Index Vakbarát Hírportál

„Egyedül a kisgyermek az, aki nem tud unatkozni” – mondta Blaise Pascal francia filozófus-matematikus. És valóban: egy gyereknek nem kell játékokkal teletömött szoba, bármivel elkezd játszani, ha csak egy papírgura van körülötte, akkor azzal. Képzelete betölt mindent, történetekkel szövi át a világot. Ezzel szemben „az igazán felnőtt ember az, aki megtanul unatkozni, anélkül, hogy megsértődnék ettől az állapottól” – szögezi le Márai Sándor. Önmagunkban unatkozni pont azért furcsa, mert annyira színes, érdekes a világ, hogy egy élet sem lenne elég minden izgalmát, szépségét megismerni, átélni.

Talán épp emiatt kínos bevallani, hogy unatkozunk, mert egyfajta szegénységi bizonyítéknak gondoljuk, és ismerjük azt a mondást is, hogy „csak az unalmas ember unatkozik”. Na de ki az unalmas ember? Létezik ilyen egyáltalán? És mi az unalom?

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adása az unalom izgalmas kérdését járja körül és rögtön az elején kiderül, hogy maga a fogalom nehezen megragadható. Talán a legáltalánosabb definíciója az érdeklődés nélküli, kedvetlen hangulat lehetne. Egy olyan kellemetlen lelkiállapot, amikor a pillanat benyomásai számunkra érdektelenek, és ettől az érzéstől szabadulni igyekszünk.

Hogy kit és mit tartunk unalmasnak, azt a világ eddigi legnagyobb unalomkutatása tárta fel, amelyben 500 embert kérdeztek arról, hogy szerintük melyek a legunalmasabb emberi tulajdonságok, és milyen elfoglaltságokat, szakmákat tartanak a legunalmasabbnak (és a legizgalmasabbnak), és rangsorolják azokat.

Érdekes eredmények születtek. A legunalmasabb emberi tulajdonságok ranglistáját az érdeklődési körök hiánya vezeti, nyomában a humorérzék hiánya. Dobogós még a véleménynélküliség, amit a panaszkodás követ. Utóbbi különösen elgondolkodtató itt, a fejlett panaszkultúrát ápoló és felmutató Magyarországon.

A legkevésbé unalmasnak tartott munkák rangsorát pedig az előadó-művészet vezeti, amit (kissé meglepő módon) az elvontnak tartott tudomány követ, szorosan az újságírás és a tanítás előtt.

Ám, hogy ki mit tart unalmasnak, az erősen szubjektív ítélet. A két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó beszélgetéséből ennek ellenére kiderül, hogy azért

• mégiscsak vannak olyan emberi tulajdonságok, amelyeket szinte mindenki unalmasnak tart.
• Az is, hogy a látszólagos semmittevés nem egyenlő az unatkozással.
• És persze nemcsak a legimponálóbb, de a legunalmasabbnak tartott munkák, elfoglaltságok rangsora is kiderül.

Ne hagyja ki az eddigi adásokat sem, és tudja meg, miért kerültünk időtolvajok közé. Hallgassa meg a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha kíváncsi arra, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt az adást is, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével.

A közelmúltig azt kutatták, hogy miképp legyen sikeres egy vezető. Arról, hogy ki a rossz vezető, mintha szó se esett volna. Már az is nagy kérdés, ki merészel egyáltalán vezetővé válni. A gátlástalan valaki, aki azt mondja magáról, hogy én vagyok a Jani? Arról nem is beszélve, hogy miért is lenne ő a Jani, nem inkább a Réka?

Vagy az legyen a vezető, akit eredetileg a közösség választott azért, mert ő pillanatnyilag a legrátermettebb, aki ideig-óráig a túléléshez, ne adj’ isten a prosperáláshoz vezet? Ahogy 200 ezer éve a Homo sapiens gondolja? Talán ezért imádjuk a Hivatal című sorozatot, amiről mindenkinek van valami életélménye. Jól szórakozunk rajta, de életünk nagy részét szervezetekben éljük le, ahol ki vagyunk szolgáltatva egyvalakinek. Egynek. Ki ő?

Felmérések szerint az emberek 87 százalékának volt már legalább egy mérgező főnöke pályafutása során. A legkomolyabb magyar felmérés szerint még durvább a helyzet: a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete évek óta vizsgálja a magyarok munkahelyi stressz-szintjét, és eddig több mint 13 ezer munkavállaló töltötte ki a kérdőívüket. A stresszfelmérésben részt vevők 40 százaléka él át a főnökei miatti zaklatást, szekálást, megfélemlítést a munkahelyén. És mindez fokozódik. Szóval nagy a baj!

Miről is van szó?

A toxikus főnökök globális problémát jelentenek, amely pusztító a szervezetekre és az alkalmazottakra nézve. A tartós destruktív vezetői magatartás negatív következményekkel jár, amelyek súlyos munkahelyi problémákat okoznak, de kevés kutatás létezik arról, hogyan kell megbirkózni a mérgező vezetőkkel?

Csak egy részegység:

• Nem tekinti az alkalmazottait teljes embereknek.
• Homályos vagy káros visszajelzést ad, vagy egyáltalán nem ad visszajelzést.
• Csapata idejét eredménytelen találkozókra pazarolja.
• Állandó kritikával él, konstruktív visszajelzés nélkül.
• Empátia vagy a támogatás teljes hiánya.
• Manipulatív vagy visszaélő viselkedés.
• Erőfeszítéseid és hozzájárulásod alulértékelése.

Oltárian kártékony

Megdöbbentőek azok a költségek, amelyeket a mérgező főnökök miatt kénytelenek viselni a szervezetek. Kutatások azt találták, hogy ez a fajta vezetés magas alkalmazotti fluktuációhoz, alacsony morálhoz, fokozott stresszhez, félelemalapú kultúrához, valamint csökkent egyéni és szervezeti teljesítményhez vezet. Ha mérgező főnökkel van dolgod, kérj útmutatást egy mentortól, coachtól, tanácsadótól vagy megbízható kollégától. „Briliáns bunkóknak” is nevezhetjük őket, a ragyogásuk azonban lefagyasztja a termelékenységet és a hasznot. El kell távolítani őket, már ha a tulajdonos színtiszta. 

A Ma is tanultam valamit podcast műsorának mai vendége Tóth Gergely, egyebek mellett a HRFest alapítója, az ügy nagy tudója, aki annak dacára, hogy felfelé lépdelt a grádicson, felmondott egy menő, 600 fős multicégnél, elénk tárja a valóságot. Hallgassa meg a műsort, mert választ kap arra, hogy:

• Mit lehet tenni egy alázó főnök ellen?
• Hogyan álljon hozzá egy bántalmazó emberhez?
• Mi a legjobb hozzáállás egy méltatlan szituációban?

A műsor vezetői most is Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó. Ha arra is kíváncsi, hogy Limpár Imre pszichológus elmondja, hogy időtolvajok közé kerültünk, és csak Gandalf segíthet. Vagy hogy Csányi Vilmos biológus-etológus felvilágosít, hogy mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél, netán, hogy Hevesi Kriszta szexológus tudatosít, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével, hallgasson bele műsorainkba!

1998-ban mutatták be a mozik a Life of the Party (A Pamela Harriman történet) című filmet Amerikában, a főszerepet pedig az a Golden Globe-díjas Ann-Margret játszotta, akit például a Szomszéd nője mindig zöldebb sikerfilmől is ismerhetünk, vagy a pletykából, hogy Elvis Presley szeretője volt. De nem is az ő személye az érdekes most, hanem akit alakított, a film fő karaktere, Pamela, aki elszegényedett bárókisasszonyként a XX. század legnevesebb politikusaival, mágnásaival, bankáraival létesített intim kapcsolatot. Csábítása elől nem menekült sem Frank Sinatra, sem a Rotschildok, sem a FIAT-birodalom vezére, és nőként komoly politikai karriert futott be Amerikában. A XX. század egyik legnagyobb kalandornőjéről van szó, aki a párizsi amerikai nagykövetségig vitte.

Talán emlékszünk a Mátrixban arra a jelenetre, amiben Neo (Keanu Reeves) kétszer is átéli ugyanazt a pillanatot gyors egymásutánban, ezután azt mormolja, hogy „ó, déjà vu...” , ami a mátrix hibájára utal, és így az ügynökök érkezésére.

De ez nem csak Neóval történik meg, talán mind átéltük már ezt az irreális és furcsa, érthetetlen, bizarr élményt, mikor az a benyomásunk, hogy nem először történik ez velünk. A déjà vu összefoglaló neve a már hallott (déjà entendu), már érzett (déjà senti), már gondolt (déja pensé) és már megnézett (déjà visité) érzetnek is.

