Index Vakbarát Hírportál

Az idegen égitest felszínére lépő felfedező űrhajósok szörnyű földönkívüli betegséggel fertőződnek meg – ez elég régi sci-fi klisé, aminek kicsit felturbózott verzióját az Alien járatta csúcsra leghatékonyabban. Bár azt az Apollo-program asztronautái is tudták, hogy a Holdon nincsen élet, nem találkozhatnak idegen bacikkal, azért sikerült megbetegedniük, ahogy egy kicsit hosszabb időt töltöttek a Hold felszínén. A tüdő irritációjával járó betegséget hold-szénanáthának nevezték el, és mint utóbb kiderült, a holdpor okozta.

1962. október 12-én egy amerikai kémrepülő vészjósló fotókkal tért vissza Kuba térségéből: a felvételeken jól látszott, hogy a szovjetek rakétabázist építenek az országban. A hidegháború kellős közepén jártunk, amikor az USA és a Szovjetunói egyaránt sokkal több atomtöltetet birtokolt annál, hogy a másikat radioaktív hamuvá lője. Egy nagy különbség volt: Amerika a nyugat-európai bázisairól kényelmesen elérte volna a szovjet városokat egy rakétacsapással, míg azok nem tudtak volna visszalőni, Amerika egyszerűen kívül esett a hatótávukon. A kubai bázis ezt a helyzetet forgatta volna fel, innentől kezdve a két ország gyakorlatilag egymás halántékánál tartott volna egy-egy élesre töltött revolvert.

Ahogy a hír eljutott Kennedy elnökhöz, kitört a kubai rakétaválság: két hét, ami alatt a világ közelebb sodródott az atomháborúhoz (és azzal valószínűleg a pusztuláshoz), mint addig, és azóta is valaha.

Gyakorlatilag lehetetlen küldetés egy zacskó csipszből csupán egyetlen egyet megenni. Ugyanez igaz a sajtokra, jégkrémekre  – minden ételre, aminek magas a zsírtartalma. Nagyon úgy tűnik, hogy a jelenségnek tudományos magyarázata, biológiai oka van. 

A hatvanas években kezdett terjedni a pletyka, hogy a minden zöldséges alapfelszerelésének számító banán valójában a szegény ember lsd-je, és a héjából gondos forralással, sütéssel és szárítással kinyerhető a bananadine nevű pszichoaktív kemikália. A történet szerint a kor Amerikájának (és Kanadájának) kísérletező kedvű hippijei nem ijedtek meg a gyanús helyről érkező gyönyörtől, és valóban előszeretettel tekerték be a banánhéjat (is) hallucinogén élmény reményében. De valóban lehet-e trippelni a banántól?

Hogy a légkondi a modern világ egyik legnagyobb találmánya, azzal lehet vitatkozni, de az ellenérvek 35 fok környékén valahogy elkezdenek egészen szánalmasan gyengén hangzani. Bezzeg régen minden jobb volt, főleg a vitakultúra: 150 éve a légkondicionálás ellen az volt a fő érv, hogy jeget és hideget csak Isten csinálhat, tehát a levegőt mesterségesen lehűteni istenkáromlás. Ez pedig annyira hatásos volt, hogy 50 évig sikerült vele a légkondicionálás elterjedését ellehetetleníteni, a feltalálóját pedig konkrétan a halálba kergetni vele. Na de kinek állt ez érdekében? Hát a jéglobbinak.

Ha járt már Skóciában,  bizonyára észrevette, hogy a skótszoknya nem olyan, mint nálunk a matyóhímzés, amit csak a skanzenekben mutogatnak: a férfiak ugyanis minden ünnepre felöltik a klánmintázatú kiltet, hozzá az övet, erszényként, és ha nagyon hideg van (de tényleg csak akkor), a harisnyát is. Az alsónadrág nélküli tartan , a klántudat geometriába szövése mind azt sejteti, hogy a skót nemzetben ma is elevenen él az ősi, zabolátlan és szabadságszerető népszellem. Maguk a skótok is annyira természetesnek tartják a szoknyát, hogy a nyolcvanas évek végén történeti kutatásának kellett ráébresztenie őket:

Jamagucsi Cutomu az egyetlen ember, aki Hirosima és Nagaszaki bombázását is hivatalosan túlélte. (Valójában száznál is többen lehetnek, de a japán kormány a többieket máig nem ismerte el). Végül rákban halt meg, ami ennyi radioaktív sugárzás után nem is annyira meglepő. Az már annál inkább, hogy csak 2010-ben, 93 évesen hunyt el.

