Index Vakbarát Hírportál

Van egy díjnyertes családi étterem Bangkokban, a Wattana Panich, ahol bárki rendelhet a 49 éve egyfolytában ugyanabban az üstben készülő marha- és kecskeraguból. Soha nem hagyják kiürülni az edényt, és az étteremben dolgozó szakácsoknak már harmadik generációja főzi a „finom és aromás” étket, ahogyan azt az étlapon ajánlják. Minden este félreteszik, ami az edényben maradt, majd másnap – ha kell, további összetevőket adnak hozzá, – a fél évszázados alaplevet újra felteszik főni, és felforralják. És ez így megy évtizedek óta, nap mint nap, ugyanabban az edényben, amelyet lehet, hogy még soha nem mosogattak el.

Japánban, Tokió Asakusa kerületében található az Otafuku étterem,a hol ugyanazt az oden nevű, pörköltszerű húslevest szolgálják fel 1945 óta folyamatosan. Csak azért nem régebben, mert az 1916-ban nyílt étterem eredeti, ódon fogása elveszett egy második világháborús légitámadásban, így „csak” 79 éves az alaplé. Kiterjedt törzsvendégi kör cuppant rá a történelmi fogásra, és panaszokról nincsenek hírek, úgy tűnik, hogy az ősi leves biztonságosan fogyasztható. A ragut mindennap újraélesztik és felforralják, elpusztítva ezzel a baktériumokat. A sűrű alaplé különleges aromát ad a hozzávalóknak, és ha jól csinálja a szakács, akár évtizedekig használhat egy fazék levest.

Meglepő egy műfaj, de nem csak Ázsiában hódít az örökragu (perpetual stew), egykor elterjedt volt Európában is. Például az útszéli fogadókban mindig főtt éppen valamilyen egytálétel. A franciáknál a pot-au-feu, egyfajta leves és marhapörkölt kombinációja volt népszerű, és állítólag a 15. századtól egészen a második világháborúig rotyogott ez az örökpörkölt a dél-franciaországi Perpignanban, és csak a német megszállás alatti szűkös alapanyag-kínálat miatt ürült ki a kondér.

Új lustasági világrekord született 2023 szeptemberében egy észak-montenegrói üdülőhelyen, Breznában. Egy 21 éves szerb versenyző 30 napon keresztül heverészett az ágyban, megdöntve ezzel az eddigi 24 napos csúcsot, és elnyerte a Laziest Citizen (Leglustább polgár) megmérettetés 1000 eurós fődíját. A szabályok egyszerűek voltak: csak léhán feküdni kellett egy matracon, közben az indulók olvashattak, laptopot és mobilt használhattak, ám a felkelés, de még a felülés is szabálysértésnek minősült, és azonnali kizárással járt (kivéve a nyolcóránként engedélyezett 10 perces WC-re menést).

A versenyt először 2001-ben rendezték meg ugyancsak Breznában, méghozzá azzal a határozott céllal, hogy kifigurázzák és nevetségessé tegyék azt az elterjedt balkáni sztereotípiát, miszerint a montenegróiak lusták. És a nemzetközi figyelmet nézve úgy tűnik, kezdik is elérni céljukat.  

A lusta minősítés egy becsmérlő sértés a civilizációk kezdete óta, a lustaság pedig a hét főbűn egyike, a dologtalan semmittevőket a legtöbb kultúra megveti. Mondván, nem sülhet ki abból semmi jó, ha valaki a kemény, szorgalmas munka helyett dologtalanul lebzsel, tétlenül. La Fontaine jól ismert tanmeséjében, A tücsök meg a hangyában a legnagyobb dologidőben, nyáron is csak vígan muzsikáló tücsök jól pórul is jár a reggeltől késő estig serénykedő hangyával szemben. A henyélőverseny azonban rendesen feje tetejére állítja ezt a megkérdőjelezhetetlen alaptételt, a „lusta montenegróiak” jelzős szerkezet pedig idézőjelbe kerül.

Akár itt be is lehetne fejezni a léhaság boncolgatását, csakhogy akad egy kis bonyodalom: a lustaság jelensége finoman szólva is nehezen értelmezhető. Ezek szerint aki nem végez fizikai munkát, vagy ha nem is éppen fizikait, de nem tüsténkedik élénken, lendületesen, látványosan bármiben is, az lusta lenne? 

Ha van életünket végigkísérő fájdalom, akkor a fejfájás mindenképpen az. A lakosság nagy részének, esetenként 40-50 százalékuknak viszont rendszeresen fáj a fejük. Legalább egymillió magyar pedig a fejfájás alig elviselhető fajtájától, a migréntől szenved. Nem elég a fejet hasogató nyomás, a fáradtság, a szédülés, a hányinger, a látás- és beszédzavarok tovább fokozzák a kínokat.

Kutatók úgy gondolják, hogy már kőkorszaki őseinknek is fájt a fejük, amit koponyalékelésekkel kíséreltek kezelni. Pontosabban az embert megszálló gonosz szellemeket, démonokat a fejből elűzni. A történelem (a művészet, a tudomány és filozófia) is fejfájósan telt: Julius Caesar, Szent Pál, Friedrich Nietzsche, Immanuel Kant, Karl Marx, Charles Darwin, Alfred Nobel, Sigmund Freud, Frédéric Chopin, Pjotr Csajkovs.zkij, Lev Tolsztoj is migréntől gyötrődtek. Ahogyan az Alice csodaországban című groteszk meseregényt megálmodó Lewis Carroll is. De még Serena Williams teniszező világklasszisról is lehet tudni, hogy nemegyszer migrénes roham közepette versenyzett.

De mit lehet kezdeni ezzel a kínzó kórral, azonkívül, hogy ideig-óráig csillapítani lehet a tüneteket? A Ma is tanultam valamit podcast mostani vendégei, dr. Schwab Richard belgyógyász, gasztroenterológus, a MIND Klinika igazgatója, és dr. Szatmári Szabolcs neurológus szerint ma már sokkal többet, mint gondolnánk. Tévhit, hogy a migrén kezelhetetlen betegség és nem kell beletörődni a mindennapi életet lehetetlenné tevő fájdalomba. Olyan felfedezések, tudományos áttörések történtek ugyanis az elmúlt években, amelyek túllépnek a szokásos gyógyszeres kezeléseken. Például az, hogy a bélflóra és a fejfájás között közvetlen és egyre inkább megismert, szoros kapcsolat áll fenn. Személyre szabott diagnózissal, célzottan pedig az esetek 90 százalékában ma már tartós javulást lehet elérni.

A két műsorvezető most is Tapasztó Orsi és Jocó bácsi, és az adásból olyan meglepő dolgok derülnek ki, mint hogy a súlyos fejfájások gyakorlatilag mikrosztrókok, vagy hogy a reklámokból ismert fájdalomcsillapítóknak annyira komoly mellékhatásuk van, hogy egy adott ponton túl maguk a gyógyszerek tartják fenn a fejfájást.

De kiderül az is, hogy

• öröklődik-e a fejfájás? Vannak genetikai okai a fejfájásra való hajlamnak?
• Mennyit érnek valójában a házi praktikák (pl. migrénpiercing, különféle olajok, akupunktúra, mágikus karkötő)?
• Mikortól érdemes orvoshoz fordulni?

Ne törődjön bele a kínokba, hallgassa meg inkább a két szakembert, hogy ma is tanuljon valamit. Na és persze ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem és tudja meg, hogy rajtunk múlik-e a szerencse, mi a helyzet az életünket megkeserítő túlagyalással, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, és ismerje meg, hogyan irányíthatjuk álmainkat. Az sem mellékes kérdés persze, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, vagy hogy képesek vagyunk-e monogámok lenni? És persze leplezze le a notórius későket is!

