot háromszor öblítették át, míg a harmadikat már alaposan, tízszer is átmosták, hogy az összes keményítőt eltávolítsák a rizsszemek felszínéről.

Körülbelül négyszer nagyobb az esély arra, hogy valakibe villám csapjon, mint hogy elvigyen egy lottófőnyereményt, azonban a romániai származású Stefan Mandelnek mindez nem kevesebb mint tizennégyszer is sikerült. A férfi természetesen semmit sem bízott a szerencsére, csapatával olyan algoritmusokat dolgoztak ki, amelyekkel szinte garantálni tudták a nyerést; manapság azonban ezek a módszerek már nem működnének, lehet, hogy pontosan miatta.

Stefan Mandel 1934-ben Romániában látta meg a napvilágot, azonban már fiatal korában érezte, hogy el szeretné hagyni az országot – azt ugyanis elmondása szerint csak szegénység, munkahely- és élelmiszerhiány, valamint „mélységes nyomor” jellemezte, mellyel nem tudott azonosulni. Mindössze 360 lejes (mai árfolyamon kb. 25 ezer forintos) fizetése nem volt elég a megélhetéshez, így szüksége volt egy módra, amellyel viszonylag rövid idő leforgása alatt komolyabb összeghez tudott jutni.

A The Hustle információi szerint erre persze rendkívül kicsi az esély: konkrétan nagyobb valószínűséggel csap önbe villám, nyer olimpiai aranyérmet, szül ötös ikreket, vagy nyomja agyon egy italautomata, mint hogy telitalálata legyen egy lottón – Mandelt viszont ez sem tántorította el, módszerének köszönhetően pedig valóságos lottókirály vált belőle.

Hullámokat vert a nemrég bemutatott A kis hableány című film. Volt, akinek tetszett, de még többen lehúzták Andersen meséjének élőszereplős Disney-változatát. Az viszont biztos, hogy senki nem hőkölt vissza a lánytestű és halfarkú főhősön, Arielen, a titokzatos sellők ugyanis már ősidők óta körülöttünk úszkálnak a tengerekben és a mítoszokban, mesékben.

Már az első civilizációkban (Óbabilon, akkádok, Asszír Birodalom) komoly kultusza volt Asratum termékenység-istennőnek, aki az őslegenda szerint megölte szerelemét, majd szégyenében sellővé változtatta saját magát. Ám akármelyik népnél is bukkantak fel, nem angyali musicalbetéteket énekeltek kedves tengeri állatbarátaikkal közösen, hanem

A görögök szirénjei is a hajósok végzetei. Ám nem kellemetlenül szirénáznak, mint azt nevük sugallná, hanem a parti szirtekről próbálták ellenállhatatlan énekükkel magukhoz csábítani Odüsszeuszt és társait. De a ravasz görög hős viaszdugókat tett emberei fülébe, magát pedig kikötöztette az árbochoz, hogy még csak véletlenül se engedjen a bűverőnek. A szirének nem egészen hableányok, hanem félig nő, viszont félig madártestű lények, csak a középkorban kezdték halfarkú sellőkként ábrázolni őket.

Alacsonyan szállnak a fecskék, piros az ég alja reggel, a Holdnak udvara van, aligha eső nem lesz, sorjáznak a népi bölcsességek, amiket megtoldhatunk azzal, hogy ha finoman földillatúvá válik a levegő, megfűszerezve egycsipetnyi édes-csípős bukéval, akkor esőre áll az idő.

De tényleg kiszagolhatjuk az esőt? Azon nem lepődünk meg, hogy sok állat igenis megérzi az illatát, de nekünk, embereknek legendásan rossz a szaglásunk, a kutyákat például százezerszer erősebb szaglóérzékkel áldotta meg az evolúció. Ráadásul az esővíz színtelen-szagtalan, honnan jön akkor az esőillat?

A kellemes, enyhén édes-csípős-szúrós aromának az eredete nyilvánvaló: az érkező zivatarok képesek atomokra bontani a levegő oxigénmolekuláit, az oxigénatomok aztán (rekombinálódva egymással) hármasával is összeállhatnak. Az így keletkező ózonmolekulákat pedig a zivatarfelhőből lefelé tartó erős légáramlatok az orrunkba szállítják.

De honnan származik az esőillat alapkarakterét adó, finom földes szag?

Az univerzum egyik legfélelmetesebb jelenségéről, a fekete lyukakról talán mindenki hallott már. Létezésük alatt a téridő olyan tartományát értjük, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni, tehát a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Azonban a fekete lyukban – az eseményhorizont mögött – nincs valódi égitest: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és perdülete nyilvánul meg.

A legtöbb esetben akkor jönnek létre, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, az anyag pedig egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban az általános relativitáselmélet szerint bizonyos fizikai mennyiségek – mint a sűrűség vagy a térgörbület – végtelenné válnak, ezzel pedig gravitációs szingularitás jön létre, melynek gravitációja olyan erős, hogy annak markai közül sem anyag, sem fény nem tud távozni.