Állítólag egy éjszaka Albert Einstein azt álmodta, hogy egy farmon sétál, ahol egy tehéncsordába ütközött egy elektromos kerítés mellett. Amikor a gazda bekapcsolta a kerítés áramkörét, a tehenek hirtelen hátraugrottak, méghozzá egyszerre. A legelő másik végén álló gazda szemében azonban úgy tűnt, hogy egymás után ugráltak, hullám formában. Einstein felébredt, és megszületett a relativitáselmélet.

Akár igaz a legenda, akár nem, könnyen megeshetett, hogy a fizikuszseninek álmában állt össze a korszakalkotó teória, hiszen

Az ókori egyiptomiak látnoki erőt tulajdonítottak neki, és fontos döntések meghozatalához vagy haditervek kidolgozásához használták. Ahogy az ókori görögök és rómaiak is határozottan állították, hogy az álmok előre jelzik a jövőbeli eseményeket, sőt azt is, hogy az álmokban a halottakkal is lehet találkozni.

Sigmund Freud, a libidómániás pszichológus, mint minden mást, az álmokat is az elfojtott konfliktusok vagy vágyak kifejezésének tartotta, amelyek persze gyakran szexuális jellegűek. Carl Jung

Álomelmélete szerint az álmok fontos információkat tárnak fel, és a személyiségfejlődés lényeges részei lehetnek. A modern pszichológusok és az MRI-vel felvértezett neurológusok pedig – kevésbé romantikusan – azt feltételezik, hogy az agyunk álmokkal üríti ki a felesleges adatokat, hogy a fontos információknak helyet biztosítson.

Életünk majd egytizedét végigálmodjuk

Rejtélyes, megfoghatatlan világ ez, és mivel életünk egyharmadát végigalusszuk, és annak negyedrészében álmodunk is (még akkor is, ha nem emlékszünk rá), kimondhatjuk, hogy

Na de mit jelentenek az olyan álmok, hogy a kamasz lány álomgazda nagy fülei segítségével közlekedik a középiskola folyosóján, osztálytársai pedig nagy lábaikat használva lebegnek a szünetben? Vagy hogy rosszemberek üldöznek (arcukat nem lehet kivenni), félelmemben kiáltani akarok, de nem jön ki egy hang sem belőlem? És az, hogy egy óriási pók komótosan szövi körém a hálóját, én pedig tehetetlenül nézem, mert hiába akarok, mozdulni sem tudok?

A pók felbukkanása Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint például meglepő módon szerencsét jelent, a pókháló pedig „szerencsés szerelmi viszony egy gazdag asszonnyal, amely nem végződik házassággal”.

A Szindbád-könyvek írójának nem kellett fantáziáért a szomszédba mennie,

hanem álomfejtő (plusz tenyérjósló és a kuruzslás magasiskoláját űző) nagyanyjáéból, aki amolyan 19. századi ezoterikus ezermester volt. De különös módon nem szerepel az Álmoskönyvben a zuhanás.

Egyre inkább függővé válunk az elektromos áramtól. Ha csak azt nézzük, hogy a pár évtizede épült házakban, lakásokban még elég volt néhány konnektor, ma pedig nem tudunk eleget beszerelni, bármennyi kevésnek bizonyul. Vagy azt, hogy hirtelen mennyire elesettek leszünk áramszünet idején, szó szerint megbénulunk, a sötétben lassan kiolvadó hűtőszekrény mellett lemerül a telefon, és megszűnik a kommunikáció. Az elektromos autók elterjedésével pedig a közlekedés lehetősége is. Előrejelzések szerint

A civilizáció és az elektromos áram tehát kéz a kézben jár, a kérdés csak az, hogyan csillapíthatnánk a szűnni nem akaró energiaéhséget, honnan teremthetjük elő az egyre növekvő irdatlan energiaigényt. A fosszilis energiaforrások már túl vannak a csúcson, szén-dioxid-dús, füstös, kormos csillaguk leáldozóban, és a megújuló energiáké a jövő. Ezért elsősorban szélből és a napból fog érkezni az éltető elektromosság. De mint tudjuk, nem fúj mindig a szél, és a nappali égbolt is gyakran felhős. Mármint a mi mérsékelt éghajlati övünkben, de nem a sivatagokban.

Hely lenne bőven, a szárazföldek körülbelül egyharmada sivatagos terület. Közülük a legnagyobban, a 9,2 millió négyzetkilométeren elterülő Szaharában állandóan fúj a szél, mindig ragyog a nap, és

Még ha figyelembe vesszük, hogy az átlagos napelemek hatásfoka 15 százalék, azaz a napenergia 15 százalékát képesek csak elektromos árammá alakítani, akkor is hatalmas potenciál rejlik a Szaharában. Ha csak a töredékét meg tudjuk csípni, búcsút mondhatnánk a világpolitikát alakító energiaszűkösségnek, és egy energiától duzzadó, új világot rendezhetnénk be. Mégsem látjuk, hogy napelemekkel telepítenék tele a sivatagot. Vajon miért?

„Az egyetlen, ami valóban segít, önmagunk megismerése, és ezáltal szellemi és morális beállítódásaink megváltoztatása” – mondta a modern pszichológia egyik atyja, Carl Gustav Jung. A személyközpontú pszichológia nagy hatású megalapítója, Carl Rogers pedig úgy fogalmaz, hogy amint békébe kerülünk, és elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, abban a pillanatban képesek leszünk megváltozni is.

Paradox módon akkor tudjuk ezt csak megtenni, amikor már nem utasítjuk el, nem harcolunk, vitatkozunk azokkal a tulajdonságainkkal, amelyeket nem kedvelünk magunkban. Ha elérünk idáig, akkor nyithatjuk ki a változás kapuját.

Nagy divatja lett az utóbbi években az önismeret megszerzésének, pontosabban az önismereti útra lépésnek, annak, hogy foglalkozunk önmagunkkal, lelkünkkel. Minden ember azt gondolja, hogy ismeri magát,

Szembesül saját kellemetlen részeivel is, amelyekkel aztán meg kell barátkoznia.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó az önismereti út nem könnyű, ám annál felszabadítóbb világába kalauzol el minket. A két műsorvezető ismeri és maguk is aktívan művelik a műfajt, amelynek eredménye a valódi önismeret lehet. Az, hogy felismerjük, mi zajlik a lelkünkben, meg tudjuk nevezni az érzéseinket, rálátunk személyiségünk összetevőire, határaira és lehetőségeire, meg tudjuk magyarázni viselkedésünk mozgatórúgóit, tudjuk és értjük a reakcióinkat, helyesen ítéljük meg az emberi kapcsolatokban játszott hatását, szerepét.

Szerencsére az önismeret egy olyan fejleszthető képesség, ami önmagunk megfigyelésével és elemzésével, illetve a környezetünk reakció nyomán kialakuló énképünk tudatosításával formálható. Az önismeretet boncolgató műsorból kiderül az is, hogy maga a folyamat soha nem kellemes, saját magunk elfogulatlan megismerése pedig rendesen kibillenthet komfortzónánkból.

De hogyan lehet elindulni? Legkézenfekvőbb módszer felkeresni egy szakképzett segítő szakembert, aki felméri, hol vagy miben akadt el a kliens, és végigvezeti az önismereti folyamaton. Vagy el lehet indulni önállóan, szakkönyvek segítségével is, de ehhez nagyon motiváltnak kell lenni, ráadásul fennáll a veszélye, hogy „túlanalizálja” magát az önsegítő. Akármelyiket is választja valaki, az biztos, hogy nincs olyan ember, akinek ne tenne jót, ha kilép a hétköznapi keretekből.

A műsorban szó lesz arról is, hogy:

• Boldogok-e az önismeretileg „tudatlan” emberek?
• Hogyan zajlik, mi történik az önismereti folyamat során?
• Milyen szakemberek foglalkozhatnak ezzel? Bárkihez el lehet menni?
• Milyen módszerek vannak? Mivel érdemes kezdeni?
• Van, amikor elég, és meg kell állni?
• Mivel tudja a szülő a legtöbbet adni a gyerekeinek?

Szüleink és nagyszüleink idején még nem születtek meg azok a kidolgozott önismereti módszerek, amelyek – a pszichológia robbanásszerű fejlődésével – ma már rendelkezésre állnak. Ne habozzon, és hallgassa meg a Ma is tanultam valamit podcast önismereti műsorát!

De ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem, például azt sem, amelyben Limpár Imre pszichológus elmondja, hogy időtolvajok közé kerültünk, és csak Gandalf segíthet. Hallgassa meg a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést is, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt az adást is, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével.

