Index Vakbarát Hírportál

Nyugaton rengeteg pornófilmet forgatnak, a nőknek nem kell csadorban járniuk, a szexualitásról beszélni nem istenkáromlás, és még egy hamburgert is el lehet adni meztelen nővel. Talán ez az oka, hogy nálunk a pornófogyasztást nem övezi olyan, tiltott gyümölcsöt övező lelkesedés és misztikum, mint az iszlám országokban, és nem is kell elfojtani az ezzel kapcsolatos problémákat.

A muszlim országokban viszont nem kezelik nyíltan sem a pornográfia, sem a pornófüggőség kérdését; mivel egyszerűbb a dolgokat a szőnyeg alá söpörni, és letagadni, hogy egyáltalán létezhetnek, inkább szemet hunynak a dolog fölött. (Vagy megkorbácsolják az illetőt, de ez a helyi berendezkedés függvénye is.)

A kubai rakétaválság sokáig tartott, így sokáig nyomaszthatta az atomháború rémével a Föld lakosságát. Ennél sokkal gyorsabban zajlott le, de majdnem sokkal csúnyább vége volt egy húsz évvel ezelőtti incidensnek; kevésen, konkrétan két percen, és az orosz vezetők idegein múlt csak, hogy a Föld nem változott egy nukleáris sivataggá.

1995. január 25-én egy orosz radarállomáson gyorsan mozgó objektumot észleltek a Barents-tenger fölött, ami az orosz határ irányába tartott. Az biztosan látszott rajta, hogy rakéta, de nem tudták azonosítani: nem kaptak értesítést semmilyen rakétakísérletről. Joggal gondolhatták, hogy az amerikaiak indítottak nukleáris támadást, mivel korábban is feltételezték, hogy ha támadnának, Norvégia irányából indítanák az akciót.

Furcsa lehet, hogy tenger nélküli országnak haditengerészete legyen, mégis több ilyenről tudunk. Kazahsztán és Azerbajdzsán például a hatalmas Kaszpi-tengeren állomásoztat katonai erőket, ami valójában egy tó. Svájcnak és Burundinak pedig határőr hajói vannak a határtavaikon. Ezek az erők azonban nem elkülönített katonai egységek, hanem más fegyveres egységek részeként működnek.

Rossz gépre szállni óriási balszerencse lehet; szerencsére ma már a többszintű beléptetés miatt ilyen aligha fordulhatna elő. Vesna Vulovicnak ez még viszonylag egyszerűen ment 1972 januárjában, bár ő légikísérő volt, és csak az összekevert beosztásának köszönhetően került a Dániába tartó DC-9-es fedélzetére. A hír nem viselte meg Vesnát, mivel mindig is el akart jutni a Sheraton Hotelbe, és a tévedés miatt ezt megtehette volna. Ha nem éppen akkor jut a horvát usztasák eszébe, hogy felrobbantsák a repülőgépet.

A szélsőjobbos szervezet már a második világháborúban is több terrorakciót hajtott végre; állítólag ők robbantották fel ezt a DC-9-est is. (Erről még vannak viták: egy másik értelmezés szerint katonai járműnek nézték az utasszállítót, amit végül egy csehszlovák MiG vadászgép szedett le.)

Akárhogy is, a repülőgép darabokra szakadt a csehországi Kamenice fölött; a gép és az utasok maradványai hosszú percekig zuhantak, mielőtt belecsapódtak a hegyoldalba. Az akciót senki nem élte túl – leszámítva Vesnát.

Az eszméletlen légikísérő testét egy német férfi találta meg, aki orvosként szolgált a második világháborúban – ő vitte be Vesnát a közeli kórházba. A nő koponyája több helyen megrepedt, koponyaalapi vérzése volt, mindkét lába eltörött, és a csigolyái is összezúzódtak. Az orvosok lemondtak róla, nem hittek benne, hogy valaha is magához tér.