Szerencsekutatók (pszichológusok, filozófusok, eszmekutatók) állítják, hogy hatással vagyunk arra, hogy szerencsések vagyunk-e. Persze nem a közkeletű, „nesze semmi, fogd meg jól” lózungokra kell gondolni, hogy Légy pozitív!, hanem például arra, hogy a parkolni vágyóknak is van szerencsecsillaguk. A reménytelennek látszó parkolás esete, amikor az örökké „mázlista” kolléga mindig jó helyet talál magának, míg más csak rezignáltan körözget eredménytelenül. Alan Kirman, az Aix-Marseille Egyetem közgazdászprofesszora munkatársaival publikált, Born Under a Lucky Star? (Szerencsés csillagzat alatt születni?) című tanulmányában magabiztosan kijelenti: az emberek maguk döntik el, hogy szerencsétlenné vagy szerencséssé váljanak. Tényleg így van?

Ha valaki például kedvezőtlen helyzetekben összeszedi, felspannolja magát, akkor olyan döntések meghozatalára lehet képes, amelyek többnyire „szerencsésebb” fordulatokhoz vezethetnek. A szerencsések nem „szerencsés csillagzat alatt születtek”, hanem megtanultak szerencsésnek lenni. A szerencse ugyanis, a legtöbb esetben, nem egy külső tényező, hanem saját cselekvéseink következménye.

A Ma is tanultam valamit podcast mai adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi alámerül a szerencse világába, és elmesélik, a világ legszerencsétlenebb emberével mi történt, és miért is lett ő a világ legszerencsésebb embere. 

Ragadja meg a szerencsét, és kapcsolódjon az adásra, merthogy ma is érdemes tanulni valamit. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a diéták csúcsáról, az intuitív antidiétáról, a titokról, a sziesztáról, na és az életünket megkeserítő túlagyalásról! Tudja meg, hogy valóban létezik-e a Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, de azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek-e körülöttünk a földönkívüliek? És persze leplezze le a notórius későket is! 

Már évek óta tilos petárdázni Magyarországon, nemcsak év közben, de még szilveszterkor is, még a birtoklásáért is 150 ezer forintos pénzbírságot szabhatnak ki. Ennek ellenére ezrek élvezik – valamilyen furcsa oknál fogva – az év végi durrogtatást. Pedig csak tavaly év végén 19 esetben riasztották a mentőket pirotechnikai eszköz okozta (sokszor maradandó) kéz-, arc-, és szemsérülésekhez, és szilveszterenként átlagosan kilencszáz, robbanásoktól megriadt kutya kóborol és veszik el idehaza, és csak felük kerül vissza a gazdájához. Szlovákiában egy éve 45 ezren követelték petícióban a petárdák betiltását, idén nyáron pedig törvénybe is iktatták az állatokat (is) kínzó pirotechnikai eszköz egész évre szóló tilalmát. 

A legtöbb ember által gyűlölt dolgok ranglistáján a petárda mindenképpen az élmezőnyben durrog. A kérdés csak az, hogy miért szereti mégis sok ember annyira a robbanásokat, miközben az összes állatfaj fél tőlük? Miért nézünk szívesen egy lármás tűzijátékot, de még inkább: hogyhogy vannak olyanok, akik élvezik a petárda éktelen durranását? Na és azt, hogy mások jól halálra rémülnek a kifinomult mókától?

Az emberek többségét érintő szorongások toplistáján az ideálisnak gondolt (vagy a média által sulykolt) testsúly mindenképpen az élmezőnyben foglal helyet. Ezért se szeri, se száma a különféle diétáknak, a skála szinte beláthatatlanul széles, ráadásul ádáz viták dúlnak körülöttük, egymásnak ellentmondó, sőt kizáró módszerek (hitek) csapnak össze.

Népes hívőtábora van a húsmentes, de kifejezetten a húsra épülő étkezésnek is, ahogyan tömegek hódolnak a zónadiétának, a szakaszos böjtre épülő diétának, a candidadiétának, a gluténmentes diétának, a turmixdiétának és még tucatnyi másféle világmegváltó diétának is.

Most viszont megérkezett egy különc versenyző, az intuitív diéta, amely annyira nem óhajt a tömeggel szaladni, hogy határozottan elutasítja az összes bevett fogyókúrázó-mentalitást, az önsanyargató, drákói diétás szabályok követését, és nem kevesebbet ígér, mint hogy úgy érhetjük el a számunkra megfelelő testsúlyt, hogy testünk jelzéseire figyelünk, és azzal összhangban étkezünk.

Első hallásra gyanúsan vonzó módszernek tűnik. Ez is, mint oly sok más praktika is. Akkor ezek szerint – a nevéből adódóan – elég csak az ösztöneinkre hagyatkozni, és ha olyan kedvünk van, akkor nyugodtan degeszre ehetjük magunkat? Mindenféle bűntudat nélkül, és anélkül, hogy elszállt fogyókúrás regulákkal gyötörnénk magunkat?

A Ma is tanultam valamit című podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendége, Asiama Evelyn dietetikus, fitneszedző azt állítja, hogy igen, de mégsem egészen. Mint kiderül, az intuitív diéta valójában nem is diéta, hanem annak az ellenkezője: antidiéta. Egy írásos keretrendszerre alapuló szemlélet és kultúra, amely – mivel mindenki eszik – minden embert érint, nem csak a fogyókúrázni akarókat.

És bár a neve azt sugallja, pont nem az impulzív evést („de jó illata van, de nagyon belakmároznék belőle”) támogatja, hanem egy velünk született képességre, az interoceptív tudatosságra fókuszál. Arra, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül el tudjuk dönteni, mikor kell mennünk aludni (akkor, amikor fáradtnak érezzük magunkat), vagy hogy elkapjuk a kezünket, ha valami égeti.

Az éhség és a jóllakottság érzése is ilyen érzés. A lényeg, hogy csakis a biológiai éhség jelzéseire kell odafigyelni, és meg kell adni magunknak azt az energiamennyiséget, amellyel jól működünk. Mint a csecsemők, akik éppen annyit esznek, amennyit kívánnak. Semmivel sem többet.

Mindez nagyon szép, na de valóban működik felnőtteknél is? Hogyan érdemes elkezdeni ezt a módszert? És hosszabb távon is fenntartható-e ez az életmód? A műsorból kiderül. Ahogyan az is, hogy

• miért kell tisztelni az éhséget,
• a testünk nem ékszer, inkább hangszer,
• az evészavarok pedig sohasem az evésről szólnak, hanem a szorongásról, ezért máshogyan kell megközelíteni azokat.

Hallgasson belső megérzéseire, és kapcsolódjon az adásra, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a titokról, a sziesztáról, na és az életünket megkeserítő túlagyalásról! Tudja meg, hogy mit keres a betlehemek sarkában egy letolt nadrágú alak, hogy valóban létezik-e Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, de azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek-e körülöttünk a földönkívüliek? És persze leplezze le a notórius későket is!

Azt gondolhatnánk, hogy a karácsony – keresztény ünnepként – többé-kevésbé hasonlóan telik a világon mindenhol: fadíszítés, ajándékozás, éjféli mise, finom falatok. Pedig a finom falatok kivételével szinte semmi közös nincs a különböző országok karácsonyaiban, és egészen extrém rituálékat is ápolnak sok helyen.

Valószínűleg Luther Márton, a német reformátor gyújtott gyertyákat először karácsonykor egy fenyőfán, miután egy téli estén hazafelé gyalogolva teljesen magával ragadták a fenyőkön megcsillanó csillagfények. Az első ismert hazai karácsonyfa-állítás pedig Brunszvik Teréz grófnő, az első kisdedóvó, azaz óvoda megalapítójának nevéhez fűződik Pesten, 1824-ben. Eddig minden rendben is van. Ukrajnában azonban pókhálós díszítéssel és műanyag pókokkal fejlesztették tovább a dekorációt. Déli országokban pedig a pálmafát, vagy éppen a banánfát díszítenek fel.

De a legnagyobb kavalkád a körül alakult ki, hogy ki hozza az ajándékot. Olaszországban Befana, a jóságos boszorkány, Spanyolországban a napkeleti bölcsek hozzák, Izlandon pedig bajkeverő trollok tüsténkednek ünnep idején, miközben a déli féltekén, Ausztráliában a Mikulás szörfdeszkán érkezik, majd szánra pattan, amit nem kevesebb mint nyolc fehér kenguru húz. Legalábbis az óceánparton grillpartizó strandpapucsos karácsonyozók szerint.