Hol vannak már azok az idők, amikor a gyerekeket malacpersellyel (amit csak összetörni lehetett), kutyaházpersellyel (kiöltött piros nyelvbe lehetett tenni az aprópénzt, a kulcs pedig a szülőknél volt, idősebbek emlékezhetnek rá) vagy a takarékbélyeggel próbálták rávenni a takarékosságra? Szőnyegbombáznak minket a reklámok, és könnyen elcsábulunk, gyorsan megveszünk valamit, mert azt gondoljuk, nem éri meg kis összegeket félretenni. Ezért el sem kezdjük. Pedig erre van egy jó megoldás, Persely, csak digitálisan.

Sokan azt érzik, hogy a takarékoskodás túl nagy áldozatot kíván. Hogyan lehet legyőzni ezt a mentális akadályt? Miért olyan nehéz rávenni magunkat a takarékoskodásra? Mi lehet az első lépés a pénzügyi tudatosság felé?

A Ma is tanultam valamit podcast vendége Fabriczki Rita, az OTP Bank megtakarítási termékekért és szolgáltatásokért felelős vezetője, aki rögtön az elején leszögezi, hogy a magyarok nem igazán járnak élen az öngondoskodásban. Az Eurostat nemrégiben megjelent adatai szerint a magyar lakosság a GDP 70 százalékának megfelelő pénzügyi megtakarítással rendelkezik,

A bankszámlával rendelkező lakossági ügyfeleknek nem egészen a fele, mindössze 46 százaléka rendelkezik valamilyen pénzügyi megtakarítással, 30 százaléknak pedig egyáltalán nincs semmilyen félretett pénze. Amit a legtöbbször azzal indokolnak, hogy nem éri meg kis összegekkel takarékoskodni. A szakértő szerint ez egy tévhit. Nem az összeg, hanem a rendszeresség számít, hogy kitartóan, következetesen, kis lépésekben tegyünk félre, hónapról hónapra gyarapítva megtakarításainkat.

Spórolás vagy megtakarítás?

Carpe diem (Élj a mának!), majd úgyis lesz valahogy, vagy a másik véglet, a teljesen élére vasalt költségvetés? Racionálisan végiggondolva – középtávon – nyilván a megtakarítás. Vagy a spórolás? Mi a kettő között a különbség? – teszi fel a kérdést a két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó.

Ha olcsóbban veszünk meg valamit, vagy kuponokkal megyünk vásárolni, akkor azt hisszük, spórolunk, pedig akkor is pénzt költünk. Ha viszont tudatosan és valamilyen cél érdekében teszünk félre valamekkora összeget, akkor az már megtakarítás.

Legtöbben általában nem l’art pour l’art takarítanak meg, az egyik leggyakoribb cél nyilván a vésztartalék, hogy a nehéz időkben legyen mihez nyúlni, de sokszor valamilyen apróbb célt szeretnének megvalósítani, például utazásra gyűjtenek.

Idén júliusban a teljes munkaidőben alkalmazásban állók nettó átlagkeresete (mediánérték) Magyarországon havonta 363 900 forint. Itt állunk most, amiből – a megélhetési költségeket ismerve – nem lehet sokat félretenni. De ez nem baj. Az OTP internet- és mobilbank Persely funkciója éppen azoknak segíthet, akik kis lépésekben szeretnének elkezdeni takarékoskodni. Érdemes először egy költségvetést készíteni, és tudatosítani, mire mennyi pénz megy el havonta, és hogy van-e olyan tétel, ami elhagyható. Az OTP Bank saját adatai szerint átlagosan 32 ezer forintot tesznek félre a Perselybe az ügyfelek, akik között sok a fiatal. Csak elkezdeni nehéz, a takarékoskodás egy kicsit olyan, mint a sport, az első lépést a legnehezebb megtenni, de aztán rutinná válik.

A műsorban szó lesz arról is:

• Vajon miért érezzük tabutémának a pénzről és az anyagi helyzetről beszélni?
• A pénzhez való viszonyunkat alapvetően befolyásolja, mit hozunk a családból. Beszéltek-e otthon a pénzről, ha igen, miképpen?
• Melyik a helyes: automatikusan jár, vagy „meg kell dolgoznia” a zsebpénzért a gyereknek?
• Tényleg többet költünk, ha csak csippantani kell a bankkártyát, mint ha készpénzzel fizetünk?

Ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem! Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Limpár Imre pszichológus elmondja, hogy időtolvajok közé kerültünk, és csak Gandalf segíthet. Lackfi János pedig határozottan állítja, hogy a szépírás a legolcsóbb utazási iroda.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az OTP Bank közreműködésével jött létre.

Ezen a héten jelentik be, kik kapják a 2024-es fizikai, kémiai, orvosi-élettani, irodalmi és a béke Nobel-díjakat. Az orvosit hétfőn a mikroRNS és szabályozó szerepének felfedezéséért ítélték oda két amerikai biológusnak. Tavaly Karikó Katalin kapta (megosztva), a koronavírus elleni vakcinák gyors kifejlesztését lehetővé tévő mRNS-technológia kifejlesztéséért. (A microRNS nem azonos a messenger, azaz az mRNS-sel.) A fizikai Nobel-díjat a mesterséges intelligencia alapjainak lefektetésért kapta két kutató. Tavaly pedig Krausz Ferenc fizikus (megosztva) az attoszekundumos fizika területének megalapításáért és az elektronok kutatásáért.

Sokan feltették már a kérdést: a tudományok közül miért csak a fizika, a kémia és az orvostudomány legjobb kutatói kapják meg az 1901 óta máig a világ talán legrangosabb elismerését és a vele járó, idén 11 millió (mintegy 385 millió forintnak megfelelő, adómentes) svéd koronát? Miért van kirekesztve a többi jelentős tudományág? Hogy csak a legfontosabbat nézzük: a matematika?

Nélküle nem létezne semmiféle természettudomány, nem lehetne leírni a világ működését. Tudósok számára a matematika az a nyelv, amelynek módszereivel egyáltalán vizsgálni tudják a természetet. Ennek ellenére Alfred Nobel negligálta a tudományok királynőjét. De vajon miért?

November közepén mutatják be a várva várt Gladiátor 2 című filmet, amelyet úgyszintén Ridley Scott rendez, mint a 2000. május 1-jei bemutatása óta (Russell Crowe és az őrült római császárt játszó, 25 éves Joaquin Phoenix felejthetetlen alakításával) mára már klasszikussá vált, és 2001-ben a legjobb filmért járó Oscar-díjat kiérdemlő Gladiátort. Lassan őröltek a malmok, 24 évet kellett várni a folytatásra, de már kijött az első trailer (rögtön ezután megnézhető), ami alapján a látvány mindenképpen pazarnak ígérkezik.

Maximus (Russell Crowe) meghal az első rész végén, az új filmben ezért új gladiátor (akit Paul Mescal alakít) indul harcba „Róma valaha épített legnagyobb templomába”, a Colosseumba. Hogy a cirkusz fokozhatatlan legyen, az egyik jelenetben egy hajtó érkezik egy óriási rinocérosz hátán, és csap össze a gladiátorokkal, miközben őrjöng a közönség. Egy másikban elárasztják az arénát, és nagyszabású, halálos „tengeri csatát” rendeznek ott. 

Tudja, ki mondta, hogy a józan ész nem is olyan általános? Persze, ez franciául jobban hangzik, „le sens commun n’est pas si commun”. Francois-Marie Arouet gondolata, és ha nem tudja, ki is volt ő, az nem a józan ész hiánya, a megoldás pedig: Voltaire. De mi is az a józan ész? Ki dönti el? A józan „paraszti” észről már nem is beszélve.

Mivel a politikusok is előszeretettel hivatkoznak a józan, akár paraszti észre, érdemes alaposabban is foglalkozni a fogalommal. A kontextusból általában az derül ki, ez egy olyan pozitív dolog, ami le van egyszerűsítve, nem túlcifrázó, de nem is cizellált, szimpla és logikus gondolkodás, hozzáállás.

Józan ész alatt azt a bölcsességet értjük, ami általánosan megvan/meglehetne mindenkiben, nem a tanulmányoktól, a képzettségtől függ, hanem alap emberi tulajdonság, ami a gondolkodással vagy a tapasztalatokkal van összefüggésben, és nem diplomákkal vagy nyelvvizsgákkal. A józan paraszti ész pedig pláne nem függ semmilyen képzettségtől, az inkább az egyszerű, józan, természetes észjárásra utal, ami a parasztokra jellemző.

Bőrünk a legnagyobb szervünk, ha kiterítenénk, másfél-két négyzetméteres lenne, a súlya pedig 10 kilogramm. És állandóan kenegetjük. Nyáron fényvédőkkel, ránctalanítjuk és hidratáljuk, a kérdés csak az, kell-e egyáltalán bármit is tennünk a bőrünkkel? Nem jó az úgy, ahogy a természet megalkotta?