Az előbb leírtakkal kapcsolatban megeshet, hogy semmi újdonságot nem olvasott, a csillagászokat az elmúlt években azonban elkezdte egy sokkal kevésbé ismert, másik égi jelenség létezése is foglalkoztatni, melyek tulajdonképpen a fekete lyukak tökéletes ellentétei. Ezek a fehér lyukak, melyekbe sem anyag, sem fény nem juthat be.

Alkoholt már több ezer éve iszik az ember, de vajon a nők mióta élhetnek a bódító szerrel? A korai római időszak alkoholfogyasztási szokásairól szerzett ismereteink évszázadokkal később keletkezett görög és latin forrásokból származnak. Ezeknek a szövegeknek a férfi szerzői erősen mitologizálták a múltat, gyakran azért, hogy közvetítsék napjaik erkölcseit. Az ókori írók szerint közvetlen összefüggés van az ivás és a nőktől elvárt társadalmi magatartás között.

Az ókori Rómában nagy tisztelet övezte az isteni nedűt, a bort: használták gyógyszerként, főzőalapanyagként és vallási szertartásokon is. Az ókori borok feltételezhetőleg nehezebbek voltak a maiaknál, nem szűrték mindegyik fajtájukat, így gyakran szennyeződések is lehettek az italokban – főleg a népnek szánt borokban, az előkelőségeket tisztább nedű illette. A fennmaradt emlékek szerint az ókoriak a fehér bort preferálták a vörössel szemben, annyira, hogy recepteket is kerestek és fejlesztettek a sötét bor kivilágosítására.

Az 1960-as és 1970-es évek pszichedelikus zenei és művészeti hullámai között felbukkant valami nagyon furcsa: a bananadin, egy kitalált pszichoaktív anyag, amelyet állítólag banánhéjból vontak ki. A szer receptjét eredetileg a Berkeley Barb amerikai underground magazinban tették közzé 1967 márciusában, és Gene Grimm írta a banánhéjból kivont tudatmódosító anyag titkos receptjét. Ugyanebben a számban egy olvasói levél is fokozta a banán iránti érdeklődést, amely azt állította, hogy rendőröket látott egy Berkeley-ben található banánstand körül.

Mi van a banánnal?

A kamu banándrog ötletének elterjedését valószínűleg Donovan egy évvel korábban megjelent Mellow Yellow című száma inspirálta, és a tömegek vágya egy olcsó kábítószerre.

Köztudott, hogy a higany az egyik legmérgezőbb eleme a periódusos rendszerünknek, ebből adódóan pedig rengetegen félnek tőle. Egy higanyos hőmérő eltörése például egy kisebb katasztrófával is felérhet, a helyzet azonban az, hogy a higannyal kapcsolatban sokkal több a tévhit, mint azt elsőre hinné – a fém ugyanis rövid ideig ugyan, de akár puszta kézzel is megérinthető, mindenféle szövődmény nélkül.

Mivel a higany nem tud a bőrünkön keresztül felszívódni, így nyugodtan megérinthetjük, az semmilyen káros hatással nem lesz ránk; ha azonban a tenyerébe helyezne néhány cseppet, biztosan meglepetés érné. Ennek elsősorban az lenne az oka, hogy mennyire nehéz maga a fém. Ugyan a higany viszkozitása – más néven a belső súrlódása a csúsztató feszültséggel szemben – valahol a víz és a tej között van, annak sűrűsége az előbbinek több mint tizenháromszorosa.

Mint írtuk, a bőr nem képes felszívni a fémet, ez azonban nem jelenti azt, hogy óvatlanul kellene bánni vele – elég ugyanis egy aprócska vágás ahhoz, hogy a higany a véráramba kerüljön, mely már komoly problémákat okozhat. A legnagyobb veszélyt azonban nem ez jelenti, hanem az, ha a cseppek elválnak egymástól, akkor ugyanis sokkal könnyebben kezdenek el gőzzé alakulni, a belégzés pedig messze a legkönnyebb módja annak, hogy a higany a szervezetünkbe jusson és ott felhalmozódjon.

Repkednek a különféle, sokszor egymással köszönőviszonyban sem lévő adatok a Mount Everestről és hegymászóiról, ezért még az olyan nyilvánvaló kérdésre is nehéz válaszolni, hogy vajon a világ legmagasabb hegye egyben a legveszélyesebb is?

A válaszhoz az egyik leghitelesebb és leghosszabb adatsorral rendelkező Himalayan Database-t hívjuk segítségül, amelyet Elizabeth Hawley újságíró indított útjára sok évtizeddel ezelőtt. A New York-i Fortune magazin egykori szerkesztője 1960-ban tette át székhelyét Nepál fővárosába, Katmanduba, és kezdett el riportokat, interjúkat készíteni a Himalájába érkező expedíciók tagjaival, és akkoriban kezdte összeállítani az azóta már digitalizált óriási adatbázist. Az adatok lefedik Nepál legjelentősebb hegyeit (köztük persze a Mount Everestet ) érintő összes expedíciót 1905-től 2022 decemberéig.