De ez még mind semmi. A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi körbeutazza a világot és sorra veszi a meghökkentőbbnél meghökkentőbb szokásokat, és elmondják azt is, hogy

• mit keres Katalóniában a szent betlehemek hátsó szegletében egy letolt nadrággal nagydolgát végző alak?
• Mit találtak ki maguknak a (nem keresztény) japánok, akik semmi jóból nem akarnak kimaradni?
• Hogyan oldották meg gördülékenyen Venezuela fővárosában, hogy az egész város időben odaérjen a szentmisére?
• Hogyan vált szent zöldséggé a retek Mexikóban karácsony idején?

Mozduljon ki a négy fal közül és látogassa meg a karácsonyozó világot, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a titokról, a sziesztáról, na és az életünket megkeserítő túlagyalásról, tudja meg, hogy valóban létezik-e a Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, és azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek? És persze leplezze le a notórius későket is!

December 22-én, hajnali 4 óra 27 perckor lesz (volt) a téli napforduló, amikor a Nap a Baktérítőn delel, ezért ez az éjszaka lesz a leghosszabb. December 22-e tehát az év legsötétebb napja, csakhogy van egy bökkenő: 2023-ban nem ezen a napon, hanem december 12-én nyugodott le legkorábban a Nap, Budapesten 15 óra 54 perc 7 másodperckor, miközben december 21-én két perccel később, 15 óra 56 perc 5 másodperckor, december 22-én pedig 15 óra 56 perc 32 másodperckor. 

És hogy véletlenül se legyen egyértelmű az egész, csak tíz nap múlva, január 1-jén és 2-án kel fel legkésőbb a Nap, Budapesten 7 óra 32 perc 53 másodperckor, miközben december 22-én még két perccel korábban, 7 óra 30 perc 19 másodperckor jön a kikelet. 

Akárhogyan is nézzük, különös egy jelenség. Hiába is készültünk rá már nagyon, de nem mondhatjuk ezen a jeles sötét napon, hogy na végre, elérkeztünk a sötétség legmélyebb bugyrába, és holnaptól – végre – fordul a kocka, és kezd egyre korábban felkelni a nap.

Na de miért van olyan messze egymástól a legkorábbi és a legkésőbbi napkelte? Hogy lehet, hogy nem illeszkednek egymáshoz, és nem a téli napfordulókor, a valóban legsötétebb napon kel fel legkésőbb, és nyugszik le legkorábban a Nap?

2009 óta folynak a kutatások indiai és amerikai csapatok részvételével India északkeleti részén, Arunachal Pradesh államban a második világháborúban itt lezuhant amerikai repülők roncsai után. Több mint 600 gép sorsa pecsételődött meg itt, illetve legalább 1500 pilóta és utas (rádiósok, katonák) vesztették életüket a 42 hónapig tartó, második világháborús indiai katonai művelet során, ami a Púp nevet viselte.

A tengelyhatalmak és a szövetségesek háborújában India északkeleti részén a légi folyosó mentő útvonal volt a japánok előrenyomulását követően, ami gyakorlatilag lezárta a Kínába vezető szárazföldi útvonalat. India szerepe – ami nem sokszor kerül előtérbe – mégsem elhanyagolható a második világháborúban: a Tizennegyedik Hadsereg, a brit, indiai és afrikai egységekből álló többnemzetiségű haderő megfordította a harcok menetét Ázsiában azzal, hogy visszafoglalta Burmát a szövetségesek számára. Az országban viszont rengeteg civil is áldozatául esett a harcokban, például úgy, hogy segítette a szövetséges erőket, vagy csak rossz időben volt rossz helyen.

Az emberi civilizáció egyik legmérgezőbb rákfenéje a rasszizmus, annak pedig az egyik alapja az európaiakra jellemző fehér bőrszín. Erre és civilizációs felsőbbrendűségére hivatkozva kolonizálta a „fehér ember” a fél világot, és ültette el mélyen a rasszista gondolkodásmódot. Ideológiák, rabszolgaság, elnyomás, népirtás épült a bőrszínek árnyalatára, és bár régóta világos, hogy ennek semmiféle biológiai alapja sincs, mégis a mai napig áthatja a mindennapokat az egész világon.

Úgy tűnik, most egy újabb, amúgy is rozoga, ingadozó láb dőlt ki alóla, amikor nemrégiben kiderült, hogy a világ legrégebbi, teljes épségében (1991-ben, az Alpokban) megtalált jégbe fagyott emberi holttestének, az 5300 éve élt Ötzinek életében sokkal sötétebb volt a bőre, mint azt eddig gondolták. Az uralkodó elméletek szerint az afrikai őshazából körülbelül 40 ezer évvel ezelőtt Európába vándorolt Homo sapiens ősök bőre (a kevesebb napfény miatt) hamar kivilágosodott. A világosabb bőr ugyanis több létfontosságú D-vitamint képes felvenni a napfényből, ezért előnyösebb, mint a sötétebb.

Ez igaz is, csakhogy Ötzi legújabb vizsgálata azt támasztja alá, hogy még 8 ezer évvel ezelőtt is hasonlóan sötét bőrű népcsoportok éltek Európában, mint Afrikában, és csak (evolúciós léptékkel nézve) a „közelmúltban”, 3-4 ezer éve vált általánossá a sápadt bőrszín a kontinensen. A kifehéredéshez ugyanis szükség volt a letelepedésre és a (D-vitaminban szegény) gabonaalapú életmód elterjedésére is. A fehér bőrszín tehát – úgy tűnik – egy egészen új fejlemény, és megerősíti azt a már eddig is nyilvánvaló tételt, hogy a bőrszínre apelláló rasszizmusnak az égvilágon semmi alapja.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendégükkel, Márton Joci roma aktivistával merül bele a kolorizmus, a sötétebb bőrszín hátrányban részesítésének témájába. Kiderül, mennyire hálózzák be a világot a sötétebb bőrszínekhez társított értékítéletek és az is, hogy

• honnan erednek ezek a zsigerből jövő ellenszenvek?
• Miért napoznak akkor a fehér bőrűek?
• Van-e értelme az antirasszista kampányoknak, vagy csak hergelik velük az arra fogékonyakat?
• Eljött-e a posztrasszizmus korszaka? És hogy mi is az?

Tudja meg, mi lappang a toxikus gondolatok mögött, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit! És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem az életünket megkeserítő túlagyalásról, a titokról, a sziesztáról, tudja meg, hogy valóban létezik-e a Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, és azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, na és hogy képesek vagyunk-e monogámok lenni? És persze leplezze le a notórius későket is!

A zene számos ember életében játszik kétségkívül fontos szerepet, de elgondolkodott már azon, hogy mit árul el önről a zenei ízlése? – egy új kutatás szerint például sokkal többet, mint azt elsőre gondolná. Persze nem attól lesz valaki jó vagy éppen rossz ember, hogy hallgat-e Taylor Swiftet vagy sem, azonban korábbi kutatások már kimutatták, hogy a zene befolyásolhatja érzelmeinket, kognitív teljesítményünket, kreativitásunkat és szellemi rugalmasságunkat is – és ez még nem minden.

Kedvenc dalaink és előadóink értékelése még az empátiaszintünkről és személyiségünk igényeiről is képet adhat, és segíthet kifejezni értékeinket. Annak ellenére azonban, hogy ismerjük ezeket az összefüggéseket, arra már sokkal kevesebb figyelem irányul, hogy milyen kapcsolat állhat fenn zenei ízlésünk és erkölcsi értékeink között. Többek között ez inspirálta a londoni Queen Mary Egyetem és az olaszországi Torinóban működő ISI Alapítvány kutatóit, akik a zene és az erkölcs összetett kölcsönhatásának vizsgálatára vállalkoztak.

Tanulmányunk meggyőző bizonyítékkal szolgál arra, hogy a zenei preferenciák ablakként szolgálhatnak az egyén erkölcsi értékeire

– fogalmazott dr. Charalampos Saitis, a tanulmány egyik vezető szerzője, a londoni Queen Mary Egyetem Elektronikai Mérnöki és Számítástechnikai Karának digitális zenefeldolgozással foglalkozó docense a közleményben.