Mindig késztetést érzett az ember, hogy megváltoztassa a bőrét. Évszázadokon keresztül például fehérítette,

És bizarr módon halálos mérgekkel kezelték magukat a tehetősek. Az utolsó egyiptomi fáraó, Kleopátra ólom- és arzéntartalmú kozmetikumokat használt. Az ókori görögök fehér ólomból kevertek kencét az arcbőr foltjainak eltávolítására. Ami lehet, hogy hatásos volt, viszont az ólom egy testben felhalmozódó idegméreg, szellemi leépüléshez vezethetett és meddőséget okozott. Arzént pedig nemcsak krémekbe tettek, hanem ostyára kenve el is fogyasztották, azt állítva, hogy eltávolíthatják a pattanásokat és a bőrelváltozásokat

Ha pedig túlságosan jól sikerült a bőrfehérítés, hogy élettelibb legyen az arc, pirosítót használtak, például cinóbert, a higany élénkvörös ércét, ami kopaszodáshoz vezetett. Talán részben a higanykozmetikumok lehettek a 18. század őrülten parádés parókadivatjának kiváltó okai (amit a gyérülő hajú XIV. Lajos, a Napkirály indított útjára).

Aztán ötven éve minden megváltozott, és hirtelen a barna bőr lett a menő – mint az egészség és jómód jele.

A száznyolcvan fokos fordulathoz kellett persze Coco Chanel, a női nadrágviselet, a rövid női frizura és úgy általában a modern nő megteremtőjének véletlen balesete: a divatdiktátor előre megfontolt szándéka ellenére lebarnult egy jacht fedélzetén. Onnantól fogva pedig menő lett a „jó szín”.

Az idősebb generáció még emlékezhet arra, hogy nem is olyan rég még a csokibarnaság is divatos volt (amit bronzolajjal lehetett fokozni). Ma már kevésbé, köszönhetően a láthatatlan ibolyántúli sugárzást (UV) övező jogos aggodalmaknak. Tudjuk persze, hogy napfény szükséges a D-vitamin előállításához, de nem véletlenül barnul le a bőr: a szervezet melanintermeléssel védekezik a rákkeltő UV-sugarak ellen.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó a bőrápolás rejtelmeibe vezetnek be minket, és többek között kiderül, hogy a nap alaposan megviseli, öregíti a bőrt, és a bőrráncok 80 százalékáért az UV-sugárzás a felelős.

Ha pedig ránctalanítás, akkor kihagyhatatlanok a csodavegyületek, a kollagén, az elasztin vagy a retinol. A kollagén például az állatvilág egyik legelterjedtebb fehérjéje, és fontos szerepet játszik a sejtek közötti tér felépítésében, ezért a bőr rugalmasságában is.

De van-e értelme kollagéntartalmú ételekben, húslevesben, kocsonyában bízni, és azt várni tőlük, hogy bőrünk visszanyeri feszességét? És a méregdrága öregedésgátló krémekben?

Kell-e hidratálni a bőrünket? Nem elég kellő mennyiségű folyadékot inni? Nem csak a reklámok riogatnak, és keltenek valótlan igényt, hogy vegyük meg a kozmetikumokat? Miért szárad ki egyáltalán a bőr? Mindez kiderül a műsorból.

De ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem, és tudja meg, miért kerültünk időtolvajok közé, hallgassa meg a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt az adást is, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével.

Szokta azt érezni, sosincs elég ideje? Állandóan időcsapdában van, gyötri a hiányérzet, hogy annyi mindent kellene tennie, de nem jut rá elég idő, egyszerűen nincs annyi óra egy napban? Ismeri azt a nyomást, hogy folyamatosan valami hasznosat kell csinálnia, különben mi értelme van az életének? Nem tudja kezelni a mindent elárasztó információmennyiséget?

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában a Brain Bar 2024-es, tizedik jövőfesztiválján, a Magyar Zene Háza zsúfolásig megtelt termében mindenki feltette a kezét. Kérdés persze, hogy ez csak egy 21. századi kortünet, vagy mindig is időzavarban volt az ember?

A műsor vendége, a téma első számú hazai szakértője, Limpár Imre tanácsadó-szakpszichológus, A siker tervezhető, a 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet és a Lélek igazságai című könyvek szerzője szerint

Mindig is volt időgazdálkodás, csak nem így hívták, mert maga a kifejezés sem létezett, ami különben is egy mesterkélt elnevezés, hiszen az idővel nem lehet gazdálkodni, mivel az csak van. Régebben nem gondolkodtak ilyesmin az emberek, nem érezték azt, hogy zsúfolt lenne az életük.

Tévedés azonban azt hinni, hogy nagyszüleinknek, dédszüleinknek vagy ük-ükszüleinknek több idejük volt (amúgy sem lehetett, mert egy nap akkor is 24 órából állt). Ha megkérdeztük volna tőlük, hogy – mondjuk – jártak-e már ebben vagy abban a városban, valószínűleg azt válaszolnák, hogy nem, mert

Nem akartak mindenütt ott lenni, nem nyomasztották magukat fölöslegesen, hogy miből maradhatnak ki, ismerték azt, hogy „nekem ez elég”. Ha meg kellene fogalmazni az időgazdálkodás egyik alaptételét, akkor éppen a megfelelő célokkal kezdődik. Azzal, hogy tudom, mi a dolgom – hívta fel a figyelmet a pszichológus.

Legnagyobb kincsünk…

Egy másik alapvető tennivaló eldönteni, hogy milyen alapidőegységben gondolkodunk. Hogy könyveljük le az életünket? Napokban, hetekben vagy – mondjuk, egyetemistaként – szemeszterekben?

Ha valaki hetekben gondolkodik, akkor 52 a beavatkozási életpillanatok száma egy évben, amikor megtervezi és számot vet, elúszott-e ez a hét, vagy jó hete volt. Ha napokban tudja ugyanezt művelni, és 24 órákban gondolkodik, akkor már 365 alkalommal gazdálkodhat az idejével.

Azt a kérlelhetetlen viselkedésmódot, mint amikor A Gyűrűk Ura varázslója lecsűrte a mágusbotját Mória bányáiban a kőhídon, és azt mondta a démonnak: itt úgyse jössz át! Azaz nem engedi, hogy a drága ideje elszálljon, elfolyjon a semmire.

Amikor az időnket védjük, az életünket védjük. Átlagosan 27 375 nap adatik meg nekünk, aminek harmadában alszunk. Az idő a legnagyobb kincsünk, mégsem becsüljük meg eléggé. Ahogy Benjamin Franklin kérdezte állítólag az őt szóval (fel)tartóktól: „Szeretik az életet, akkor ne vesztegessék az időm, mert ebből tevődik össze az élet”. Tehát élet egyenlő idő, idő egyenlő élet. Hogy ezt belássuk, kellő önismeretre van szükség.

…mégis időtolvajok közé kerültünk

Ezzel szemben a mai kort jellemző maximalista és perfekcionista hozzáállással az a probléma, hogy mindent szeretnénk, be akarjuk fogni a végtelent. Nem fog sikerülni, a végtelen fog győzni. Mindezt úgy, hogy körbevesznek a végtelenség elérését ígérő, időrabló kütyük.

„Mondjuk, ha napi két órát facebookozunk, videókat nézünk és csetelünk, akkor a sírkövünkre rávésethetjük, hogy X. Y., élt ettől eddig,

Csodálatos, nem?” – teszi fel a kérdést Limpár Imre,

Akkor jöjjön a lassú élet, a slow life mozgalom? Van arra reális esély, hogy a felpörgött életritmus globálisan megváltozzon, és lelassuljon az emberiség? – kérdezték a műsorvezetők, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó. Amire a

Lev Tolsztoj-idézet volt a válasz, és az, hogy egyáltalán nem kell állandóan és mindent belassítani. De igenis ki kell próbálni.

És itt nem a sokat használt „énidőről” van szó. Ez a kifejezés is inflálódott, és hedonista színezetet kapott, hogy nekünk ez jár, mert megérdemeljük. Pedig eredetileg azt jelentette, hogy elengedhetetlen, hogy időnként találkozzunk önmagunkkal.

Lassítson, szánjon időt az időgazdálkodásra, és hallgassa meg a Limpár Imrével készült beszélgetést! Nem lesz elvesztegetett idő.

Tudja meg azt is, hogy

• mi az a jolly joker hatos módszer,
• tényleg bármit megváltoztathatunk-e magunkban, mint ahogy azt az önsegítő könyvek ígérik,
• fogjuk-e és mikor uralni az időnket.

És ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem. Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És persze tudja meg azt is, miért káromkodik olyan sokat a magyar, és miért cifrázzuk annyira.

