A válasz egyszerű: a víztől és a hőtől. Na jó, de hogy is működik ez? A víz és a hő felbontja a ruha szövetében a kémiai kötéseket, amelyek összetartják a rostok polimereit. Ebben a szabadabb állapotban a rostok könnyebben tolódnak el egymáshoz képest, viszont ahogy a ruha kihűl vagy megszárad, új kötések keletkeznek, amelyek ebben az új pozícióban stabilizálják a szövetet.
A harmadik világbeli diktátorok viselt dolgairól lassan külön sorozatot indíthatunk a Ma is tanultam valamit rovaton belül (lásd például ezt a sztorit, vagy ezt). Mai történetünk talán még ezeknél is bizarrabb, főszereplője Burma diktátora, Ne Win. Az országot ma már Mianmarnak nevezik hivatalosan, de Ne Win idejében még Burma volt, ezért ezt használjuk most.
Ne Win 1962 és 1988 között vezette az országot, hol miniszterelnökként, hol elnökként. Katonai puccsal került a hatalomra, és 26 évvel később úgy is távozott - a kettő között pedig a működő szocializmus egy nagyon fura, személyre szabott verziójával tette tönkre módszeresen az országot. A diktátor extrém módon babonás ember volt, numerológusokkal és asztrológusokkal vette körül magát, és minden fontos döntést az ő véleményükre támaszkodva hozott meg.
Beszámolók szólnak arról, hogy hidakon csak hátrafelé haladva kelt át (a rossz szellemek elleni praktikus védekezési módszer), sőt, arról is, hogy az örök fiatalság reményében rendszeresen delfinvérben fürdött, ami remélhetőleg csak rosszindulatú és túlzó híresztelés. Talán még az is, hogy azért állította át Burma közlekedését jobboldalira, mert az ezoterikus tanácsadói szerint ezzel egyensúlyozhatta ki a politikailag erősen a baloldal felé hajló szocialista államformát. A legsúlyosabb húzása azonban biztosan nem pletyka, hanem jól dokumentált pénzügyi katasztrófa, és még az eddigi példáknál is súlyosabb egy nagyságrenddel.
Ugye hallottak már rémtörténeteket a sötét középkor barbár férjeiről, akik borzalmas fémbugyikba zárták az asszonyt, ha elutaztak, nehogy még a végén házasságtörésre adja a fejét a csillapíthatatlan vágy hevében? Akkor felejtsék is el gyorsan mindet, mert valójában az erényövek egyáltalán nem is léteztek, de legalábbis biztosan nem a középkorban.
Mindenki a térre néző balkon ajtaját figyelte, ahonnan hagyományosan az új egyházfő köszönti a híveket. A térre közben bevonult a Svájci Gárda is
– írtuk két éve, Ferenc pápa megválasztása után. A Vatikánról szóló hírekben gyakran találkozni a pápa jellegzetes ruházatú testőrségével, mindenki ismeri a nevüket. De gondolkoztak már azon, hogy vajon miért svájciak védik az Olaszországba ágyazott állam argentin fejét? És hogy miért néznek úgy ki, mint a reneszánsz mutatványosok?
1983. július 23-án az Air Canada 143-as járata útnak indult Montrealból Edmontonba. A Boeing 767-es útja, fedélzetén 69 emberrel, végül jóval előbb ért véget, miután a pilóta működő motor, fékszárny és féklap nélkül tette le a kanadai Gimli városánál (amelynek sajnos semmi köze ahhoz a Gimlihez). Robert Pearson kapitány és másodpilótája, Maurice Quintal bravúrjára elképesztő mulasztás miatt volt szükség, de maga a mutatvány olyan különleges volt, hogy a Gimli Glidernek becézett gépről azóta is készül pár évente egy-egy tévéműsor.
És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
- szól az egyik legismertebb bibliai idézet, rögtön a Teremtés könyvéből. Erre hivatkozva tiltotta be a Pápai Állam területén 1831-ben XVI. Gergely pápa a gázlámpás közvilágítást, mondván, majd az Úr eldönti, mikor legyen sötét, és világos, gyarló emberként ebbe beledumálni istenkáromlás. A vasút betiltásának indoklásába már ennyi energiát sem fektetett: az a pokol útja, és slussz.