Egy Iphone 6 a hivatalos adatai szerint 138 milliméter és 129 gramm. Képzeljék el, mennyire cuki lehet egy kismajom, amelyik még ennél is kisebb. Ennyire:

Felvonulás estélyi ruhában, aztán fürdőruhában, végül rövid beszélgetés arról, hogy milyen csodálatos dolog a világbéke - ezek egy szépségverseny standard versenyszámai. Ez persze nem mindig volt így: az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában az egyik legnépszerűbb szépségverseny-sorozat arra épült, hogy a hölgyek szép tartását díjazta. Ahhoz, hogy kiderüljön, kié a legszebb, röntgenfelvételeket készítettek, és azokon méricskélte a zsűri, hogy melyik versenyzőnek egyenesebb a gerince.

A Posture Queen nevű versenysorozatot 1956 és 1968 között rendezték meg rendszeresen, és annyira a gerinc meg a szép tartás volt a fókuszában, hogy az elérhető pontszám felét a röntgenképre adta a zsűri. A további feladatok között szerepelt az is, hogy a lányoknak két mérlegre kellett ráállni, és a zsűri azt pontozta, hogy a bal, illetve jobb lábuk alatt levő pontosan a súlyuk felét-felét mutatja-e. Az eltérés a két szám között arra utalt, hogy nem tökéletes az illető tartása, ezért pedig pontlevonás járt.

A Tajping-felkelés a modern kor egyik legvéresebb katonai konfliktusa volt, az áldozatok számát a legóvatosabb becslések is húszmillióra teszik. Mindez nagyjából a mi 1848-as szabadságharcunkkal egy időben. Maga a lázadás aránylag ismert, talán még a történelemkönyvek apró betűs részében is szerepel, az azonban nem, hogy miért is tört ki, és ki vezette:

Hung Hsziu-csüan (Hong Xiuquan) a Dél-Kínában élő, a 19. században elnyomás alatt szenvedő hakka nemzetiségben született. A hakkák jó része felvette a kereszténységet a protestáns misszionáriusoktól a 19. század első felében, Hungot azonban nemigen érdekelte a keresztény tanítás. Már 30 is elmúlt, amikor a Bibliát mégis elolvasta, és rájött, kik azok a fura alakok, akiket álmaiban lát: egy aranyszakállú öregember, aki a gyermekének szólítja, és egy fiatal férfi, aki pedig a bátyjának vallja magát. Őket az Úr, illetve Jézus személyével azonosította, és kikiáltotta magát a második Megváltónak. Isten feladatot is adott neki álmában: tisztítsa meg Kínát a démonhívőktől. A hitbuzgó Hung ezt a buddhistákra, konfucionistákra és úgy általában az uralkodó császári Csing-dinasztiára értette, és meg is tett minden tőle telhetőt az isteni küldetés teljesítéséért.

Hermann Göring nevét mindenki ismeri. A náci Németország második emberéhez olyan projektek fűződnek, mint az ország háborús felfegyverzése, a Gestapo megalakítása, vagy az első koncentrációs táborok felállítása. A háború után, a nürnbergi perben halálra ítélték, de a végrehajtást megelőzve öngyilkos lett. Az viszont kevésbé ismert, hogy volt egy Albert nevű öccse, aki minden lehetséges tekintetben különbözött tőle.

"Kim Woo-jung az az ember, aki úgy tud összeadni kettőt kettővel, hogy az eredmény négymillió lesz" – írja Woo önéletrajzi könyvének előszava, amit annak idején persze dicséretnek szánt az írója, de mindenképpen vicces azzal az emberrel kapcsolatban, aki az évszázad pénzmosási-sikkasztási-korrupciós ügyének volt a főszereplője, és úszta meg az egészet meghökkentően simán.