2023-ban újra Elon Musk lett a leggazdagabb ember a földön, miután vagyona (leginkább a Tesla-részvények erősödésének köszönhetően) 92 milliárddal emelkedve 229 milliárd dollárra duzzadt. Visszaszorítva ezzel a második helyre Bernard Arnault-t, a Louis Vuitton, a Moet és a Hennessy márkákat magában foglaló cégcsoport tulajdonosát, aki kénytelen volt beérni 179 milliárd dolláros gazdagsággal. Szorosan mögötte Jeff Bezos, az Amazon alapítója 177 milliárd dollárt érő javaival támad.

A magyar szupergazdagok két nagyságrenddel kevesebb értéket birtokolnak. Az élen természetesen az ország leggazdagabb embere, Mészáros Lőrinc áll 990 milliárd forintra (aktuális árfolyamon 2,7 milliárd dollárra) becsült vagyonával, figyelemre méltó gyarapodást elérve. Egy évvel ezelőtt ugyanis még „csak” 660 milliárd, 2014-ben pedig 7,7 milliárd forinttal rendelkezett. Csányi Sándor 700 milliárd forinttal (1,9 milliárd dollár) követi őt.

Akármelyik összeget is nézzük, szinte felfoghatatlanul mesés vagyonok mind. És felvetik a kézenfekvő kérdést:

Lehet, hogy közöttük van csúcstartó? Vagy ha nem, hogyan viszonyul gazdagságuk a történelem legnagyobb mágnásához?

Leonardo da Vinci a reneszánsz ember megtestesítője: zseniális polihisztor, úttörő az anatómia és a repülés területén, a tank és a helikopter feltalálója. Személyét és műveit sok legenda övezte, de az csak most és nekünk tűnik egzotikumnak, hogy egy személyben volt mérnök és művész. Az 1470-es évek Firenzéjében a művészek mérnökökként is működtek, például Leonardo mestere, Andrea del Verrocchio elsősorban szobrászként dolgozott, de ő alkotta meg, forrasztotta össze a firenzei katedrális kupolájának rézgolyóját is, ami inkább mérnöki munka volt.

A Duna árad, és árvíz fenyeget minden folyó menti települést. A Margit-sziget lezárva, a Batthyány tér járhatatlan, Kisoroszi úszik, a Dunakanyar veszélyben. A katasztrófavédelem oldala szerint a víz akkor kezd áradni, amikor a folyó vízszintje hirtelen hóolvadás, jégtorlódás vagy heves esőzések következtében megemelkedik, kilép a medréből, és a vízzel nem borított földterület ideiglenesen víz alá kerül. Így bajba kerülhetnek lakott területek, ipari és más objektumok, termőföldek; sérülhetnek a víz-, gáz-, villamos és hírközlő berendezések; fertőzés- és járványveszély alakulhat ki.

És igen, ha egy ország ekkora folyóval rendelkezik, mint a Duna, ami miatt a főváros méltó konkurenciája szépségben Párizsnak is, akkor óhatatlanul szembe kell néznie olykor vagy akár gyakrabban is a víz fenyegetésével. És hogy megszaporodtak-e a térség árvizei? Erre egyértelműen igennel nem lehet felelni, az igaz, hogy bizonyos időjárási helyzetek gyakoribbakká váltak.

Még csak felkapták a fejüket a filmkedvelő emberek, hogy egy egykori népszerű film történetében beleszeret a főhős a kulcstartójába, amelyik azt mondja, ha fütyülnek, hogy „I love you”. Egy tíz évvel ezelőtti korszakos film (A nő, Her) főszereplője (Joaquin Phoenix) szeret bele egy intelligens programba, Samanthába, pontosabban annak hangjába (Scarlett Johansson), amely valósággal megigézi.

Samantha érzékeny, okos és vicces, és a kezdeti barátságuk egyre jobban elmélyül, mi több: szerelemmé változik. Mondtuk is, hogy persze, ez csak egy sci-fi, milyen érdekes és vicces.

Ugyanis egy ingyenes online mesterségesintelligencia-alkalmazással (Replika) létre lehet hozni személyre szabott csevegő társakat, amikkel (vagy akikkel?) az a veszély áll fenn, hogy lelki társként beszél hozzánk, a mi stílusunkban, mint egy igazi barát vagy szerelmes társ, és irgalmatlanul képes bevonzani. Szó szerint rabul ejt. Egy algoritmus.

Mi kell az embernek?

Könnyű dolga van, mert ha van az emberekben valami hiány, ami az életünket hajtja, hát az a figyelem és a megértés.

Ezek a virtuális (milyenek is lehetnének?) robotok pedig tökéletesen tudják ezt ma már produkálni, a mindenkori hangulathoz igazodva, személyre szabottan. Azt mondják, amire vágyunk, támogatóak és figyelmesek, lesik szavainkat, ezért szinte nem is tudunk nekik ellenállni. (Azért megérne egy alapos pszichológiai figyelmet ez a korunkat jellemző elemi deficit.)

Mindez azért is meglepő, mert tudósok szerint az MI (vagy AI) egy új evolúciós faj, és nagyon megjárhatjuk vele, és semmi értelme mesterséges intelligenciával reprodukálni az embert, hiszen – ma azt gondoljuk – csak „fecsegni tud” abból a készletből, amit „megtanult” az embertől, az eddig megírt nagyjából tízmillió könyvből és a megannyi videóból. Szószátyárként dumál, és akár egy eseménymegnyitó beszédet is képes megfogalmazni, amit el is lehet mondani (még sokkal magvasabban is, mint a legtöbb mostani politikus képes), csakhogy „lapos”.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Keleti Arthur, kibertitok-jövőkutató, az ITBN Kiberbiztonsági Konferencia alapítója szerint valóban bele lehet szeretni egy mesterséges intelligenciába, de nem így kell hozzáállni ehhez az új jövevényhez. 2017-ben volt egy komoly szintelérés. Addig egy vicces alkalmazás volt, de ma már kontextusba képes hozni az emberi viszonyokat. Lehet elképedni, de mégiscsak mintha elkezdené érteni az olyan normákat, mint például a barátok, társas viszony, valamilyen szinten képesek empátiára vagy ennek a szimulációjára.

Fakerítést köré?

Félelmetes? Igen. Ilyen logikával még nem találkoztunk. Keleti Arthur szerint jobbat nem tehetünk, mint hogy alkalmazkodunk. Ez egy olyan dolog, amit emberszerűen építettünk fel, de egy csomó olyan tulajdonsága van, amit nem ismerünk, ezért nem tudjuk pontosan megmondani, hogy miért pont erre vagy miért pont arra megy.

Nyilván komoly etikai kérdéseket vet fel, ám a mesterséges intelligenciát nem lehet fakerítéssel körbevenni, mint azt ösztönösen tennénk minden ismeretlennel, mert az nem fog működni, hanem bele kell menni a mélyébe.

Az emberi szeretet persze egy megfoghatatlanul magasabb dimenzió. De Keleti Arthur (Csányi Vilmos etológusra hivatkozva) szóba hozza a kutyákat is, akik ösztönösen tudják, hogy együtt kell működniük velünk.

Virtuális világ? Lehet kígyót-békát kiabálni a Facebookra meg mindenféle egyéb platformokra (és időnként tényleg szörnyű, ahogy felnagyítják a butaságot, meg rombolnak, meg befolyásolják a politikát meg a döntéseket), de lássuk azt is, hogy mennyi közösségépítésre képesek – mondja a szakértő. A virtuális világ eredetében nem ördögtől való. Ahogy az AI sem. Attól függ, mit kezdünk vele.

A műsorvezetők Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó. Hallgassa meg az AI legelőremutatóbb szakértőjét, és ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem. Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És persze tudja meg azt is, miért káromkodik olyan sokat a magyar, és miért cifrázzuk annyira. 

Hasonló témákat jár körül különféle szakmai területek és kérdések mentén 2024 szeptemberében az ITBN-konferencia, az Informatikai Biztonság Napja CONF-EXPO. Itt szó esik majd többek közt az informatikai biztonság kérdéséről, illetve az AI terjedéséről, fejlődéséről, munka világára és teljes társadalmunkra vetített hatásairól.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az ITBN közreműködésével jött létre.

John Lennonnak már egész kiskorától látásproblémái voltak, 7 évesen diagnosztizálták rövidlátással, innentől állandóan szemüveget kellett volna viselnie, de hiúsága miatt a legtöbb gyerekkori fényképen mégsem okuláréval látható. A szemüveg zavarta, nem szerette, megszokni sem tudta, de szerencsére a hatvanas években már megjelentek a kontaktlencsék. A dolog Lennon esetében azonban komplikáltabb volt egy egyszerű miópiánál, asztigmatizmusban is szenvedett.