1993-ben egy filippínó szerencsevadász, bizonyos Michael de Guzman azzal a hírrel jött ki a borneói dzsungelből, amivel mindenki ki szeretne jönni, aki csak bement oda: aranyat talált. A mintákat a kanadai Bre-X bányavállalat szekértője, John Felderhof vizsgálta meg, és valódinak ítélte őket. Felderhof akkoriban éppen a környéken, Új-Guineán komoly arany- és rézlelőhelyek felfedezésével szerzett magának nevet a szakmában. Felderhof hitt Guzmannak, a cég hitt Felderhofnak, a piac hitt a cégnek – így kezdődött minden idők legnagyobb aranybányacsalása.
A szovjetek a második világháború befejezése, és a Japánra ledobott két atombomba után valószínűtlen sebességgel zárkóztatták fel a maguk atomprogramját az amerikaiakéhoz. Abban a történészek és a fizikusok is egyetértenek, hogy ez a tudósok mellett nagyon nagy részben azoknak a kémeknek volt köszönhető, akik az amerikaiak szigorúan őrzött titkait kiszivárogtatták, megspórolva ezzel egy csomó kutatás-fejlesztést a szovjeteknek. Az atomkémek közül sokan lebuktak, akadtak, akikről csak évekkel, sőt évtizedekkel a háború után derült ki, hogy szovjet kémek voltak.
Középső ujj kinyújt, többi ujj ökölbe szorít, alkar felemel - ez a gesztus a világ minden táján a lehető legdurvább sértést jelenti, a mozdulat átnyúlik kultúrákon, nyelveken, nemzeteken. De vajon ki találta ki, és hogyan lett ilyen univerzális? A kultúrantropológusok munkájában az a jó, hogy ilyen izgalmas területeket is kutathatnak.
Biztosan láttak már olyan felvételt, amelyen vakmerő férfiak puszta kézzel esnek egymásnak, hogy minél véresebbre verjék a másikat. Ha máshol nem, a Harcosok klubjában biztosan:
A zsidók élősködők, tetvek, kiirtandó kórokozók — sulykolta a náci propaganda. A háborúk rettegett járványaiért úgyszintén a zsidókat okolták, a gettókat közegészségügyi szempontokra hivatkozva vették karantén alá. A népirtó rendszer előszeretettel használta a higiéniai retorikát, a zsidó orvosokat azonban nem tudták nélkülözni, a Wehrmacht tífusz elleni küzdelmét a buchenwaldi koncentrációs táborból az ő segítségükkel akarták megnyerni a nácik. És eközben nagyon keményen át lettek verve.
“A wari civilizáció az időszámítás szerinti 600 és 1000 között virágzott a mai Limát is magába foglaló területen, nagyjából 500 évvel az inka birodalom kialakulása előtt” – írta néhány éve az MTI. Meg azt is, hogy nekik köszönhetjük az első mai értelemben vett városok kialakulását. Az viszont valahogy kimaradt a beszámolókból, hogy az egész mai Perut uraló, csak az inkáknál sokkal rosszabb PR-ral rendelkező nép minden eddig ismert civilizációnál stílusosabban írta ki saját magát a történelemből.
A rosszul látók között gyakori élmény, hogy nem érzik át, tényleg milyen rosszul is látnak, amíg ki nem eresztik őket az utcára egy rendes szemüvegben. Korábban én is azt gondoltam, hogy bár nem tökéletes a szemem, több macera szemészhez járni, mint amennyit javítana a helyzeten. Aztán miután mégis rávettem magam, két dolgot vettem észre:
De miért látunk jobban, ha hunyorgunk?
Hirosima és Nagaszaki példáján elborzadva belegondolni is rossz, mi lett volna, ha a németeknek a második világáború vége előtt sikerül atomfegyvert előállítaniuk. Hogy ez nem sikerült, annak sok oka van, az egész kutatással eléggé le voltak maradva az amerikai Manhattan-projekt mögött, és alapanyaguk sem volt elég. Utóbbit nagyrészt annak a hat norvég kommandósnak köszönheti a világ, akik elszabotálták Hitler titkos atomprogramját.