Tudta, hogy egyáltalán nem jó lottómilliomosnak lenni, de ha már így járunk, milyen trükkökkel érdemes eltitkolni milliárdjainkat? És azt, hogy mozgalom indult a csók betiltására, és megtalálták a világ legunalmasabb emberét? Na és azt, hogy miért rágóznak a sportolók, és hogy hallucinogén gombáktól válhatott értelmes lénnyé az ember? Ezekre a feszítő kérdésekre is választ kap az Index népszerű Ma is tanultam valamit rovatának immáron ötödszörre megjelent válogatásából. 150 vadonatúj írás, na és meglepő kérdés, amiket nem szoktunk feltenni, vagy rosszul tudtuk a választ, esetleg fogalmunk sem volt róla, mi az.

Merüljön bele a hihetetlen, de minimum meglepő történetekbe, talányokba, rejtélyekbe 320 oldalon! Már csak azért is, hogy ha a szükség úgy hozza, akkor sziporkázhasson a társaságban, amikor előáll azzal, hogy a rókák nagy tételben cipőket lopnak, a pókokat pedig bedrogozta a NASA. Dobja be, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, miért létezik göndör haj, na és egyenes, és mesélje el, mit tanítanak a csimpánzok a politikusoknak (spoiler: szinte minden lényeges politikusfortélyt ismernek, és előszeretettel használják is), vagy azt, hogy hány embert képes eltartani a Föld.

Ha mindez nem lenne elég, akkor tudja meg azt is, miért nem reagálnak az ölelésre a férfiak, mi történt, amikor egymillió liter sör hömpölygött London utcáin, és miért kaptak rá a hippik az ellenállhatatlan banándrogra. Készüljön fel egy sor meghökkentő kérdésre, amiket nem szoktunk feltenni, pedig nem ártana: például, hogy miért akarják betiltani a világ legismertebb makulátlan indián hősét, Winnetout, vagy hogy megtalálták az emberiség ősanyját, mitokondriális Évát, de miért titkolózik a mai napig? Jó, ha felkészül rá, hogy időzített bomba lapul az ön konyhájában is, és nagyon valószínű, hogy társbérletben él a világ legősibb rovarával, amely az ön fürdőszobájában is lesben áll. És ha eddig nem volt tisztában vele, most megtudhatja, hogy a németek csodafegyvere egy fémtartály volt, fontos szerep jut a nőknek a maffiában, és minden kamasz fiú olyan, mint Lúdas Matyi.

A világ érdekes, a lényeg pedig a kíváncsiság. Vértezze ezért fel magát azzal is, miért képtelenek pontosak lenni a notórius késők, és miért hatásosabb a bók, ha a bal fülbe mondjuk, és miért jó, ha rózsaszínben halljuk a világot? Közben pedig időzzön el az Index grafikusainak mosolyra fakasztó képein és karikatúráin!

Nyűgözze le környezetét eredeti tudásával! Mindebben segít a Ma is tanultam valamit 5, amely olyan, mint az egyik írásában a Gyémánt Park (Crater of Diamonds State Park): csak fel kell lapozni, és jó eséllyel mindenki talál magának gyémántokat. Ezért is lehet kihagyhatatlan és hiánypótló ajándék mindazoknak, akik mindennap tanulni szeretnének valamit.

Mindenki feltette magának legalább egyszer a kérdést: hol van az Igazi, a Nagy Ő, a másik felünk, lelki társunk? Lehet, hogy még nem találkoztunk vele, és Izlandon, vagy éppen Új-Zélandon él, és soha nem is fogunk összefutni? Vagy már találkoztunk vele, csak nem vettük észre? Honnan tudjuk, hogy összeillünk valakivel? Létezik egyáltalán olyan, hogy Nagy Ő?

A Ma is tanultam valamit podcast mostani vendége dr. Lukács Liza szakpszichológus, több sikerkönyv, többek között a Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása és az Otthonról hoztuk – Családi mintáink és a párkapcsolatok című könyvek szerzője szerint létezik az Igazi, ha másért nem is, mert álmodozunk róluk és használjuk ezt a fogalmat. Valójában azonban máshogyan kell feltennünk a kérdést: az-e a Nagy Ő, akire vágyunk, vagy az, akihez tudunk kapcsolódni? Merthogy ez a két dolog a legtöbbször különbözik egymástól.

A téma régóta foglalkoztatja a tudósokat, és az egyik legrégibb kutatási területe a pszichológiának. A műsorból kiderül, a kulcs a kapcsolódási, kötődési mintákban és azok felismerésében rejlik.

Minden ember születésétől fogva vágyik egy igazi kapcsolatra valakivel. Ez idegrendszerünk alapvető tápláléka. Gyerekkori kapcsolati élményeink pedig meghatározóak, mert a későbbi életkorokban azokat fogjuk megismételni egy egyszerű ok miatt: mert azt az élményt ismerjük legmélyebben, abban érezzük igazán otthon magunkat. Még akkor is, ha nem a legtökéletesebb, mégis arra fogunk vágyni a későbbiekben is.

Ennek fényében igencsak meglepő eredményeket hoztak a magyarországi kötődési kutatások, amelyek szerint az emberek 25 százaléka félelemteli kötődéssel kapcsolódik a másikhoz, összességében pedig a kapcsolatok zöme (69 százaléka) bizalmatlanságra épül.

A két műsorvezető most is Tapasztó Orsi és Jocó bácsi, akik felteszik a nagy kérdést:

• minden eldől már gyerekkorban? Vagy lehetséges változtatni az első (és meghatározó) kötődési élményeken?
• De szóba kerül az is, miért félrevezető, ha a „másik felünket” keressük?
• Milyen kötődési minták léteznek?
• Mi a végső igazság, mit mondanak a haldoklók (akiket kérdeznek, kivétel nélkül), mi a legnagyobb érték?

Tudja meg, mi az igazság a romantikus mesék/filmek gyönyörű királykisasszonyairól és fehér lovon poroszkáló hercegeiről és kapcsolódjon a műsorra, hogy ma is tanuljon valamit! És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem az életünket megkeserítő túlagyalásról, túlgondolásról, a titokról, a sziesztáról, tudja meg, hogyan irányíthatjuk álmainkat és azt is, kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, na és hogy képesek vagyunk-e monogámok lenni? És persze leplezze le a notórius későket is!

Lehet őket szeretni vagy nem, egy azonban biztos: macska mellett szinte sohasem unalmas az élet, ezek a négylábú bajkeverők ugyanis szinte vonzzák maguk köré a káoszt – egyesek szerint bizonyos színű macskák még az átlagosnál is jobban. Ha az elmúlt egy évben aktív volt valamelyik közösségi oldalon (legfőképp a TikTokon), szinte biztosan találkozott az „orange cat behavior” trenddel és mémmel, ami szó szerint letarolta a platformot.

A trend lényege az volt, hogy a felhasználók olyan videókat kezdtek el feltölteni, amelyekben vörös szőrű macskájukat mutatják be, miközben a legelvetemültebb mutatványokat készülnek saját maguktól végrehajtani – szimplán csak azért, mert. Felugrani a csillár tetejére, majd beleragadni? Pipa. Simogatás közben a semmiből rátámadni a gazdi karjára? Sima ügy. A levegővel, majd saját magukkal harcolni? Mindennapos program.

A kommentelők közül többen is megállapították, hogy szürke vagy bármilyen más színű bundával rendelkező macskájuk sokkal nyugodtabban éli az életét, így még a kutatókban is felmerült a kérdés, hogy van-e bármennyi esély arra, hogy a szőrszín és a macskák viselkedése között összefüggést találjanak. Az elmúlt években több tanulmány is vizsgálta a doromboló négylábúak viselkedését, az arckifejezéseiktől kezdve egészen a tulajdonságaikig – a jó hír pedig az, hogy ezek alapján fény derült arra is, hogy valóban az ősi görög isten, Khaosz reinkarnációi lennének-e a vörös macskák.