Tavaly év elején látott napvilágot az a nemzetközi felmérés, ami a globális boldogság-boldogtalanság helyzetet vizsgálta. Akkor szomorúan konstatálhattuk, hogy Magyarországon minden második ember boldogtalannak vallja magát, ami egy rémes adat, és aki ezt elolvassa, egyértelmű, hogy még boldogtalanabb lesz. Miért olyan nehéz a boldogság? Talán mert azt sem tudjuk, mi az.

Boldogság, gyere haza

Cserháti Zsuzsa végtelenül szomorú dala volt ez, ami úgy folytatódott: „honnan jössz, nem érdekel”, mert igenis bizonytalanság övezte mindig a boldogságot. Talán mert embere, vagyis filozófusa válogatja, mi is a definíció.

Szókratész szerint az erkölcsileg helyes magatartás egyenlő a boldogsággal, Arisztotelész úgy vélte, a boldogságot az ember a jóban találja meg, a rómaiak közül sokan úgy gondolták, az érzéki örömök jelentik, mások épp a lemondásban látták. A sztoikus irányzat szerint a szenvedélyek és indulatok megfékezése vezet a boldogsághoz. Plótinosz, az újplatonizmus megalapítója úgy vélekedett, a bölcs ember az, aki boldog lehet, mert tudja, hogy nincs szükség semmire a boldogság eléréséhez, csak önmagára.

A középkort átható vallásosság persze a túlvilágra gyúrt, ha a boldogságot kereste. A reneszánsz szellemi irányzata, a humanizmus a tudásban látta a boldogságot, az újkoriak közül Kant úgy vélte, ahány ember, annyi boldogság, de a tiszta ész és a szabadság bárkit boldoggá tehet. A boldogságról Einsteinnek is volt pár gondolata:

De vajon mit mondott a boldogságról Bertrand Russell, a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, aki nem mellesleg az irodalmi Nobel-díjat is megkapta „elismerésül sokrétű és figyelemre méltó írásaiért, amelyekben humanitárius törekvéseket és a gondolati szabadság eszméjét pártolja”. Minden téma közel állt hozzá, csak a fikciós irodalmat kerülte ki, a boldogságot viszont nem.

A The Wall Street Journalben nagy port kavaró cikk jelent meg a minap a zokniban alvásról, ugyanis a szerző egyenesen pszichopatának nevezte azokat, akik éjszakára bebugyolálják a lábukat. Pedig ha valaki akár a jobb alvás érdekében, akár mert fázós, zoknit húz a lábára, az még nem jelenti, hogy manipulatív, impulzív, empátiában szűkölködő személyiség lenne. Amilyenek egyébként a pszichopaták.

Mi lehet az összefüggés? Semmi. De a kérdés mégis érdekes, miért döntenek úgy egyesek, hogy zoknit húznak éjszakára, másoknak pedig miért az okoz földöntúli boldogságot, hogy csupasz talpukat csiklandozza a hűs takaró? 

Csak ebben az évben két elnök ellen is merényletet követtek el. Robert Fico szlovák miniszterelnökre egy Léván élő 71 éves író lőtt rá négyszer május 15-én, Nyitrabányán. Róla annyit tudni, hogy több könyve is megjelent és pár éve alapított egy „Mozgalom az Erőszak Ellen” nevezetű szervezetet. Az életveszélyes sérüléseket szenvedett politikus túlélte a vélhetően politikai indíttatású támadást.

Ahogyan Donald Trump amerikai exelnök és jelenlegi republikánus elnökjelölt is a Pennsylvania állambeli Butler városában (magyar idő szerint) július 14-én, ahol egy választási gyűlésen tüzet nyitott rá egy 20 éves fegyvermániás férfi. Trump csak könnyebben sérült meg, viszont a lövöldözésben meghalt a közönség egyik tagja. Az elkövetőt végül a titkosszolgálat mesterlövésze lelőtte.

Szinte hagyománya van az USA-ban

Szlovákiában példátlan, az Egyesült Államokban azonban korántsem, hogy vezető politikusok életére támadnak. Még akkor is, ha a Trumpot ért incidens előtt 1981-ben történt a legutolsó merénylet az USA-ban (meglőtték Ronald Reagan hivatalban lévő elnököt). Előtte viszont hosszú a lista.

Az amerikai polgárháború felszította szenvedélyek közepette egy John Whites Booth nevű színész hátulról lelőtte Abraham Lincolnt, az USA 16. elnökét 1865. április 14-én, nagypénteken a Washington D.C.-beli Ford színházban.

De az sem tetszett neki, hogy az elnök polgárjogot akart adni a feketéknek. Ezért felsétált a páholyba és végzett vele, kihasználva az alkalmat, hogy a biztonsági ember kissé odébb éppen élvezte A mi amerikai kuzinunk című vicces darabot.

James Garfield elnökre a washingtoni pályaudvaron lőtt rá kétszer 1881-ben egy elmebeteg ügyvéd azért, mert nem kapta meg az általa megpályázott párizsi konzuli tisztséget.

William McKinley elnököt egy zsebkendő alá rejtett pisztollyal ölte meg egy anarchista 1901. szeptember 6-án a buffalói Temple of Musicban. De csak a második lövés volt végzetes,

Az őt váltó Theodore Roosevelt (Teddy) elnököt pedig a zsebébe rakott fém szemüvegtokja és kettéhajtott 50 oldalas beszédének lapjai mentették meg, amikor kampánykörútján rálőtt egy mentális problémákkal küzdő merénylő 38 kaliberes Coltjával 1912-ben. Roosevelt először lecsitította a tömeget, hogy ne lincseljék meg a támadót, majd miután megállapította, hogy nem köhög vért, a pulpitusra lépett és úgy kezdte beszédét:

Majd megtartotta 84 perces beszédét, és csak ekkor kért orvosi segítséget. 

Az elnöki merényletek közül azonban kétségkívül J. F. Kennedy meggyilkolása (1963. november 22., Dallas) a legismertebb. Minden idők legtöbbet tanulmányozott (és összeesküvés-elméletekkel leginkább körbeszőtt) néhány másodpercéről tízévente megjelenik egy összefoglaló mű, és mindegyik ugyanarra az eredményre jut: Lee Harvey Oswald lőtte le az elnököt és egyedül.

Miért pont Amerika?

És hogy miért éppen az amerikai elnököket akarják időről időre megölni? A Ma is tanultam valamit podcast legújabb műsorának vendége, Hahner Péter történész, a Rubicon Intézet főigazgatója és többek között Az USA elnökei, a 100 történelmi tévhit és a Magyarország szerencséje című könyvek szerzője szerint azért, mert az USA az egyik legdemokratikusabb ország a világon, ezért a politikai gyilkosság is ott demokratizálódott a legjobban. Az emberek meg vannak győződve róla, hogy tenniük kell a sorsukért, és hogy számít, mit tesznek. Na és nem utolsósorban a fegyverek nagyon könnyen elérhetők arrafelé.

Persze a világ más tájain elkövettek politikusok ellen merényleteket. Hogy csak Erzsébet királyné, alias Sisit említsük, akit egy olasz anarchista sebesített meg halálosan (egy kihegyezett reszelővel) a Genfi-tó partján 1898. szeptember 10-én. Vagy a Monarchia utolsó magyar miniszterelnökét, Tisza Istvánt, akire pisztollyal lőtt rá egy ellenzéki képviselő az Országházban 1912. június 7-én, de nem találta el a grófot (a golyónyomok ma is ott vannak az alsóházi ülésterem faburkolatán). De ezzel nem volt vége: további három másik merénylet célpontja is volt, közülük az 1918. október 31-i utolsó már az életébe került. 

Az adásból az is kiderül, hogy:

• általában magányos farkasok az elkövetők, vagy szervezetek állnak mögöttük;
• mi a motivációjuk, és egyáltalán „megéri-e” megölni egy politikust;
• melyek voltak a legsúlyosabb történelmi következményekkel járó merényletek.

A két műsorvezető Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó.

De ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem. Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És persze tudja meg azt is, miért káromkodik olyan sokat a magyar és miért cifrázzuk annyira. 

Hatalmas hullámokat vetett augusztus végén, hogy miután egy szeptember 1-jén hatályba lépő kormányrendeletben korlátozták az oktatási intézményekben többek között a mobiltelefonok használatát, a Belügyminisztérium felmentette a budapesti Madách Imre Gimnázium igazgatóját, mert a tantestület (a rendelet egyik lehetőségére hivatkozva) úgy döntött: nem veszik el tanítás előtt a digitális eszközöket a tanulóktól, mert: „Iskolánk pedagógiai célja a digitális kultúra helyes használatára való nevelés, nem pedig a tiltás. Bármelyik órán sor kerülhet az eszközök alkalmazására, így életszerűtlen lenne az állandó beadás-kivétel.”