Amikor az ember elkezd angolul tanulni, általában akkor éri az első igazán nagy megdöbbenés, amikor szembesül azzal, hogy az angol nem az az univerzális nyelv, aminek ő gondolta. Egészen másképpen beszéli egy brit, egy ausztrál vagy egy amerikai, sőt, akár egy országon belül is nagyon durvák lehetnek az akcentusok közötti különbségek. Amerikában például a tévében feliratozzák a georgiai redneck család napjait követő valóságshow-t, mert a keleti és nyugati partiak egyszerűen egy szót sem értenének abból, ami elhangzik.

Ma, leginkább Hollywoodnak köszönhetően az amerikai angolt szokás alapnak tekinteni, és ahhoz képest van minden más angolul beszélőnek akcentusa. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló módon az arisztokratikusan hangzó brit kiejtés az alap, hiszen onnan terjedt szét a nyelv a gyarmatbirodalom minden részére annak idején.

Ami azonban nyilvánvaló és logikus, ebben az esetben nem igaz. Az amerikaiakról ugyanis nem lekopott a brit akcentus, hanem egyszerűen nem vették fel azt 200-250 éve, amikor kialakult. Ebből adódik, hogy amikor az első angol telepesek elindultak az Újvilágba, az ő angoljuk, és az otthon maradóké egyaránt a mai amerikaihoz állt sokkal közelebb, mint a mai brithez.

Az elsőszülött gyerekek jobbak az iskolában, ez 2013 óta tudományos tény. Az okot a szülőkben kell keresni: V. Joseph Hotz és Juan Pantano kutatók adatelemzése szerint a később születettekkel már elnézőbbek.  

A legtöbb szülő úgy gondolja, ez nem lehet igaz, hiszen több gyerek több gyakorlatot is jelent, az elsőnél még sokkal többet hibáznak, mint később, rutinosan. Erre is van egy nem túl tudományos elmélet, az Első Palacsinta Elmélete, ami szerint az első próbálkozás nem sikerülhet tökéletesre.

A japánok meglehetősen babonás nép, ami megnyilvánul például olyan ártalmatlan, sőt aranyos szokásokban, mint a mindenfelé felbukkanó szerencsehozó macskafigurák, vagy abban, hogy nem szeretik a négyes számot, mert szerencsétlennek tartják. Meg néha abban, hogy tízezrével mennek abortuszra a nők, és családok százezrei mondanak le a gyerekvállalásról, mert a horoszkóp csúnyákat mond egy adott évre.

Az asztrológiának Japánban nagy hagyományai vannak, alapvetően a kínai horoszkópot használják, csak az évenként váltakozó 12 állatöv fölé még bevezettek egy ötös ciklust, ami az egyes elemeket rotálja: lemegy a 12 állatöv a fa elemével párosítva, aztán jön egy kör a tűzzel, aztán a földdel, fémmel és vízzel, majd kezdődik elölről az egész. A teljes ciklus 12*5, vagyis 60 éve alatt fut le. A hatvan csillagjegy kombinációból a legszerencsétlenebbnek a Tűz és a Ló kombinációja számít, ezt japánul úgy hívják, Hinoe Uma.

A Kinder-tojást mindenki ismeri, és mindenki szereti: a tejcsoki-tojásba rejtett kis műanyag játékból az 1974-es bemutatkozása óta több mint 30 milliárd darabot adtak el világszerte. Van azonban egy ország, ahol a gyerekek nem is ismerik a Kinder-tojást, mert az illegális, törvény tiltja az árusítását és a behozatalát. Ez az ország mellékesen a világ legnagyobb csokifogyasztója, és úgy általában a szabad piac fellegvára, az USA.

Tokelau egy pici szigetország a csendes-óceán déli részén, Új-Zélandtól nem messze. Mindössze 1400 lakója van, akik leginkább mezőgazdasággal és kézművességgel foglalkoznak. Az ország jogilag félig-meddig Új-Zélandhoz tartozik, új-zélandi pénzt használ, és Új-Zéland finanszírozza az ország teljes egészségügyét és oktatását.