Csodálatos vagy éppen rémisztő univerzum az álmok világa, amikor éber tudatunk nélkül, teljesen kiszolgáltatva utazunk valahol, valahová, és élünk át elképesztő helyzeteket, találkozunk szerelmekkel, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel és persze idegenekkel, akik a legtöbbször minimum furcsa dolgokat művelnek, és ébredéskor hiába próbáljuk értelmezni a keszekusza kalandokat, többnyire nem igazán sikerül megfogni a jelentésüket.

Életünk egyharmadában nem vagyunk itt, kilépünk a rögvalóságból, és belépünk egy korlátok nélküli világba, ahol bármi megtörténhet – és meg is történik rendszeresen. Merthogy mindenki szokott álmodni, még az is, aki nem emlékszik rá. És bár egyelőre a tudomány nem tudja kristálytisztán megmondani, mi végre is ez az egész, nagyon valószínű, hogy az álmokat nem csak „ajándékba” kaptuk a természettől, hogy izgalmasabb legyen az életünk, hanem álmainkkal rendszerezzük az átélt eseményeket, és segítjük traumáink feldolgozását.

Úgy tűnik, teljesen ki vagyunk szolgáltatva álmainknak, nincs ráhatásunk, mi történik velünk, csak szálldosunk bennük tehetetlenül, mint egy falevél, és csak bízhatunk benne, hogy nem rémálomországba repített minket a véletlen. Vagy mégsem?

Létezik az álmodásnak egy speciális fajtája, a tudatos álmodás, amikor tisztában lehetünk azzal, hogy épp álmodunk. Kívülről figyelhetjük a jeleneteket, és ha kellően jártasak vagyunk, akár befolyásolhatjuk is a forgatókönyvet, és irányíthatjuk az eseményeket. Ez az éber vagy tiszta álom, ami lehet spontán vagy szándékosan előidézett élmény. Na de miként lehetséges „hűvös fejjel” figyelni az álomfilmünket? Hiszen amikor alszunk, éppen hogy nem vagyunk éberek.

A fogós kérdésre a Ma is tanultam valamit podcast vendége, dr. Bódizs Róbert álomkutató, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatási igazgatóhelyettese ad választ, és a két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Jocó bácsi segítségével avat be mindenkit a különös módszerbe. Többek között abba, hogy

• mitől függ, hogy melyik álomra emlékszünk, és melyikre nem?
• Milyen módszerekkel lehetünk tudatos álmodók, és mennyi idő alatt lehet ezt a technikát elsajátítani?
• Tényleg meg tudunk vele oldani hétköznapi konfliktusokat?
• Milyen trükkökkel tudjuk ellenőrizni, álomban vagy a valóságban vagyunk?

És megtudhatja azt is, hogy ha alvási paralízisbe kerülünk, akkor nem az ufók vittek el.

Ha gondolt már arra, milyen jó lenne, ha irányítani tudná még az álmait is, ne álmodozzon tovább, inkább hallgassa meg a műsort, és tanuljon ma is valamit! És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem az életünket megkeserítő túlagyalásról, túlgondolásról, a titokról, a sziesztáról, tudja meg, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, képesek vagyunk-e monogámok lenni, vagy hogy miért érzékeljük másképpen az időt gyermekkorban, mint felnőttként. És persze leplezze le a notórius későket is!

A 2. évad adásai

• Túlgondoljuk, szétagyaljuk az életünket. De hol az ellenszer? 
• Kozmikus lottóötös az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek? A vendég Kiss László csillagász, akadémikus, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Magyar Csillagászati Egyesület elnöke
• Ezek a magyar ételek verik ki a biztosítékot a külföldieknél

Az 1. évad epizódjai  

• „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Másként múlik az idő gyerekkorban, mint felnőttként. Na de mi történik? A vendég: Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója.
• Rosszul tudtuk, mégsem kopnak el az emlékeink
• Valóban sok a pszichopata a felső vezetők körében? A vendég: Haller József neurobiológus, kriminálpszichológus, a Miért agresszív az ember? című könyv szerzője.
• Ezért kell Messengeren szólni a gyereknek, hogy kész az ebéd. Dúl a generációk harca. Vendég: Steigervald Krisztián generációkutató.

„Majd meghaltam a röhögéstől”, mondjuk okkal, ha jó napunk volt. Mert mindnyájan átéltünk már szűnni nem akaró, gátakat átszakító, megállíthatatlanul áradó nevetést, amikor egyszerűen képtelenek vagyunk megálljt parancsolni a kiszabadult éles hangorkánnak, pedig már fáj a vidámnak gondolt testi reakció, de nem tehetünk mást, mint összegörnyedve, levegő után kapkodva, tehetetlenül rángatózva várjuk, hogy legyen vége már. Nem vitás, a nevetés (a sírás mellett) az egyik legintenzívebb emberi megnyilvánulás, kérdés viszont, hogy valóban bele lehet-e halni.

A dilemma azért furcsa, mert a nevetés köztudottan jótékony hatással van mindenkire. Csökkenti például a kortizol stresszhormon szintjét, ezzel pedig a szorongást, és nagy adag, elégedettségért, jó közérzetért felelős dopamin hormont és (orgazmus hatására is termelődő) endorfin boldogsághormont szabadít fel, és fokozza az oxigénáramlást a szervezetben. Nem véletlen, hogy a felszabadult nevetés maga a boldogság.

A nevetés okozta első dokumentált ájulás 1997-ben történt, amikor egy 62 éves, magas vérnyomásban és más szívproblémákkal küzdő férfi többször elájult, miközben üvöltött a nevetéstől a Seinfeld című televíziós sitcom egyik epizódján. Nem történt tragédia, csak néhány perces eszméletvesztés. A kutatókat azonban meglepte a furcsa eset. Először is seinfeldi ájulásnak nevezték el az ájulásnak ezt a fajtáját, majd arra jutottak, hogy nem zárható ki ugyan, hogy a nevetéssel kiváltott kóma szívleállást okozzon, de sokkal nagyobb a kockázata annak, hogy az öntudatát elvesztő elesik, vagy legurul a lépcsőn, beüti a fejét, és az okoz tragédiát.

Mi, magyarok nagyon szeretünk enni, olyannyira, hogy az evés az egyik szeretetnyelvünk. Szüleink, nagyszüleink agyontraktáltak, traktálnak minket („eszel te rendesen?”), és ha nem eszünk legalább még egy tányérral, nem kóstoljuk meg a kétféle másik sütit is, és ha nem viszünk haza két nagy táskányi további fogást, akkor könnyen sértődés lehet a vége. Hogy mi ennek az oka, nem teljesen világos, az viszont biztos, hogy a zavaros-véres és sokszor nélkülöző 20. század tapasztalatai generációk alapélményei voltak, és beleégett a köztudatba: ha van mit enni, akkor azt ki kell használni, mert a jövő bizonytalan.

De nem csak túlélési stratégia, mindig is központi helyet foglalt el az evés a magyar kultúrában. Kevés nép hord magával annyi elemózsiát rekreáció idején, mint mi, elég csak körülnézni nyaranként a vízpartokon, többfogásos lakomák lapulnak a hűtőtáskákban, a rántott hús pedig kötelező. A világ bármely pontján ha alufóliazörgést hallunk a buszon, vonaton, repülőn, akkor jó eséllyel honfitársaink is a fedélzeten vannak, és éppen falatozni kezdenek. Mert enni muszáj. Mert minket az evés megnyugtat.

Felettébb büszkék vagyunk nemzeti ételeinkre, annyira, hogy irodalmunk derékig jár a piros szaftban. Na de mennyire ismerjük a magyar ételeket? Például tudjuk-e, hogy honnan ered, kitől származik a székelykáposzta, a Jókai-bableves, a Rákóczi-túrós, vagy a Dobos-torta? A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi megterít, leveszi a fedőt a magyar gasztró legismertebb fogásairól, és felteszi a kérdést: melyik a „legmagyarabb” étel? De körüljárják azt is, hogy

• melyek azok az ételek, amelyeket csak mi eszünk a Földön?
• És amelyikben „a szerelmi viharok íze és ereje van”?
• Melyik magyar ételek verik ki a biztosítékot a külföldieknél?
• Rántotthús-függőségben élünk, de mennyire magyar a rántott hús?