Nem túlzás azt mondani, hogy az iskolai mobilhasználat körül kipattant viszály most először teremtett társadalmi szintű vitát Magyarországon a digitális eszközök szerepéről, használatáról, hatásairól.

hiszen nem akadt még példa a történelemben, hogy egy évtized leforgása alatt egy technikai vívmány teljesen átalakítsa az emberi kommunikációt, életmódot és kultúrát. És arra sem, hogy nemcsak a fiatalok, de a középkorúak többsége is ideje nagy részét a virtuális világban töltse el.

Digitális heroin

Nem sokan vitatják, hogy óriási baj van az állandó online léttel. Leginkább azért, mert viselkedésbeli függőséget okozhat.

A gyors, random örömszerzés korosztálytól függetlenül mindenkinek vonzó, és ezt a valóság lassúsága nem adja meg a legtöbbeknek. 

Általános tapasztalat, hogy például az online játék megvonása mentális tüneteket, ingerlékenységet, depresszív hangulatot, szorongást okozhat, és felülírhatja a fiatalok önmagukhoz, barátaikhoz, családjukhoz való viszonyát. De a folyamatos közösségi oldalakon lógás, egész napos csetelgetés is hasonló függőséget alakíthat ki. Ráadásul valódi, személyes kötelékek helyett kapcsolatok illúzióját adja csak az online tér. Az onnan érkező rosszindulatú, bántó, lelki sérüléseket okozó üzenetekről vagy zaklatásokról nem is beszélve.

az információk, a tudás megosztásának és elérhetőségének és a kommunikációnak felbecsülhetetlen lehetőségét adják a kezünkbe. Amit a tanulásban is érdemes kihasználni, és egyre inkább élnek is vele az iskolák.

Sokkal összetettebb tehát a kérdés, mintsem hogy egyszerű tiltással vagy szankcionálással meg lehessen oldani a mobiltelefonok helyét (a szekrényben vagy a zsebekben?) az iskolákban.

Többek között erről lesz szó a Ma is tanultam valamit podcast negyedik évadának legújabb részében, amelyben a két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó arra keresik a választ, hogy:

• Mi a helyes szülői hozzáállás: adjunk-e a gyerek kezébe okoseszközöket, vagy a totális tiltás az üdvös megoldás?
• Megtudhatjuk azt is, mit tapasztaltak, amikor egy iskolai táborban napokra beszedték a mobilokat (ezzel együtt a digitális dopaminadagot) a fiataloktól,
• És, hogy kinek kell megtanítania (és hol) a gyerekeknek és a fiataloknak, hogy mire valók az okoseszközök, és hogy miként kezeljék a belőlük kapott/szerzett információkat?

A válaszokért kattintson a lejátszóra. Ha azt is szeretné tudni, miért önt el mindent – a közösségi médiát is – a gorombaság, akkor feltétlenül hallgassa meg a Csányi Vilmos világhírű biológussal, etológussal készült adást is, amiből az is kiderül, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei, és az isteni koncepció őseinknél. Ne hagyja ki azt az epizódot sem, amiben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És nyilván az sem mellékes, hogy miért káromkodunk, mi magyarok, oly sokat, ráadásul miért cifrázzuk annyira. Ne habozzon sokat, válogasson a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásaiból is.

Az élet minden területén megjelenik a ritmus és a sebesség. A ritmussal az európai filozófia történetén belül nem kimondottan foglalkoztak, maximum a zenéhez vagy a mozgáshoz kapcsolódóan, de itt van nekünk a sebesség, és hozzá a kollégái szerint kicsit paranoiás és technofób Paul Virilio. A hetvenes-nyolcvanas években felvázolt nézeteit és sebességtanát sokan kritizálták és tartották túlzónak, de megvizsgálni már csak érdekességképpen is mindenképp érdemes, még akkor is, ha Jean Baudrillard Virilio követőjéből éles kritikusa lett, és azt mondta,

Nemcsak 9,7 millió orvos és focihoz értő, de ugyanennyi borszakértő országa is vagyunk. Igaz, ha szavakba kellene öntenünk, miért jó egy bor, nem merészkedünk a sommelier-k savgerincet, hordós jegyeket, tanninokat, hosszú lecsengést emlegető szöveglabirintusába. Ha ismeretlen borok közé vet a sors, többnyire nem bonyolítjuk túl a választást, tájékozódáshoz az árat és a palackot figyeljük (persze mást nem is tudnánk a szupermarket polcai előtt, legfeljebb annyit, hogy alsó, vagy felső polcos), és szentül hisszük, hogy minél drágább a bor (amiket szimbolikusan a felső polcokra pakolnak), annál jobb lehet az íze.

Racionális hozzáállásnak tűnik, hiszen az árnak a minőséget kell mutatnia. A jobb klímájú, fekvésű, talajú szőlőültetvények jobb minőségű szőlőiből készített boroknak már eleve jobban megkérik az árát. Az aprólékosabb borkészítési eljárások, vagy a hosszabban érlelt borok több erőforrást igényelnek, a több törődés pedig tovább hajtja felfelé az árat. Nem beszélve a márkáról: neves borászokról ugyanis okkal feltételezzük, hogy minőséget állítanak elő, különben honnan jött volna a hírnevük?

Jobban ízlik, ha drága

„A minőségnek ára van!” – szól a szentencia. Ezért aztán hajlamosak vagyunk finomabbnak értékelni a drágább borokat, mint az olcsóbbakat. Ezt az általános attitűdöt több kutatás is alátámasztotta, köztük az egyik híres kísérletben a Bonni Egyetem agyszkennerében, fekve kóstoltatták a bort az alanyokkal. Miután megjelent a bor ára, egy-egy kortyot adagoltak mindenkinek a szájába, és arra kérték a résztvevőket, értékeljék egy gomb segítségével, mennyire ízlik nekik. Ezután vízzel kiöblítették a szájukat, és érkezett a következő minta. Az árak 3, 6 és 18 euró között változtak, véletlenszerűen. Voltak, akik 45 euró kezdeti kreditet is kaptak, a kóstolások után pedig levonták számlájukról a megjelenített árat.

Amint az várható volt, a drágább borokat jobban kedvelték a részvevők, függetlenül attól, hogy fizetniük kellett értük, vagy ingyen kapták. Beigazolódott tehát, amit addig is sejteni lehetett, hogy a minőségért fizetni kell.

Csakhogy volt egy kis bökkenő:

Nem véletlenül fektették az alanyokat fMRI-szkennerbe a kutatók, roppant kíváncsiak voltak, vajon mi játszódik le az agyban, amikor a drágább-=jobb faék egyszerűségű igazodási elv mentén hozunk ítéletet.

Kemény próbatétel elé állította a triatlonosokat és a hosszútávúszókat a Szajna vízminősége a párizsi olimpián. Hiába költöttek az olimpia előtt 1,5 milliárd eurót a folyó megtisztítására (amiben – szennyezettsége miatt – már száz éve, 1923 óta tilos fürdeni és úszni), és hiába demonstrált egy bátor cáfoló csobbanást és tempózást a megnyitó előtt tíz nappal Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere, az E. coli székletbaktériumoktól (is) barnálló, egykoron a kelta Sequana gyógyító istennőről elnevezett folyó vizétől sugárban hánytak a triatlonosok az olimpián. A hosszútávúszók pedig, köztük a magyarok is, lemondták a hivatalos edzési lehetőségeket a Szajnán, és úgy döntöttek, egészségük és olimpiai eredményességük érdekében csak és kizárólag az éles versenyen ugranak bele a szent folyóba, addig inkább uszodákban edzenek.

Jól tették, tömegesen lettek ugyanis rosszul a nyílt vízi úszók is, köztük a 10 kilométeren 5. helyen végző Fábián Bettina, aki a verseny után rögtön kórházba került, majd hazaérkezve Magyarországra, újra. Ahogy Betlehem Dávid, 10 kilométeres távon bronzérmet szerző magyar úszó is, aki úton hazafelé, az autópályán hívott magához mentőt, annyira megviselte a fekáliával szennyezett Szajna. (Az aranyat Rasovszky Kristóf nyerte.)

Tisztában vannak azzal a nyílt vízi úszóversenyzők, hogy a műfaj velejárója a gyomorrontás, a hasmenés, a hascsikarás, a gégefertőződés. A Szajna azonban kirívó helyszín, igazi fekete pálya. A 10 kilométeren aranyérmet nyert holland úszónő (Sharon van Rouwendaal) csakis antibiotikummal begyógyszerezve volt hajlandó elindulni. A széntabletta szinte kötelező, de a magyarok saját székletből készült bélflóra-regeneráló gyógyszerekkel is újítottak Párizsban. Na és persze kéznél volt a jól bevált házi pálinka, amivel Fábián Bettina fertőtlenített a verseny után, de sajnos így sem úszta meg.