Az atombomba gyártásához létfontosságú a nehézvíz, ami az atomreaktorban úgynevezett neutronmoderátorként működik, és a maghasadásból származó részecskék lelassításával segíti a láncreakció fenntartását. Még jobban leegyszerűsítve: ha van elég nehézvíz, lehet atomreaktort üzemeltetni, azzal plutóniumot előállítani, abból pedig atombombát építeni. Ha nincs, nem lehet; vagy legalábbis sokkal bonyolultabb. A náciknak pedig pont volt egy csomó nehézvizük, illetve azt előállító üzemük az elfoglalt Norvégiában: egy vegyi gyár, ahol egyébként a világon először állítottak elő nagyobb mennyiségben nehézvizet 1934-ben, a műtrágyagyártás melléktermékeként.
Az ötletet egy balul elsült iráni túszmentő akció adta. A Saskarom hadműveletben ugyanis az egyik RH-53D helikopter, amelyet eredetileg a túszok és a mentőcsapatok evakuálására küldtek oda, belecsapódott egy repülőgépbe a küldetés lefújása után. Nyolc ember halt meg a robbanásban.
A szakemberek törni kezdték a fejüket. Vajon mivel lehetne kiváltani a rövid hatótávolságú, de könnyen manőverező helikoptereket, hogy a menet közbeni tankolás problémáját kiküszöböljék? Hát persze, egy rakétákkal teletömött C-130-as szállítógép! Azzal simán ki tudják hozni az iráni patthelyzetben ragadt amerikaiakat.
A Lockheed két hónappal később elő is állt az XC-130s, XFC-130s vagy XSC-130s néven ismert gép prototípusával. Ahhoz, hogy a gép le tudjon szállni a stadionban, 183 méteren belül kellett megállnia a földet érés után. Persze ez még csak a feladat fele: ugyanennyi távolság állt a gép rendelkezésére a felszálláshoz is, miután mindenki beszállt, akiért a gép ment. Ja, és persze a stadionnak lelátói is voltak, szóval az sem volt baj, ha a 183 méter után már jó 30 méter magasan van a gép, ami amúgy hivatalosan egy kilométernél rövidebb leszállópályára rá sem nézhetett.
A megoldás az lett, hogy a gépen dolgozó 60 mérnök és ezer civil a gép jól átgondolt pontjaira rakétatölteteket szerelt. A töltetek egy része a leszállásnál indult be, hogy a menetiránnyal szemben működve fékezzék a repülőt, egy másik részük pedig a felszállásra volt, hogy extra tolóerővel segítsék a minél gyorsabb elrugaszkodást. A tervezők a C-130-as egyéb részeit is módosították, például a szárnyakat, hogy azok alacsonyabb sebességnél is megfelelő mennyiségű felhajtóerő legyen, és a gép jobban bírta a hirtelen irányváltásokat is.
A program indulása után négy hónappal hajtották végre az első teszteket, amelyek igen jó eredményekkel zárultak. A gép orra alig három méter gurulás után már 2 méter magasra emelkedett, és a repülő a focipálya hossza alatt 15 méter magasra jutott, és 115 csomós sebességre gyorsult. Aztán 1980. október 29-én egy újabb kísérlet látványos, de szerencsés kimenetelű katasztrófával végződött. A gép szárnyai megrogytak a leszállás pillanatában, és a C-130-as tűzgolyóként száguldott tovább.
Ez a mozzanat elég erőteljesen visszavetette a programot, és végül nem is készültek el a speciális szállítógépekkel időben. Ronald Reagan (például az iráni konfliktusnak köszönhetően) felmosta a padlót az akkori elnök Jimmy Carterrel az elnökválasztáson, aztán Reagen elérte, hogy 1981 januárjában az irániak engedjék el az amerikai túszokat.