Ne éhezzen tovább, inkább hallgassa meg a műsort, és tanuljon ma is valamit! És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem az életünket megkeserítő túlagyalásról, túlgondolásról, a generációk harcáról, a titokról, a sziesztáról, tudja meg, képesek vagyunk-e monogámok lenni, miért érzékeljük másképpen az időt gyermekkorban, mint felnőttként, és leplezze le a notórius későket is!

A 2. évad adásai

• Túlgondoljuk, szétagyaljuk az életünket. De hol az ellenszer? 
• Kozmikus lottóötös az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek? A vendég Kiss László csillagász, akadémikus, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Magyar Csillagászati Egyesület elnöke

Az 1. évad epizódjai  

• „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Másként múlik az idő gyerekkorban, mint felnőttként. Na de mi történik? A vendég: Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója.
• Rosszul tudtuk, mégsem kopnak el az emlékeink.
• Valóban sok a pszichopata a felső vezetők körében? A vendég: Haller József neurobiológus, kriminálpszichológus, a Miért agresszív az ember? című könyv szerzője.
• Ezért kell Messengeren szólni a gyereknek, hogy kész az ebéd. Dúl a generációk harca. Vendég: Steigervald Krisztián generációkutató. 

Amerikában a drog, különösen a fentanil terjedése tömeges túladagolásokhoz, a szegénység pedig az öngyilkosságok növekvő számához vezet, a rendőrség és az egészségügy túlterhelt, a hullaházak tele vannak be nem azonosított holttestekkel. A TikTokon és a Facebookon azonban beindultak az amatőr nyomozók, akik a mesterséges intelligencia segítségével próbálják felgöngyölíteni a rejtélyes ügyeket.

Évente átlagosan 4400 azonosíthatatlan holttestet találnak az Egyesült Államokban, és összesen 600 ezer eltűnt embert tartanak számon országszerte. Az esetek egy részét adatbázisok gyűjtik össze, például a National Missing and Identified Persons System (NamUs), ami segít az orvosszakértőknek, halottkémeknek, bűnüldöző szerveknek megoldani az olyan eltűnt személyek eseteit, akiket nem jelentettek be hivatalosan (ez ugyanis csak néhány államban kötelező). 

Csak a mi galaxisunkban, a Tejútrendszerben 100 milliárd csillag ragyog, legalább egy körülöttük keringő bolygóval, ezért elvileg végtelenül kicsi az esélye annak, hogy mi vagyunk az egyetlen értelmes létforma a világegyetemben. Ennek ellenére akármerre is nézünk és fülelünk, csak néma csend, pedig többször küldtünk üzeneteket az űrbe. Például a legtávolabbra eljutott emberi űreszközökön, az 1977-ben útra indított Voyager 1-en (és társán, a Voyager 2-n), amelyek már a Naprendszerünk határán száguldhatnak a végtelen űrbe, rajtuk az emberi fajt bemutató képekkel, hangokkal, zenékkel, űrtérképpel.

Az egyik legnagyobb, állandóan visszatérő kérdés: egyedül vagyunk-e a 13,8 milliárd éve (ősrobbanással) keletkezett univerzumban? Lehet, hogy végtelen sok földön kívüli élet vesz minket körül, csak még nem vettük észre? Vagy csak egy kozmikus lottóötös főnyereményei vagyunk, és a Föld (és rajta mi is) egy orbitális mázlista?

Ezekre a kérdésekre is kimerítő válasszal szolgál a Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendége, Kiss László csillagász, akadémikus, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Magyar Csillagászati Egyesület elnöke, az idei Prima Primissima díj (magyar tudomány) jelöltje, aki, mint kiderült, szintén küldött már jeleket az űrbe kisgyerekként egy zseblámpával, és a jelek ma már 37 fényév távolságba jutottak. 

De szóba kerülnek az alábbi témák is:

• Már léteznek minket fenyegető földönkívüliek, az aszteroidák, amelyek közül az autóbusz-méretűek bármikor eltalálhatják a Földet, komoly galibát okozva (mint arra már volt is példa a közelmúltban). 
• Ha van máshol is élet, akkor az jó eséllyel egy (Naprendszeren kívüli, más csillag körül keringő) exobolygón található. Ráadásul kiderül, hogy a magyar csillagászok élen járnak a kutatásukban.
• Amúgy jó ötlet felfedni magunkat, felhívni magunkra a figyelmet? Barátságos univerzumban élünk? Mi történik, ha félreértik vagy felbosszantják az alieneket a magunkról szóló üzeneteink?

Tudjon meg mindent a földön kívüli életről első kézből, a téma legfelkészültebb hazai szakértőjétől. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem az életünket végigkísérő gyötrő túlagyalásról-túlgondolásról, a generációk harcáról, a titokról, a monogámiáról, a sziesztáról, tudja meg, miért érzékeljük másképpen az időt gyermekkorban, mint felnőttként, és leplezze le a notórius későket is!

A 2. évad adásai

• Túlgondoljuk, szétagyaljuk az életünket. De hol az ellenszer? 

Az 1. évad epizódjai 

• „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Másként múlik az idő gyerekkorban, mint felnőttként. Na de mi történik? A vendég: Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója.
• Rosszul tudtuk, még sem kopnak el az emlékeink.
• Valóban sok a pszichopata a felső vezetők körében? A vendég: Haller József neurobiológus, kriminálpszichológus, a Miért agresszív az ember? című könyv szerzője.
• Ezért kell Messengeren szólni a gyereknek, hogy kész az ebéd. Dúl a generációk harca. Vendég: Steigervald Krisztián generációkutató. 

Az ember nemcsak értelmével tűnik ki az élőlények közül, hanem azzal is, hogy nemcsak az egész bioszférát, hanem azon belül még saját faját is irtja. Nem sok példa akad erre a viselkedésre az állatvilágban, de ilyenek a legközelebbi rokonaink, a csimpánzok is, akik minden további nélkül elfogják, kínozzák és akár meg is ölik más csoportok csimpánzait. Elég csak rápillantani történelmünkre, vagy éppen napjaink háborús öldökléseire, és nyilvánvaló, hogy akárhogyan is próbálkoztunk eddig, agresszív csimpánztulajdonságunkat nem sikerült tartósan elnyomnunk, kordában tartanunk.

Most egy újabb felfedezés is megerősíti a szomorú valóságot. Megtalálták ugyanis az első ismert valódi háború nyomait Spanyolország északi területén, San Juan ante Portam Latinam egyik sziklamenedékének tömegsírjában. Ismert volt már a lelőhely pár évvel ezelőtt is, de a spanyol Valladolidi Egyetem paleoantropológusai most 338 ember – egymás hegyén-hátán elhelyezkedő – maradványait elemezték szisztematikusan újra, és alaposan meglepődtek az eredményeken: sok tucat súlyos koponyasérülést és csontot ért kőből készült nyílhegyet találtak, a halálos sebeket kapottak között pedig

A csontleletek 5000 évesek és azt sugallják, hogy az aránytalanul sok férfi hónapokig elhúzódó, kegyetlen csatákban, harcokban lelte halálát. Hasonlóan kiugró arányt még soha nem találtak más neolitikus tömegsírokban. Eddig ugyanis úgy tudták, hogy csak ezer évvel később, az első államok kialakulásakor törtek ki az első háborúk, a mostani felfedezés azonban azt mutatja, hogy már 5000 évvel ezelőtt is súlyos konfliktus tombolt a térségben.

Az élet maga a rejtély, alapvető kérdésekre nem tudjuk a választ, kik vagyunk, honnan jöttünk, és miért vagyunk itt, de zavar szokott támadni akkor is, amikor felhangzik a kézenfekvő kérdés: vajon miért van a férfiaknak szakálluk? Nem hagyja meg mindenki persze, de az arc alsó felén növő szőrzet, amíg csak élünk, hajthatatlan offenzívában tör előre, kifelé (ha van hajunk, ha nincs), és egyfolytában vitákat szül, és állásfoglalásra késztet mindenkit évezredek óta.