Pálfi György filmje, a Hukkle egyik szereplője a film legelején csuklani kezd, és a végéig abba se hagyja. Ez elsőre hosszúnak tűnik, de valójában semmi ahhoz képest, amit számos embernek a valóságban át kell élnie.

Ha Norvégia és karácsony, akkor julebrød: ez a mazsolás kalácsra emlékeztető kenyér nagyjából olyan szinten kötelező kelléke a karácsonyi menünek, mint nálunk a bejgli, a halászlé, a töltött káposzta és a zselés szaloncukor összesen. A julebrødot vajjal kell jó vastagon megkenni. Ha nincs vaj, az olyan, mintha a Grincs ellopta volna a karácsonyt. 2011 karácsonyán úgy alakult, hogy nem volt vaj.

Az egész teljesen ártatlanul indult, egyáltalán nem látszott, hogy katasztrófa lesz belőle: nyáron a szokásosnál sokkal esősebb volt az időjárás, emiatt elég rossz minőségű volt a takarmány, a tehenek kevesebb tejet adtak. A tejiparba nagyjából 20 millió literrel kevesebb tej érkezett, ami miatt kevesebb vajat tudtak előállítani, ez pedig szerencsétlenül találkozott az országon éppen végigsöprő lowcarb diéta divathullámával (szuperkevés szénhidrát, sok zsír), ami egymaga 30%-kal emelte meg a keresletet a vajra. És mindezek tetejébe jött a karácsony, meg a julebrød.

Az oroszországi szövetségi autópálya-hálózat több tízezer kilométer hosszú, és a hatalmas ország szinte minden távoli sarkába el lehet jutni rajta. Legalábbis a térkép ezt mutatja. A valóság kicsit árnyaltabb, főleg a Szibéria zord tájait átvágó, hivatalosan autópályának nevezett utakkal kapcsolatban. Ezeken a vidékeken már maga az építkezés is brutális volt – az R504-es autópálya nem hivatalos beceneve például azért lett a Csontok útja, mert a gulágról kivezényelt és szó szerint halálra dolgoztatott kényszermunkásokat simán beletemették az út alapjaiba. Egyszerűbb volt, mint a kőkeményre fagyott földben sírt ásni nekik.

Egy legenda szerint a második világháborúban az amerikai hadügyminiszter, Henry L. Stimson akadályozta meg, hogy az amerikaiak Kiotóra dobják le az első atombombát. Azt mondják, erre személyes oka volt: ott töltötte a nászútját, és ezalatt megszerette a várost, amely a japán kulturális örökség egyik legfontosabb központja.

A történetet gyakran hozzák fel példaként arra, hogy milyen apróságokon múlhat az élet és a halál, az irgalom és a pusztítás. Példabeszédnek szép, de senki nem tudja biztosan, hogy igaz-e.

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy sötét szobában behunyjuk a szemünket. Nem teljes sötétséget látunk, hanem furcsa fényjelenségeket a sötét háttér előtt. Egyesek apró, csillagszerű fénypontokat látnak, mások bonyolultabb, kékes-lilás alakzatokat, és a mintázatok egyre bonyolultabbak lesznek az idő múlásával. De mi okozza ezeket?

Szugihara Csiune neve kevésbé ismert, mint Oskar Schindleré; ennyit tesz, hogy Steven Spielberg nem róla rendezett holokausztfilmet. Nem mintha nem érdemelné meg: konzulként több ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól.

Űrhajósnak lenni veszélyes üzem, ezzel valószínűleg kevesen vitatkoznának, még akkor is, ha esetleg a statisztikák azt mutatják, hogy éves átlagban több ember hal meg koala- és bébifóka-támadásokban, mint űrhajóbalesetben. Hát még mennyire veszélyes üzem volt az űrhajózás hőskorában, amikor a szovjetek és az amerikaiak azon versenyeztek, hogy ki ér előbb a Holdra!