Akkor most lássuk a száraz tényeket

A Himalayan Database szerint 2022 decemberéig összesen 6338 hegymászó és serpa 11 341 alkalommal érte el a Mount Everest csúcsát, közülük 822-szer nők. 1487 ember, közülük 1048 serpa többször is (a serpák szó szerint csúcstartók). A próbálkozások 40 százaléka volt sikeres, 140 hegymászó egy szezonban többször is feljutott a csúcsra. 115 ember pedig (nem egyetlen szezonban persze) tízszer vagy többször is 8848 méteren magasan állt.

Mint ismert, a diszkóklubban szól már a zene. Az emberiség nemcsak a lüktető ritmust, de a szikrázva csillogó gömböket is nagyra tartja, és ezt – tisztán tudományos megfontolások alapján – érvényre juttatja a világűrben is. Jelenleg öt, tükrök borította gömb kering a Föld körül.

Nyolc és félmillió év diszkó

Az Szputnyik gömbölyű volt és fémesen fénylett ugyan, de nem mernénk diszkógömbnek nevezni. A NASA lézer geodinamikai műholdját, a LAGEOS-t viszont már annál inkább. 

Az 1976-ban a Vanderberg bázisról fellőtt 408 kilós eszköz igazán újító megközelítést képviselt: nem voltak rajta sem szenzorok vagy fedélzeti számítógép, sőt nem volt rajta szinte semmi. A LAGEOS központi réz elemből és az e köré épített alumínium keretből áll, amelyre 426 különleges tükröt szereltek, amik minimális szórással verik vissza a fényt. 

Azt már jó ideje tudjuk, hogy a domináns agyféltekénk szerint telefonálunk a jobb, vagy a bal fülünkkel, és nem túlságosan meglepő módon, ha a bal agyfélteke a dominás (akik többnyire jobbkezesek), akkor a többség jobb kezével emeli (nyilván a) jobb füléhez a mobilt, és fordítva. De hogy eltérő elfogultsággal halljuk a hangokat és a beszédet a bal és a jobb fülünkkel, az már különösebb.

Erre svájci kutatók jöttek rá, akik a hallókéreg aktivitását tanulmányozták kísérleti alanyokon, és a napokban megjelent tanulmányukban arra jutottak, hogy az olyan pozitív emberi hangok, mint például

Érdekes felfedezés, ami arra utal, hogy az emberi hallókéreg kifejezetten érzékeny a hangok irányára, és a balról jövő pozitív megnyilvánulások boldogabbá tesznek minket.

Amikor megismételték a vizsgálatot és a résztvevők középről és jobbról is derűs hangokat hallottak, akkor máshol is aktiválódott a hallókéreg az agyban, viszont a bal oldal felől hallott felvételek sokkal erősebb neurológiai reakciót okoztak. Semleges vagy negatív érzelmi töltetű hangok, mint például az értelmetlen halandzsabeszédek, vagy az ijedt sikolyok, viszont ugyanolyan intenzitást váltottak ki az agyban, bármilyen irányból is érkeztek.

A mai napig mintegy hétezer ember mászta meg a világ legmagasabb csúcsát, a 8848 méter magas Mount Everestet (Csomolungmát), elsőként az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli Tendzing Norgaj 1953-ban. De 1978-ig kellett várni, amíg oxigénpalack nélkül feljutottak a csúcsra (az olasz állampolgárságú, de dél-tirolban született Reinhold Messner és az osztrák Peter Habeler), akiket azóta 193-an követtek oxigénpalack nélkül. Azaz a hegymászók nem egész 3 százaléka volt eddig erre képes.

Mondhatnánk, ennek oka nyilvánvaló, ekkora magasságban annyira kevés az oxigén, amit az emberi szervezet képtelen elviselni. De azért mégsem ennyire egyszerű az egész.

Az emberi test a tengerszinthez alkalmazkodott, ahol a levegő nyomása 1 atmoszféra (101 325 Pa), és a levegő 21 százaléka oxigén (O2). Ilyen viszonyokhoz alkalmazkodtak a tüdőből a test szerveibe oxigént szállító hemoglobinmolekulák a vérben. Csakhogy a magassággal együtt ritkuló levegőben az oxigéntartalom is csökken (egészen pontosan exponenciálisan csökkenő mértékben csökken), olyannyira, hogy

mint idelenn, a világ legmagasabb csúcsán pedig mindössze a harmada. A szervezet pedig szó szerint levegő (oxigén) után kapkod, mire a vér besűrűsödik, a szív pedig turbó üzemmódra kapcsol, hogy növelni tudja az oxigéntranszportot a sejtek felé.