Nem teljesen világos persze az sem, hogy miért van hajunk, amikor a testszőrzetünket már régen elveszítettük (ráadásul a főemlősök között miért csak nekünk van). De erre legalább van két elképzelésünk. A szavannaelmélet szerint azért nőtt hajzatunk, hogy megvédjen minket a hőgutától, vagy éppen melegen tartson hideg időben. A képzeletdús vízimajom-elmélet hívei szerint pedig azért, mert amikor a tengerben úsztunk (amire egykoron sokszor rákényszerültünk), a kölykök a hosszú hajuknál fogva tartották a kapcsolatot az anyjukkal.

Más megmaradt emberi szőrzetnek is látni véljük a hasznát. A szempillák segítenek megvédeni a szemet a rovaroktól, portól, homoktól. A szemöldök megakadályozza, hogy a verejték a szemünkbe folyjon. A hónaljszőrzet csökkenti a súrlódást, miközben mozgatjuk a karjainkat, és megakadályozza az izzadság lefolyását. A fanszőrzet véd a baktériumoktól. De a szakáll miért létezik?

Hát azért, hogy melegítsen a hidegben, és megvédje az arc egy részét a leégéstől, és kiszűrje a baktériumokat is, amelyek nehezebben jutnak be így a szájba. Észszerű magyarázatok, de miért csak az emberiség egyik felének jutott efféle luxus? Hiszen a nők arcszőrzet nélkül sem betegednek meg többször, mint a férfiak. Akárhogyan csűrjük-csavarjuk is, nem lehet elfogadható evolúciós magyarázatot adni az arcszőrzetre,

De azért nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az evolúció nem hagy meg felesleges tulajdonságokat tartósan, márpedig az őskori férfiak erősen szőrösek voltak. Mindenütt, nem csak az arcukon. A szakáll pedig valószínűleg a dominanciát jelezte és fokozta azzal, hogy erősebb állkapcsot sejtetett. Mint valami természetes optikai tuning, úgy hathattak az ősi szakállak. Kutatók azonban kiderítettek egy megfoghatóbb okot is:

Méghozzá 37 százalékkal tompíthatja az állkapocsra mért ökölcsapás erejét.

Ez már elég erős érv, különösen, ha hozzávesszük, hogy északi tájakon tényleg jól jöhetett az arcszőr melege.

Mi a közös Hamletben, Newtonban és Woody Allenben? Azon kívül, hogy mindenki ismeri a nevüket, hát az, hogy mindegyikük nehézsúlyú rágódó, túlagyaló, túlgondoló (volt). Ahogyan mi magunk is szenvedünk elménk szűnni nem akaró kattogásától, amikor akaratlanul is végtelenített gondolatköröket futunk múltbéli eseményeken, vagy a kiszámíthatatlan jövőn, vélt vagy valós helyzeteken, túlelemezzük, túlbonyolítjuk a szituációkat, és mint valami elakadt hanglemez, képtelenek vagyunk kilépni a gyötrő gondolatspirálból. 

Mi lenne, ha…? Mi lett volna, ha…? Miért mondta azt, hogy…? Miért nem veszi fel a telefont, csak nem történt valami baj? Ha befészkelik magukat fejünkbe ezek a nem eldöntendő kérdések, akkor bizony biztosak lehetünk benne, hogy egy túlgondolt világ labirintusába tévedtünk, és mivel a lehetséges magyarázatok száma rengeteg, könnyen belebonyolódhatunk az önmarcangolásba.

Nem elszigetelt mániáról van szó, az emberek nagy része érintett, felmérések szerint a 25 és 35 év közötti korosztály majdnem háromnegyede, a 45 és 55 év közöttieknek pedig a fele túlgondolja magát. Na de mi okozza az agy megállíthatatlan kattogását, az önmagukba visszatérő negatív gondolatcsavarokat és azt, hogy a legjelentéktelenebb apró dolgokat is képesek vagyunk elefánttá dagasztani?

Elindult a Ma is tanultam valamit podcast 2. évada, az első adásban pedig Tapasztó Orsi és Jocó bácsi gondol bele és bogozza ki a problémát, és tudományos eredményekkel felvértezve keresi a választ arra, hogy:

• mi okozza ezeket a kellemetlen, stresszes gondolatköröket;
• miért tesszük ezt, van-e a túlagyalásnak valamiféle evolúciós haszna;
• és milyen ellenszert érdemes bevetni ellene.

Ne agyaljon túl sokat, inkább hallgassa meg a műsort, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit!

És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a generációk harcáról, a titokról, a monogámiáról, a sziesztáról, tudja meg, miért érzékeljük másképpen az időt gyermekkorban, mint felnőttként, és leplezze le a notórius későket is!

Az 1. évad epizódjai 

• „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Másként múlik az idő gyerekkorban, mint felnőttként. Na de mi történik? A vendég: Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója.
• Rosszul tudtuk, még sem kopnak el az emlékeink.
• Valóban sok a pszichopata a felső vezetők körében? A vendég: Haller József neurobiológus, kriminálpszichológus, a Miért agresszív az ember? című könyv szerzője.
• Ezért kell Messengeren szólni a gyereknek, hogy kész az ebéd. Dúl a generációk harca. Vendég: Steigervald Krisztián generációkutató. 

Forrong a világ, háborúk, fenyegető válságok, erre most megérkezett a legújabb vegyi fegyver, amely lángba boríthatja a világot: a Pepper X. Már augusztusban végén rebesgették, hogy elkészült, de csak a napokban mutatták be a közönségnek. Ereje másfélszeresen múlja felül bombasztikus elődjét, a Carolina Reaperét, pedig már az is annyira pusztító volt, hogy 2013 óta nem akadt kihívója. Az a legkevesebb, hogy könnyeket fakaszt a szemekből, mivel olyan brutális tűzrobbanást okoz, hogy az ember úgy érzi, mintha eleven elégne. Nem csoda, hogy hosszú évek gyötrő kiképzése szükséges a védekezéshez, és csakis a legfelkészültebbek és legelszántabbak nézhetnek szembe a világbajnok csilipaprikával.

Már az 1990-es évektől elkezdődött a csilipaprikák fegyverkezési versenye, amely arról szól, ki tudja a legerősebb fajtát megalkotni. A célkeresztben az erősség érzéséért felelős kapszaicin nevű alkaloidavegyület fokozása áll. Rekordok sora született és dőlt meg az évek során, a most pályára lépő Pepper X azonban mindent visz, és letaszította az egykori legendát, Vörös Savinát (egy habanerofajtát) a legcsípősebb 10-ek ranglistájáról, pedig nem volt nála brutálisabb csili 1994 és 2006 között sehol a világon.

Néhány nappal ezelőtt mi is megírtuk, hogy az új Assasin's Creed játék, a Mirage nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de mi a helyzet a háttérrel? Vajon mennyire hiteles ez a Bagdad, amit a játékban láthatunk? 

A korábbi játékokban ellátogathattunk többek között Damaszkuszba, Firenzébe, Jeruzsálembe, Párizsba, hogy a háztetőkön parkurozzunk, harcoljunk, mindig korhű ruhákban és díszlet előtt. Az, hogy a készítők melyik évszázadba és melyik országba helyezik a játékot, állítólag attól függ, hogy mennyire ismerik a hátterül szolgáló régiót a játék célországaiban és mennyire független a jelen konfliktusaitól. Így nem lett sajnos magyar hátterű Assassin's, mert ugyan 9 éve petíciót indítottak, hogy 20 000 aláírással elérjék, az '56-os magyar forradalom legyen a háttér és a téma, de nem jött össze elég támogató, és a mi fontos forradalmunk máshol nem is elég ismert. Plusz az oroszok negatív szerepben ábrázolása néhány évtizede elég rizikós. Úgyhogy a magyar szál így nem valósult meg. 

Az emberiség történelme véres háborúk végeláthatatlan története. Nincs, és talán soha nem is volt még csak rövidebb időszak sem az évezredek során, amikor éppen ne dúlt volna valahol harc, összetűzés, csetepaté a Földön. Éppen ezért lehet meghökkentő, hogy etológusok (például Csányi Vilmos) szerint kifejezetten békés, barátságos fajnak számít a Homo sapiens és páratlan módon toleráns és együttműködésre kész más közösségekben élő embertársaival, ez a habitusa pedig kivételes a természetben.