A versenyt végül megnyerő amerikai asztronauták ezt egészen földhözragadt aspektusból tapasztalhatták meg, amikor életbiztosítást akartak kötni a nagy utazás előtt. A biztosító ugyanis olyan nagynak ítélte az űrhajós szakma kockázatát, hogy csak évi 50 ezer dollár ellenében volt hajlandó életbiztosítást kötni rájuk. Az űrhajósok a NASA alkalmazottai, a szövetségi ügynökségek bértáblája vonatkozik rájuk, ez akkoriban, 1969-ben évi 17 ezer dollárt jelentett. Ez az azóta eltelt inflációt figyelembe véve, 2015-ös dollárban számolva 110 ezer dollár, ami nem éppen egetverően sok, ma a Szilícium-völgy menő cégeinél a programozók simán hazavisznek ennyit.

A szén-dioxiddal telített víz, magyarul szóda nagyon régóta kedvelt üdítőital, és hogy mást ne mondjunk, a fröccs egyik alapanyagaként az egyetemes magyar kultúra része. Már maga az ötlet is milyen csodálatos, hogy valahol Kelet-Afrikában egy egész tó van tele szódával, és még csak patront se kell bele csavarni, ha kipezseg belőle a szénsav, mert természetes utánpótlás tartja mindig frissen. A valóság persze nem ennyire vidám, a Nyos-tó ugyan valóban létezik, de életveszélyes, éppen a szén-dioxid miatt.

Okos Hans, a csodaló a 19. század végének német szenzációja volt: a ló simán megbirkózott a négy alapművelettel, de még gyököt vonni is tudott fejben. Gazdája, egy Wilhelm Von Osten nevű matematikatanár készségesen állt elébe mindenféle vizsgálatnak, és évekig nem sikerült lebuktatni a csalást. Végül kiderült, hogy nem is tudott róla, hogy csalt, a ló pedig tényleg nagyon okos volt, csak nem úgy, ahogy mindenki gondolta.

Wilhelm Von Osten a 19. században népszerű tudományág, a frenológia lelkes követője volt, vagyis abban hitt, hogy a koponya formája befolyással van az ember intelligenciájára és személyiségjegyeire. Ezt, az azóta merő marhaságnak bizonyult tudományt próbálta kiterjeszteni állatokra is; meggyőződése volt, hogy az állatok sokkal okosabbak, mint hisszük, csak megfelelő kommunikációs mód híján ezt nem vesszük észre. Három állattal kísérletezett, egy medvével, egy macskával, és egy lóval - utóbbi volt Hans, aki megdöbbentő képességekről tett tanúbizonyságot.

Gondolkodott már azon, miből is van és hogyan jön létre a trópusi turistaparadicsomok tengerpartjait borító, hihetetlenül finom szemcséjű, jellegzetesen fehér színű homok? Nos, van egy megrázó hírünk, ha volt már szerencséje ilyen strandokon süttetni a hasát – vagy opcionálisan kárörömgerjesztő, ha nem. Ez a csodálatos homok ugyanis nagyrészt egy trópusi halfaj, a papagájhal ürüléke. Tudósok mérései szerint a Karib-tenger szigetein, illetve Hawaiin a 70 százalékot, a Maldív-szigeteken a 85 százalékot is eléri a papagájhal-ürülék mennyisége a homokban.

Évekkel ezelőtt dr. Edward E. Cornwell, a Johns Hopkins Kórház sürgősségi sebésze egy fiatal férfit kezelt, akinek az ágyékán és a mellkasán lőtt sebek voltak. A férfit életveszélyes állapotban szállították kórházba, de sikerült megmenteni. Cornwellnek volt egy tippje, hogy ez miért történhetett:

Nyilván hallottak már a nyílméregbékákról; a dél-amerikai indián törzsek előszeretettel kenegették a bőrükben felhalmozódott mérget a nyilaik hegyére, mert az így megmérgezett nyíllal még egy nagy testű állatot is le lehetett teríteni. Viszont érdekes módon a fogságban élő példányok sokkal hamarabb meghalnak – és a vadon élő társaikkal szemben nem is mérgezők.