Jó, jó, ehhez persze az kell, hogy az igazi csúcstartó, a 115 millió oldalt maga alatt tudó .com domén ne országhoz kapcsolódó, hanem általános használatú legyen, de akkor is, minimum meglepő, hogy a 10 négyzetkilométeres szigethez tartozó .tk domén 25 millió weboldal otthona legyen, miközben a német .de csak 16 milliót, a kínai .cn és a brit .uk egyenként 11 milliót bír el. Mi a fene van Tokelaun, ami miatt minden egyes lakosára 18 ezer weboldal jut?

A grépfrút finom gyümölcs, de halálos is lehet: néhány gyógyszert könnyen túladagolhatunk, ha víz helyett ennek levével vesszük be, mivel az gátolja az összetevők lebomlását a májban.

Az Apollo–13 küldetése 1970. április 13-án a NASA leghíresebb sikertelen misszióként vonult be a történelemkönyvekbe: parancsnoki űrhajó egyik oxigéntartályát irányító elektromos rendszer hibája miatt a Holdra szállás meghiúsult, a cél onnantól már az űrhajósok megmentése volt.

1987. szeptember 13-án a brazil Goiânia városának egyik elhagyatott kórházából hajléktalanok elloptak és szétszedtek egy radioaktív terápiás gépet. A sugárzó forrását szétszedték, és továbbadták egymás között is. Nem volt jó ötlet.

A biliárdgolyó méretű gömb cézium-137-es izotópot tartalmazott, ami a veszélyes gamma-sugárzás mellett kék fényt is kibocsátott, ami nagyon tetszett a tolvajoknak, illetve azoknak, akiknek továbbadták a szajrét. Volt, aki a radioaktív porból testére is kent. A sugárterhelésbe máig négyen haltak bele, 249-en súlyos károsodásokat szenvedtek, az ő életüket is megrövidítette az incidens. Összesen 112 ezer ember érintkezhetett valamilyen formában az anyaggal, nem véletlenül emlegetik a Csernobil után a második legsúlyosabb nukleáris balesetként a goiâniai incidenst.

Arról már mindenki hallott, hogy az űrhajósok különböző tárgyakat hagytak a Holdon: nyomukat őrzi több mint hetven űreszköz, és azok a tárgyak is, amiket hátrahagytak, hogy helyettük inkább köveket vigyenek magukkal; muszáj volt válogatni, a felszállóegység kapacitása korlátozott volt.

Mindenkinek mondták gyerekkorában, hogy most már jöjjön ki a vízből, mert ráncos a keze. Az ujjakon lévő bőr reakciója, hogy ha víz éri, beráncosodik, erre a legelterjedtebb magyarázat, hogy azért, mert a bőr felázik. A bőr azonban nem ázik fel, hiszen akkor máshol is ráncosodna - de nem ráncosodik, csak az ujjakon. De akkor mégis mi az oka a ráncosodásnak?

A Harmadik Birodalom vezetőjeként Adolf Hitler bőszen hirdette az úgynevezett életreformot (Lebensreform): ez többek között azt jelentette, hogy az árja faj tagjai ne dohányozzanak (Hitler 1919-ben letette a cigit, a nácik indították az első dohányzásellenes kampányt a világon), ne igyanak és ne drogozzanak, hogy így egy tiszta és erős faj jöhessen létre. 

A szívalak és a szív mint a szeretet, szerelem metaforája a középkor végén alakult ki. Valószínűleg már 13-14-i előzményekkel is bír a szimbólum, de a szerelmet a 15. századtól teljesíti meg, és a 16-ik században terjedt el széles körben. A 14. század előtt is ismert volt az alakzat, azonban ekkor még bokrok, fák ábrázolására használták, valószínűleg a fügefa alakjából kiindulva, a középkori ikonográfiában pedig a borostyán és a tavirózsa leveleit jelentette.  

Az irónia írásjel sajnos csak javasolt formája az irónia és a szarkazmus kifejezésének, sem az írott angol sem a magyar szövegekben nincs hivatalos iróniajel. Az irónia írásjelét főleg arra használják, ha a mondatot áttételesen kell érteni, vagy szarkazmusról van szó. Az iróniát egyébként a szóbeli közlésnél könnyű megkülönböztetni (kiderül a hangsúlyozásból, testbeszédből), ezért ugyanúgy írásjelet érdemelne, mint mondjuk a felkiáltás. 