Arra viszont többen felkapták a fejüket, hogy sok úszó a Coca-Colára esküszik, köztük a 10 kilométeres női távon ezüstérmes ausztrál Moesha Johnson, aki a The Wall Street Journalnak kijelentette: igaz a mítosz, a kóla segít kimosni a szennyeződéseket, fertőző baktériumokat a szervezetből. Hozzátette: „Csak azt csinálom, amit a körülöttem lévő szakemberek mondanak.” De kólastratégiát folytattak az amerikai, az olasz és az új-zélandi úszók is.

Minden évben emelik a tétet, és az idén is „minden korábbinál nagyobb szabású” tűzijátékot ígérnek augusztus 20-ára, olyannyira, hogy a korábbi 4,3 helyett most már több mint 5 kilométer hosszan lehet majd látni a Duna mentén „minden idők leglátványosabb” fényparádéját. És az idén is 1-1,5 millió ember fogja a helyszínen – hidakról, rakpartokról, a budai várból – nézni a budapesti látványshow-t, ami igazán impozáns szám. A kérdés csak az, mi történik, ha az égre lőtt durrogó fényalakzatok látványába belefeledkezett tömeget váratlanul megzavarja valami félelmet keltő esemény.

Mondjuk egy, 120 kilométer per órás széllel és felhőszakadással pont a tűzijáték kezdetére, este 9-re érkező szupercella, mint 2006. augusztus 20-án, amikor mindenki egyszerre akart menedéket keresni a vízesésként lezúduló (jeges) eső és a félelmetesen erős szél elől, és percek alatt tömegpánikba csapott át a Szent István-napi népünnepély. Beszámolók szerint olyan volt, mint egy megvalósult katasztrófafilm, aki ott volt, valószínűleg soha nem felejti a fejvesztve rohanni próbáló emberek kétségbeesett lökdösődését, a mindenhonnan hallatszó sikoltozást, gyereksírást. Öten meghaltak, több mint háromszázan megsebesültek a példa nélküli káoszban.

Akár a tömegpánik iskolapéldájaként is fel lehet fogni a 18 évvel ezelőtti eseményeket: a könnyű, nyári műsorra váró emberek, egyik pillanatról a másikra menekülő üzemmódba kapcsoltak. Az addig racionálisan viselkedő, együttműködő nézősereg – miután megijedt – már nem mérlegelt, nem töprengett, nem tájékozódott, hanem reflexből szaladni próbált, méghozzá arrafelé, amerre a legtöbb ember menekült. Gondolkodás nélkül követték a tömeget, azt sem tudva pontosan, hogy tényleg az-e a leggyorsabb és legbiztonságosabb menekülési irány.

Elsőre meglehetősen kínosnak tűnik ez a nyájszellem-viselkedés, nemcsak azért, mert magunkat egyéninek, megismételhetetlen individuumnak tartjuk, de azért is, mert könnyen lehet, hogy  megmenekülés helyett egy még nagyobb tumultusba, zsákutcába rohanunk bele. Hogyan létezik, hogy a tudására oly büszke, ma már mesterséges intelligenciát is használó Homo sapiens (a „teremtés koronája”) ennyire elvesztheti a fejét, és páni félelmében, tülekedve, lökdösődve, ész nélkül rohan a többiek után?

„Egyszer egy filozófus azt kérdezte tőlem: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk? Vajon a csillagok visszanéznek ránk?” – ezzel a költői kérdéssel kezdődik a Csillagpor című különös hangulatú sikerfilm, amelyben egy hullócsillag esik a földre, sekély krátert fúrva, a meteorit azonban sem nem kő, sem nem vas, hanem egy gyönyörű csillaglány.

Ezekben a napokban hull le az égboltról a legtöbb „csillag”, méghozzá a Perszeusz csillagkép felől törnek a Föld felé (ezért Perseidák), óránként akár százan is, hogy fénycsóvát húzva egy röpke pillanatig feltündököljenek a sötét égbolton. Augusztus 12-én, vasárnap éjjel jön el az égi nagyüzem.

Legtöbben megéltük már azokat a pillanatokat, amikor elkapjuk a hullócsillagokat, amint fényesen végigszántanak az égen. Röpke időre kiszakadunk földhöz ragadt létünkből, megérint a végtelenség érzése, egy nálunk sokkal hatalmasabb dimenzió és erő, ami valahonnan a messzeségből idevarázsolja a sorjázó lidércfényeket.

Már a csillagoktól roskadozó, a Tejút galaktikus ívével megrajzolt égbolt is ellenállhatatlan bűverővel bír, de a váratlanul felragyogó és csak pillanatokig létező hullócsillagoknak kétségkívül mágikus ereje van. Nem csoda, hogy megérintenek mindenkit és előhozzák legbensőbb, legtitkosabb vágyainkat. „Kívánj valami! De nem szabad elmondanod senkinek, amíg nem teljesül!” – szól az instrukció. A kérdés csak az, van-e értelme a hullócsillag-kívánságoknak. Teljesülhetnek-e valaha legmélyebb vágyaink?

Az olimpiát, de más sportversenyeket nézve gyakran azon kapjuk magunkat, hogy a gyengébbnek, a reménytelen helyzetben lévőnek drukkolunk. Ahogy a mesékben is a kilátástalansággal szembenéző, vándorútra kelő legkisebb fiúnak. Pedig ez az érzelmi választás – elvileg – szöges ellentétben áll érdekeinkkel, hiszen miért támogatnánk a „hátsó futót”, aki nem valószínű, hogy sikerrel jár? Miért élnénk át önként egy csalódást, amit – ha nagyon azonosulunk az esélytelennel – akár személyes kudarcként is megélhetünk? Sokkal értelmesebb lenne az esélyesekért izgulni, már csak azért is, hogy az ő dicsőségükben sütkérezhessünk, és önbizalmunkat erősítsük.

A különös viselkedés már korábban felkeltette a pszichológusok figyelmét, és kísérletek sorozataiban egyértelműen igazolták, hogy bizony az emberek többsége (legyen az nő vagy férfi) nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy a gyengéknek és a kiszolgáltatottaknak szurkoljon, és azért izgul, hogy az esélytelenek győzzenek az erősek és hatalmasok felett.

Híres kísérletében Joseph Vandello, a Dél-Floridai Egyetem kutatója vizsgálta a hallgatók reakcióit, akik először egy listát kaptak öt ország valaha megszerzett olimpiai érmeiről: Svédország (469), Bulgária (195), Belgium (140), Mexikó (40), Szlovénia (6). Majd arra kérte őket a 2004-es athéni olimpia egyik úszóversenye előtt, hogy képzeljenek el közülük két országot, és egy skálán értékeljék, mennyire szeretnék nyerni látni az egyes országok indulóit.

Bármelyik párost is pontozták a diákok,

Ha például Svédországot adták meg Belgiummal szemben, akkor Belgiumot, de ha Belgiumot Szlovéniával szemben, akkor Szlovéniát.

Sokan felkapták a fejüket, hogy a házigazda ajánlására a sportmászás, a gördeszka és a hullámlovaglás mellett a breaktánc is jelen lesz a párizsi olimpián. Előbbi három már Tokióban is szerepelt a versenyprogramban, a break (breakdancing vagy breaking) azonban még soha, és első hallásra igencsak meghökkentő, hogy egy pop- és szubkulturális táncstílus bekerülhet a klasszikus sportágak közé. Ezek szerint akkor jöhetne a rocky, a steptánc és a cha-cha-cha is?

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) szerint nem, a breaktánc viszont igen, mivel ez a műfaj a táncsport egyik formája, amely a városi táncot figyelemre méltó atletikussággal ötvözi, így méltó az olimpiai programra – indokolták döntésüket, miért engedték be az olimpiára. Céljuk pedig nem volt más, mint hogy – a gördeszkával, szörffel és a sportmászással együtt – a breakkel is megnyerjék a fiatal közönséget. 

Nem most mutatkozik be először sportversenyen, már a 2018-as Buenos Aires Ifjúsági Olimpián (2018) nagy sikert aratott a breaking, és ahogyan ott, Párizsban is külön versenyen táncolnak – először csoportkörökben, majd egyenes kiesésben – a fiúk és a lányok, méghozzá úgy, hogy párosával csapnak össze, csatáznak, párbajoznak egymással. A világ legjobb 16 b-boya és 16 b-girlje mérkőzik meg, a versenyzők ugyanis nem „brékesek”, hanem a b-boyok és b-girlök, akik felvett fantázianevükön lépnek padlóra az öt bíró (és a nagyérdemű) elé, akik pedig

Minden paraméter más súllyal esik a latba: a technika, az előadásmód és a kreativitás az összpontszám 60 százalékát, míg a változatosság, a muzikalitás és a személyiség a maradék 40 százalékot teszi ki.

Párharcot vívnak? De miért csatáznak egyáltalán egymással táncosok?