A rakétával le- és felszálló, speciális C-130-asok nem azonnal kerültek a süllyesztőbe, de hamarosan kiderült, hogy százmillió dollár ment el a fejlesztésre, pedig még alig 22 százalékos készültségi szinten álltak a gépek. Végül gazdasági okok miatt fújták le a további teszteket, és nem azért, mert őrültségnek tűnt dugig pakolni rakétával egy repülőt. Sőt, van olyan változat, ahol a felszállást segítik rakétatöltetek: az amerikai haditengerészet bemutatócsapata, a Blue Angels kísérőgépe például ilyen, a repülőnapokon rendszeresen be is mutatták, milyen is rakétával felszállni, csak aztán 2009-ben elfogytak a töltetek, a Fat, vagyis Kövér Albert azóta megint egyszerű repülő.
Érdekesség, hogy végül lett olyan gépe az amerikaiaknak, amivel nagyon gyorsan le tudnak szállni nagyon kis helyre, de a V–22 Osprey billenőrotoros konvertiplán sem lett a katonák kedvence: egyszerűen nem elég megbízható ahhoz, hogy ne panaszkodjanak rá folyton.
Amikor Kim Dzsongun, Észak-Korea diktátora egy repülőgép-karbantartó üzembe látogatott, készült róla egy felvétel egy Antonov An–2 típusú repülőgép pilótaülésében.
A gép ma már igazi ritkaság, mégis vadonatúj felfestést kapott: alul kék, felül zöld színűre mázolták. Ha valaki a földről nézi az An–2-t, nehezen látja meg az ég kékje előtt, de a talajszinthez közel szálló gépeket is nehéz lesz felülről azonosítani.
Tavaly novemberben a közösségi média felkapta a sztorit, amikor egy lengyelországi kisvárosban kampány indult Micimackó ellen. A tiltakozók azt kifogásolták, hogy az egyik helyi játszótérre egy Micimackó-szobrot akarnak felállítani, márpedig ez megengedhetetlen, mert a medve
Tuszynban csak fővédnököt akartak választani az új játszótérnek, de a képviselő-testület ülésén villámgyorsan kialakult az antimicimackó-lobbi. Az egyik döntéshozónak nem tetszett, hogy a medve nem visel nadrágot, de ez valahol természetes, hiszen nincsen neme sem.
Martin Strel egy szlovén hosszútávúszó, és itt most érdemes ezt a kifejezést nagyon komolyan venni, mert nála hosszabb távon még a világon senki nem úszott soha. Már a hetvenes évek vége óta úszik végig mindenféle folyókon. Először hazai vizeken edzett, majd az első nagyobb falat a Duna volt 2000-ben, és már ekkor megdöntötte a hosszútávúszó világrekordot. Egy évvel később erre még rádobta a leghosszabb egyfolytában úszás rekordját is, amikor több mint 84 órán át úszott megállás nélkül, 504 kilométert. Aztán jöttek az egyre hosszabb folyók a Mississippitől a Jangcén át, egészen a korábban abszolút teljesíthetetlennek tartott Amazonasig.
Strel 2007 februárjában vágott neki a világ legbővizűbb folyójának Peruban, és 67 nappal később, a brazíliai Belémben érte el a másik végét – szédülten, napszúrással, hányingerrel, hasmenéssel és 12 kilóval könnyebben. A hivatalos rekord szerint 5268 kilométert úszott le, ami természetesen azóta is masszív világcsúcs.
William Griffith Wilson az Anonim Alkoholisták társalapítója volt. Az egymás kölcsönös támogatására épülő csoportok száma mára a százezret is meghaladja; kétmillió alkoholista tartóztatja meg magát az ivástól, pusztán egymás segítségére építve. Az anonimitást szigorúan őrző csoportokban az emberek csak a keresztnevükön emlegették egymást: így lett Wilson minden alkoholista számára Bill W, vagy csak simán Bill.
A pandák libidója alacsony. Hogy ez annak köszönhető, hogy az emésztőrendszerüknek nem volt ideje alkalmazkodni a megváltozott táplálkozási szokásaikhoz, netán a túlfejlett civilizációkban fellépő, szexundorral keveredő egzisztenciális válság jele, nem tudni. Mindenesetre tény, hogy a pandákat kihalás fenyegeti, ugyanis vadon alig élnek meg, fogságban viszont alig szaporodnak.