Maga az irónia szinte az emberi önkifejezéssel egyidős, más az ókori görög darabokban is voltak ironikus karakterek. A 17. századi írók között született meg először az igény arra, hogy a befogadókkal valahogy közöljék, ha épp ironikusan kell érteni valamit. 

Indiában kilenc keselyűfaj él, mára nagy részük a kihalás szélére került, ez azonban nem volt mindig így. A nyolcvanas években még rekordszámú ragadozó, 80 millió bengál keselyű élt az országban (Gyps bengalensis). Mára viszont alig pár ezer maradt belőlük.

India nagyon jó hazája volt a keselyűpopulációknak: az ország lakosságának 80 százalékát adó hinduk szent állatként tisztelik a szarvasmarhákat, ezért nem ölik le őket. Viszont tartanak belőlük, mert a tejüket használják, úgyhogy van belőlük bőven: nagyjából 500 millió, amiből csak négy százalékot esznek meg az emberek. A többi megmarad a keselyűknek, így könnyedén jutnak táplálékhoz.

Miért húzzák le felszálláskor és leszálláskor az utasszállítók kabinjában a lámpák fényét? A spórolás kézenfekvő válasz lehet, de a valóság nem ez: biztonsági okokból. A fel- és leszállás a repülés két legkritikusabb része, amikor mindent megtesznek a túlélés növeléséért, még ha az csak annyi is, hogy állítanak a világításon.

Magyarországon ma már az számít nagycsaládosnak, aki legalább három gyereket nevel, de a történelem ennél sokkal kiugróbb példákat is ismer. A – vitatott – rekordtartó egy Feodor Vasziljev nevű férfi és egyes források szerint Valentyina, más források szerint ismeretlen nevű felesége, aki összesen 69 gyereket szült. Ez szinte lehetetlennek tűnik, mivel egy gyerekkel számolva több mint 51 éven keresztül kellett volna folyamatosan terhesnek lennie.

A brutális szám úgy jött ki, hogy az asszony

• 16 ikret;
• 7 hármas ikret;
• és 4 négyes ikret

 szült 1725 és 1765 között, azaz negyven év alatt. A 69 gyerekből 67 élte túl a csecsemőkort. És ez csak Vasziljev úr első felesége volt. Az ikrek nemzését elősegítő génekkel ellátott férfinak második feleségétől hat ikre, és két hármas ikre született, 18 gyereke nyolc szülésből. Ezzel összesen 87 gyereknek lett az apja.

Ha megnézzük Alan Smithee adatlapját az IMDB-n, azt látjuk, hogy elképesztően sokoldalú ember: forgatókönyvet ír, rendez, színészkedik, sőt hangmérnök, operatőr, vágó, de még sminkes is. De elsősorban rendező: több mint két tucat film és számos tévésorozat-epizód direktora volt, bár óvatosságra intenek az olyan címek, mint a Cap-Rouge zombija, a Madarak 2 vagy a Pittsburgh vérszívó fáraói. Alan Smithee ennek ellenére szó szerint a filmipar élő legendája, ugyanis nem létező személy.

Az utóbbi években egyre divatosabbak lettek a csípős ételek, és sokan úgy keresik az újabb csipős kihívásokat, mintha muszáj lenne alkalmanként szétégetni a szájukat. A trendről mi is írtunk már korábban, akkori cikkünkből kiderül, hogy a paprika erejét a kapszaicin nevű vegyület adja, amelyet a meglehetősen szubjektív Scoville-skálával mérnek. Megemlékeztünk a csilitörténelem legembertpróbálóbb borzalmairól is, köztük nem egy olyan kreálmánnyal, amelyet direkt azért tenyésztettek, hogy még egy fokkal feljebb tornásszák a csípősségi rekordot. De vajon miért jó nekünk, hogy olyasmit csinálunk magunkkal, amiről nagyon nehéz meggyőzni a kívülállót, hogy az nekünk tényleg jól esik?