A nyílméregbékák a bőrükön át is kibocsáthatják a lipofil anyagokat. A bőrmirigyekben található alkaloidák célja, hogy védelmet nyújtson a békának a ragadozókkal szemben, így nappali életmód mellett sem kell tartaniuk az emlősöktől. Az élénk színű példányok így ugyan szembetűnőbbek lesznek a ragadozók számára, de bármi is venné a szájába például a rikító sárga rettenetes nyílméregbékát (Phyllobates terribilis), azonnal belehalna:

Paranormális jelenség, krónikus másnaposság, esetleg a motoros idegsejtek pusztulása? Az ember fejében mindenféle teóriák burjánzani kezdenek, amikor először észleli egy mozgólépcsőn, hogy valami nincs rendben. Általános, mondhatni egyetemes tapasztalat ugyanis, ahogy a mozgólépcsőn állva fogjuk a fekete kapaszkodószalagot,

Ha nem korrigálnánk, akkor mire a mozgólépcső tetejére érünk, talán centikkel megnyúlna a karunk, vagy talán útra is válna belőlünk.

A forgóajtó remek találmány, a statisztikák szerint sokkal hatékonyabb mint a hagyományos ajtó, és rengeteg energiát takarít meg az épületnek, ahová beszerelik. Ennek ellenére az emberek nagy része nem szereti használni. Ennél is érdekesebb, hogy mi vezetett a feltalálásához.

A forgóajtót egy Theophilus Van Kannel nevű amerikai mérnök találta fel, a szabadalmat 1888-ban kapta meg rá. Nem mondhatni, hogy instant bombasiker lett az első darabot csak 11 évvel később állították üzembe New Yorkban, a Times Square egyik éttermében, a Rector's-ban. Aztán gyorsan divatba jött a városban, a 20. század elejének felhőkarcoló-építési lázában szinte minden sokemeletes, nagy forgalmú épület ilyen bejáratot kapott.

Benjamin Franklin amerikai diplomata, politikus és feltaláló több találmányáról és fizikai tanulmányáról vált híressé, de filozófusként és íróként remek szövegek is fűződtek a nevéhez. Az erény művészetét nyilván többen ismerik, mint a fingásról írt esszéjét, pedig ez is legalább olyan súlyos írásmű.

Többször foglalkoztunk már a Ma is tanultam valamit rovatban azzal, hogy a középkori eredetű, mára Disney-kompatibilissé szelídült tündérmesék mennyire durva horrorsztorik voltak eredetileg. Emlékeznek még a Pinokkióra? Vagy a Csipkerózsikára? Most megint egy klasszikus mesék veszünk elő, ami a Grimm-testvérek gyűjteményében tradicionálisan az első helyen szerepel.

A Békakirály meséjéről van szó, amiből, ha mást nem, a kulcsjelenetet mindenki ismeri: a hercegnő legyőzi a félelmét és undorát, megcsókolja a békát. A csók megtöri az átkot, a békává változtatott herceg visszaalakul emberré, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak – nekünk meg ott marad a tanulság arról, hogy az igaz szerelem mindent legyőz, hogy nem a külsőt kell nézni, satöbbi, satöbbi.

V. György 1910 és 1936 között ült a Brit Birodalom trónján. Ez elég kemény történelmi időszak volt, egy teljes világháborúval, egy fenyegetően közeledő másikkal, világgazdasági válsággal, és a gyarmatbirodalom elkerülhetetlen széthullásának egyre erősebb jeleivel. Ő volt a mai uralkodó, II. Erzsébet királynő nagyapja, illetve a Király beszéde című Oscar-díjas filmből ismert VI. György király édesapja. Mai posztunk az ő halálának nem mindennapi körülményeiről szól.

Egy atomháborúban rútul meghalnánk mind, csak a csótányok vészelnék át, tartja a közhiedelem, ami szerint a csótány a legtökéletesebb túlélő teremtmény a Földön, kár hogy nem olyan cuki mint mondjuk egy kiscica. De vajon tényleg olyan jól bírják a csótányok a radioaktív sugárzást?

Az ENSZ egyik kutatóintézete, a radioaktivitás élettani hatásait vizsgáló UNSCEAR (teljes nevén United Nations Scientific Committee on the Effects of Atomic Radiation) végzett ebben az ügyben méréseket, és arra jutott, hogy az embernél ugyan valamennyire jobban tolerálják a csótányok az atombombát, de az mindenképpen túlzás, hogy kiröhögik a sugárzást. Az állatvilágban jó néhány faj akad, ami messze lekörözi őket ebben a sportágban.