Két éve 71,4 millió tonnányi narancsot termeltek világszerte. A gyümölcstermelésből Brazília vette ki a legnagyobb részt, illetve az USA két állama, Florida és Kalifornia. Viszont – szemben a krumplival, a kukoricával és a csilipaprikával – az európaiaknak nem kellett az Újvilágig utazniuk a narancsért. Csak véletlen egybeesés, hogy Amerika felfedezéséig, vagyis az 1500-as évekig
Paradicsomos alap, rajta sonka, sajt, ananász - ennyiből áll a világ egyik legnépszerűbb pizzareceptje, amit mindenki hawaii pizzaként ismer. Azt viszont kevesebben tudják, hogy valójában nem sok köze van a trópusi szigethez.
A pizza az ötvenes években hódította meg Amerikát, és onnan kiindulva pár évvel később Kanadát is. nagyjából ezzel egy időben költözött Kanadába egy görög fickó, bizonyos Sam Panopoulos, és nyitott éttermet Chathamban, Torontótól nem messze, 1960-ban. Világlátott emberként, és jó kereskedőként Panopoulos hamar meglátta a piaci rést abban, hogy a környéken két, egyébként trendinek számító kajatípushoz nem lehetett hozzájutni: kínaihoz és pizzához. A Satellite néven megnyitott étterméhez tehát felvett egy kínai szakácsot, felvette a pizzát az étlapra, és vad kísérletezgetésbe fogtak.
Ha azt hiszik, hogy Pete Namlook vagy a Tangerine Dream minimalista lemezeinek a végighallgatásához kell a legtöbb türelem, hát tévednek. Egy brit zeneszerző, Jem Finer komponált egy tibeti harangtálakra és gongokra írt zeneművet, ami 20 perc 20 másodperc hosszú, de
Afrika 20. századi történelme telis-tele van egészen borzasztó diktátorokkal, akik válogatott módszerekkel tették tönkre az országukat. Megemlékeztünk már közülük az egyik legszörnyűbbről, az ellenzékét karácsonykor, egy stadionban kivégeztető Francisco Macías Nguemáról, Egyenlítői-Guinea elnökéről, és most is egy hasonló, bár kevésbé véres sztori következik. Főszereplője Jean-Bédel Bokassa, a Közép-afrikai köztársaság elnöke, később a Közép-afrikai császárság császára.
Bokassa 1966-ban, katonai puccsal került az ország élére, előtte a hadsereget vezette (oda pedig úgy került, hogy még azelőtt a francia hadseregben végigharcolta az indokínai háborút, és egészen a századosi rangig vitte). Egészen ötletszerűen kormányzott, például börtönnel büntette a munkanélküliséget, betiltotta a poligámiát, és az országban népszerű tomtom-dobra épülő zenét. Közben pedig az ország természeti kincseinek kitermelését egy az egyben lepasszolta a franciáknak. Annyira belejött az uralkodásba, hogy 1977 decemberében nagy példaképe, Napóleon mintájára császárrá koronáztatta magát. A szertartással az egész világot le akarta nyűgözni. Ami valamilyen szinten sikerült is, de nem biztos, hogy így tervezte a dolgot.
Brazília partjainál, mindössze 150 kilométerre São Paulótól, az ország legnépesebb városától van egy hely, Ilha da Queimada Grande – vagy ahogy a helyiek ismerik, a Kígyósziget. A 0,43 négyzetkilométeres szigetet elkerülik az emberek, nem véletlenül: egyes kutatók számításai szerint négyzetméterenként 1-5 kígyó él rajta. Ezt érdemes átgondolni még egyszer. Nagyjából akkora területen, amit minden irányba egy-két lépéssel bejárhat, öt kígyó van. A területen rengeteg költözőmadár él, elég ahhoz, hogy eltartsák ezt a rengeteg kígyót.
Marcelo Duarte biológus szerint, aki már több mint hússzor járt a Kígyók Szigetén, kicsit túlzás a helyiek számítása, inkább az egy kígyó per négyzetméter lehet a valós adat.