Először is, a kapszaicin hatására a szervezetünk endorfint szabadít fel. Ez ugyanaz az anyag, ami izgalmi állapotban, komoly fizikai igénybevétel hatására vagy szex közben termelődik az agyalapi mirigyben, és eufórikus állapotot vált ki. Vagyis egyfajta természetes drog, amelyet a testünk termel. Részben ezért van az is, hogy a csípős ételek vásárlói hűségesebbek – kell az anyag, ha már egyszer rákaptak.

Azt, hogy a térképeken észak van felül, olyan természetesnek vesszük, mint hogy kék az ég, zöld a fű, Angliában esik az eső, és a magyar focicsapatok kiesnek az első körben az európai kupákban. A miértre általában az a válasz, hogy hát az iránytű is észak felé mutat, logikus tehát, hogy a térképen is az legyen felül. Csakhogy az iránytűt az 1300-as években már bőven használták, mégis csak az 1500-as évek óta teszik a térképek északot felülre.

Bizonyára nem sokan vannak a világon, akik jártak általános iskolába, mégsincs emlékük arról, amikor a kréta helyett a tanár körme szalad végig – jobb esetben véletlenül – a táblán, hidegrázást és libabőrt kiváltva az osztályból. Ha valaki mégis kimaradt volna ebből az élményből, itt gyorsan pótolhatja. De vajon mi okozza ezt a szörnyű érzést a hang hallatán?

Először Randolph Blake, D. Lynn Halpern és James Hillenbrand vizsgálták a problémát tudományos igénnyel. Abból indultak ki, hogy bizonyára a magas frekvenciáktól rázhat ki minket a hideg, ezért felvették a borzalmas hangot, és egy-egy frekvenciatartomány eltávolításával különböző változatokat hoztak belőle létre. Ezeket egyesével lejátszották önkéntes tesztalanyoknak, és végül arra jutottak, hogy a magas hangok nem igazán befolyásolták a reakciókat. Ami valóban segített, az a középfrekvenciák kiiktatása.

A meglepett kutatók az eredmény hatására szétnéztek, hogy milyen más hangokra jellemző még ez az idegborzoló effekt. Azt találták, hogy a főemlősök, és főleg a csimpánzok figyelmeztető kiáltásai összetételükben nagyon hasonlítanak a vizsgált támla-köröm hanghoz, ami alapján arra következtettek, hogy evolúciós okokból vagyunk különösen érzékenyek a szóban forgó frekvenciákra.

Az a jó kereskedő, aki homokot tud eladni a sivatagban, tartja a mondás, és ennek alapján úgy tűnik, a világ legjobb kereskedőit Ausztráliában kell keresnünk, ahol néhány cég már évek óta ad el nagy tételben homokot Szaúd-Arábiának. A legnagyobb közel-keleti ország első blikkre aligha szorul rá a homokimportra, hiszen a területe 95%-át sivatag borítja, vagyis bő kétmillió négyzetkilométeren mása sincs, csak homok. Meg alatta olaj, ami persze nem elhanyagoladnó tényező.

De vajon hogyan győzték meg az ausztrálok a szaúdiakat, hogy vegyenek tőlük homokot, és mit tud az ausztrál homok, amit a szaúdi nem?

Hogy a szúnyogok mi alapján választják ki az áldozatukat, miért csipkedik össze egyik embert jobban, míg a másikat elkerülik, valójában sokkal komolyabb és életbevágóbb probléma, mint elsőre tűnik. Gondoljunk csak a maláriára, ami százmilliók életét keseríti meg a trópusi vidékeken, vagy a többi, moszkitók által terjesztett betegségre, mint a dengue-láz, a nyugat-nílusi vírus - ezek összesen évi egymillió ember halálát okozzák a WHO felmérése szerint. Ennek tükrében mindjárt izgalmasabbnak tűnnek a kutatások a szúnyogok gusztusáról. A tudósok szerint nagyjából 80-85%-ban a génjeink határozzák meg, mennyire vagyunk vonzó célpont egy szúnyognak, de valamennyit tehetünk is az ellen, hogy kiszemeljenek prédának.

A szúnyog alapvetően szaglás útján választja ki, hogy kit csípjen meg, a döntését tehát arra alapozza, hogy az adott embernek milyen, és mennyire erős szaga van. Kicsit tudományosabban: milyen vegyületek vannak az ember leheletében és izzadságában.