Velejéig békés és együttműködő, barátságos jámbor lélek lenne a Homo sapiens, aki elemózsiát visz az éhezőknek és vizet ád a szomjazóknak? Akkor mivel magyarázzuk a lassan két éve dúló orosz–ukrán konfliktust vagy a közelmúltban kirobbant izraeli háborút a Hamász terrorszervezete ellen, és a végtelen sok szenvedést, pusztítást?

Vendégünk dr. Haller József neurobiológus kutató, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Miért agresszív az ember? című könyv szerzője, a Drogkutató Intézet igazgatója, akinek szakterülete a magatartás neurobiológiája és a kriminálpszichológia.

Mint elmondta, változás történt az agresszióban a második világháború után, amikortól lehetőség nyílt a béke és a társadalmi együttműködés megtapasztalására. 

• És ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a monogámiáról, a sziesztáról, a tükör mágikus erejéről. Leplezze le a notórius későket, és hogy miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat. Tudja meg, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, és miért telik másképpen az idő gyerekkorban, mint felnőttként.
• „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Másként múlik az idő gyerekkorban, mint felnőttként. Na de mi történik? A vendég: Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója.

Vajon mi fog történni, ha bal lábbal kelünk fel, viszket a jobb szemünk, leesik, és darabokra törik a kávéscsésze, utánakapunk, de kiborítjuk a sót, kinézünk az ablakon, és szemtanúi leszünk egy koccanásnak, miközben az úton átsomfordál egy fekete macska a záróvonalon – pénteken, 13-án? Semmi különös, a vészjósló jelektől nem lesz balszerencsés napunk, mondja a racionális énünk. De azért kopogjuk le. Lehetőleg alulról felfelé, fából készült asztalon, bal kézzel. 

Nyolcmilliárdos világunk nagyobbik fele ugyanis valamilyen mértékben, de babonás, még ha sokan nem is vallják be. Az a lenyűgöző az egészben, hogy a legtöbben tudjuk, hogy ezek a szedett-vedett, légből kapott hiedelmek, szokások, rituálék irracionálisak, nincs semmiféle valóságalapjuk, és nem változtatnak életünk menetén, mégis rendületlenül ragaszkodunk hozzájuk. Miért tesszük ezt? 

A kisgyerekek játék közben képzeletvilágban élnek, de hároméves kor körül már tudják, mi a különbség fantázia és valóság között, igaz, még jó pár évig hisznek (vagy elhitetik velünk, hogy hisznek) a Mikulásban. Nyolcévesen pedig már világosan tudják, mi valóságos, és mi nem az. Ha csak illuzórikus és felesleges önbecsapás lenne a babona, akkor a kíméletlen evolúció biztosan kiiktatta volna már rég az „okos” felnőttekből. De nem tette.

Érdekes zenetörténeti pillanat volt, amikor Bruce Springsteen, miután a dalhoz fűződő különleges érzéseiről beszélt több tízezer rajongó előtt, elfelejtette az egyik legnagyobb slágerének, a Born to Runnak a kezdősorait. Nem tudta elkezdeni a már több százszor elénekelt saját dalát. Mi történhetett?

A memóriáról és a feledékenységről még távolról sem tudunk mindent, de azt igen, hogy az emlékezetformálás egyfajta rendet teremt az agyunkban, ami azonban az idő múlásával szétszóródik, elenyészik, és elkerülhetetlenül rendezetlenné válik. Mint ahogyan a sziklák a tengerbe omlanak, az új autók darabokra hullanak, a farmernadrág pedig szétfoszlik, úgy felejtődnek el az emlékek egy idő után. Ezért az információk, szövegek, dalok, képek megőrzése folyamatos karbantartást igényel. Ha nem használjuk, akkor elveszítjük az emlékeinket.

Vagy nem egészen?

Újabb kutatások szerint nem ennyire egyszerű jelenség a feledékenység, és az emlék nem egy porló szikla, hanem inkább egy ház az erdő mélyén, amit idővel egyre nehezebb megtalálni. Pedig a ház még mindig ott áll és virul.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában az emlékek és a feledékenység labirintusába vezet a két állandó műsorvezető, Tapasztó Orsi és Jocó bácsi, és emlékezéskutatók meglepő felismeréseivel felvértezve olyan kérdésekre (is) választ adnak, mint:

• Miért nem érdemes újra és újra elismételni (magolni) bármilyen információt is.
• Miért nem baj, ha elfelejtünk valamit?
• Sőt, miért lehet üdvös és hasznos a feledékenység?

Ne felejtse el meghallgatni a legújabb műsort! Már csak azért se, hogy ma is tanuljon valamit.

És ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a monogámiáról, a sziesztáról, a tükör mágikus erejéről. Leplezze le a notórius későket, és hogy miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat. Tudja meg, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, és miért telik másképpen az idő gyerekkorban, mint felnőttként.

• „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet, vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Másként múlik az idő gyerekkorban, mint felnőttként. Na de mi történik? A vendég: Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója.

Rohan az idő, vagy inkább ólomléptekkel cammog? Mitől függ, hogy melyik? Merthogy az idő tréfát űz velünk. Ha várunk valakire, a percek óráknak tűnnek, de ha belefeledkezünk egy kedvelt elfoglaltságba, az órák tűnnek perceknek. Gyerekkorunk nyarai végtelen hosszúak voltak, ma pillanatok alatt elröppennek, összefolynak a napok, hetek, de még a hónapok is.

Ezek szerint az idő képlékeny lenne, mint a szürrealista festőóriás, Salvador Dalí képein az elfolyó, amorf óraszerkezetek? Mi tágíthatja és sűrítheti, vagy hajlíthatja el számunkra az időt? Mitől változik hosszának megítélése?

Az alapvető kérdésekre a Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendége, Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi docense, a Texasi Egyetem kutatója válaszol. Ő és munkatársai végezték ugyanis azt az egyedülálló kísérletet, amelyben kiderítették, miért érzékeljük másképpen az időt a gyerekként és felnőttként. Az úttörő tanulmány nemrég jelent meg egy rangos nemzetközi tudományos folyóiratban, és igazán meglepő eredmények születtek. 

Az adásban kiderül:

• miért múlik másképp az idő,
• a gyerekekkel szemben hogyan érzékeljük az időt, mi felnőttek,
• melyik életkorban fordul át az időérzékelésünk, és mi ennek az oka,
• kicselezhetjük-e a csalfa időt.

Ne húzza az időt, hallgassa meg a műsort most. Azért, hogy ma is tanulhasson valamit!

És ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a monogámiáról, a sziesztáról, a tükör mágikus erejéről. Leplezze le a notórius későket, tudja meg, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, és hogy miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat.

• „ Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – Miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat?
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk
• Szórakoznak velünk, vagy nem tehetnek róla a notórius késők?
• Emberi létszükséglet, vagy csak ebéd utáni kajakóma a szieszta? A vendég, dr. Purebl György pszichiáter, alváskutató, a Magatartástudományi Intézet igazgatója tiszta vizet önt a pohárba.
• Miféle tudatmódosító varázserővel bír a tükör? 
• Mit ettek az ősemberek? Vegák voltak, vagy paleóztak? A vendég: Lichthammer Adrienn dietetikus, antropológus, a Semmelweis Egyetem oktatója.
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva? 

Időről időre felröppennek hírek orkák támadásairól, divathóbortjairól, madarak militarista fészekvédelméről, tolvaj vidrákról, de vajon nem hibás-e az állatoknak emberszerű viselkedést, trendkövetést, bosszúhadjáratot tulajdonítani? A The Smithsonian podcastjében egy etológus és egy tudományos szerkesztő beszélgetett arról, valóban vannak-e emberi tulajdonságai az állatoknak.

A tolvaj szörföző vidra

Az orkák csónakborogatását, jachttámadásait állítólag egy White Gladys névre keresztelt nőstény állat indította el, ezt a viselkedést a fiatalabb orkák eltanulhatták tőle, és így terjedhetett el. A kutatók feltételezése szerint White Gladysnek lehetett egy negatív élménye a hajókkal, ezért kezdett bele az attakokba. A sajtóban sokszor bosszútámadásként interpretálják ezeket, mintha az állatok hadjáratot viselnének ellenünk.