1966. január 16-án egy B52-esbombázó indult el az észak-karolinai Seymour Johnson légibázisról, egy akkoriban szokásos, transzatlanti erőfitogtató túrára. Az útvonal az Atlanti-óceánon keresztül vezetett, aztán Gibraltárnál be a Földközi-tengerre, el Olaszország felett, egy kanyar az Adria légterében, az akkori Jugoszlávia, vagyis a keleti blokk határánál, majd haza. Ez jó hosszú út, kétszer is kell tankolni útközben, a levegőben. Minden rendben is ment, egészen a második légi utántöltésig, ami a spanyol partoknál volt esedékes, már a visszaúton, 17-én, reggel 10:30 körül.
Ha egy rab kreatív módot talál arra, hogy megszökjön a börtönből, az általában nagy hírverést kap. Sőt nemcsak a média, de a popkultúra is nagyra becsül egy-egy ötletesebb akciót. Ezek után érthető, hogy Steven Jay Russellről film készült: nemhogy megszökött, de egyenesen négy és félszer sikerült bolondot csinálnia a hatóságokból. Meg is lett az eredménye: épp 144 éves büntetését tölti egy texasi börtönben.
Az Apple nem mindig volt az a szupertrendi és szupergazdag cég, aminek ma ismerjük. 1997-ben például annyira rosszul futott a szekér, hogy egyszerre két kétségbeesett lépésre is elszánta magát a cég. Egyrészt visszahívták a vállalat élére az egy évtizeddel azelőtt látványosan kirúgott alapítót, Steve Jobsot (aki ezalatt többek között a Pixar megszületése körül bábáskodott), másrészt az ősrivális Microsofttól kértek anyagi segítséget. A nagy vetélytárs kapott is az alkalmon, az életmentő 150 millió dolláros befektetésért cserébe pedig 150 ezer elsőbbségi Apple-részvényt kapott, amit három év múlva 18,1 millió sima részvényre váltott át.
Persze nem merő szívjóságból mentette meg az Apple-t a Microsoft, hanem hideg üzleti számításból: a tulajdonrész mellé megkapta a Microsoft Office Mac-es támogatását, és azt, hogy a Mac gépek alapértelmezett böngészője az Internet Explorer lett (egészen 2003-ig, amikor leváltották az akkor bemutatkozó Safarira). Ahogy mondani szokás, a többi már történelem, Jobs vezetése alatt az Apple átváltozott, és megtáltosodott, a számítógépgyártás mellett belevágott a digitális zenébe, kitalálta az iPhone-t, az iPadet, és mára a világ leggazdagabb cégévé nőtte ki magát.
De vajon mi történt a Microsoft-tulajdonrésszel azóta?
A kávé egészségességét ma már nem nagyon szokás vitatni, inkább a mennyiségről szoktak vitatkozni a tudósok, néhány havonta megjelenik egy-egy új kutatás az ideális mértékről. Nem mindig volt azonban így, még az olyan mai lelkes kávéfogyasztó országokban sem, mint Svédország.
Ismerős önnek ez a műanyag kávéskanál a McDonald's-ból, a nyolcvanas évek legvégéről?
Elmeséljük, miért érdekes ez. A kanalat a hetvenes években vezette be a gyorsétteremlánc Amerikában. Mindenki szerette, elegáns volt, direkt a kávé és a tea kavargatására tervezték, a cég logója is rajta volt kétszer – egyszóval tökéletesen betöltötte minden funkcióját.
Ez az időszak éppen egybeesett a kokain amerikai elterjedésével. Az amerikai kormány hivatalosan meghirdette a drogok elleni háborút, alapítottak rá külön kormányügynökséget, áldoztak rá rengeteg pénzt, és 1979-ben eljutottak addig, hogy elkészült a Drug Paraphernalia Act törvénytervezet, ami nem csak a drogok, de a drogok fogyasztásához vagy terjesztéséhez használt eszközök birtoklását is büntette volna (végül az ilyen eszközök elég képlékeny definíciója miatt nem lépett életbe a törvény).