A csiklandozás jelenségét a mai napig nem tudja a tudomány teljes egészében megmagyarázni, annak ellenére, hogy a kilencvenes évek óta MRI-t, és a legbizarrabb kísérleteket bevetve kutatják. Néhány fontos megfigyelést és tanulságot ugyan sikerült már levonni, de arra csak vitatott hipotézisek vannak, hogy miért vagyunk csiklandósak, és miért éppen nevetéssel reagálunk a csiklandozásra.

A csiklandozást már Plató, Galilei és Darwin is próbálta tudományosan megmagyarázni, és már ők is arra jutottak, hogy itt valami kavarodás van az agyban - csiklandozáskor biztosan nem azért nevetünk, mert viccesnek vagy kellemesnek találjuk az élményt. Arra viszont csak a XX. század kutatói jöttek rá, hogy az idegrendszerünk kétféle csiklandozást különböztet meg: egészen más módon reagál arra, ha az érzékeny területeket, jellemzően a hónaljat, a talpat, a törzs oldalát, aránylag erős érintéssel ingerlik (ezt hívják tudományosan gargalesisnek), és másképp, ha nagyon finom, alig érezhető az érintés (ennek a neve knismesis), ilyenkor a reakció is inkább a viszketésre hasonlító, kellemetlen érzés, mint a nevetés.

Néhány hónapja Libéria elnöke azzal sokkolta a világot és az országba látogató Barack Obama amerikai elnököt, hogy a Dallas Cowboys amerikaifoci-csapat stadionja több áramot fogyaszt, mint az ő egész országa. Ellen Johnson Sirleaf (mellékesen 2011 Nobel-békedíjasa) kijelentése tipikus hangzatos politikusi szólam, amit ha innen nézünk, akár igaz is lehet, ha onnan, nagyságrendekkel tér el a valóságtól – ennek ellenére szimbólumként tökéletes a világban meglevő egyenlőtlenségek bemutatására.

De vajon hogyan tud egy stadion annyit fogyasztani, mint egy egész ország?

PIN-kódot kér a bekapcsoláshoz a telefonunk, a fizetés engedélyezéséhez a bankkártyánk, a lakás riasztója, a társasház kapucsengője. Naponta tucatszor ütjük be a különféle PIN-kódjainkat, és a világ legtermészetesebb dolgaként fogadjuk el, hogy a PIN, az márpedig négy számjegy. Na de miért nem öt? Vagy hat? Vagy tizenhárom? A kérdés megválaszolásához közel fél évszázadot kell visszatekernünk az időben, egészen odáig, amikor az ATM-et feltalálták.

Intermezzo: oszlassunk is el gyorsan az ATM-mel kapcsolatban a közhiedelmet. Az Automated Teller Machine kifejezésnek valójában az égvilágon semmi köze nincs a híres magyar atomfizikus Teller Edéhez. A teller az amerikai angolban az a banki alkalmazott, aki a pult mögött áll, és közvetlenül az ügyféllel beszél. Az ő robotváltozata az automatizált teller-masina, vagyis az ATM.

Dupla intermezzo: ha már a rövidítéseknél tartunk, van értelme annak, hogy PIN-kód? Elvégre a PIN azt jelenti, personal identification number, vagyis személyes azonosítószám. Ehhez hozzáfűzni azt hogy kód, olyan, mintha telefonszám helyett mondanánk azt, hogy telefonszámkód. Elvileg legalábbis. A gyakorlatban azonban a köznyelvtől nem várható el, hogy tudja, mit jelent az idegen nyelvű rövidítés utolsó betűje, így a PIN-kód ugyanolyan logika mentén élő, és helyes kifejezés, mint a cd-lemez vagy a baconszalonna. És hogy végképp ne legyen értelme semminek, már maga a PIN kifejezés is helytelen, legalábbis a P betű, vagyis a "personal" rész belőle, hiszen a szám a bankkártyát, vagy a telefont azonosítja - a tárgyat, amihez tartozik, de nem a személyt, aki használja.