Index Vakbarát Hírportál

Kevés dolog annyira biztos az életben, mint az, hogy a spanyolok a krimi műfajához nagyon értenek és ritkán nyúlnak mellé. Bár az Antena 3-on megbukott A nagy pénzrablás, a Netflixre való költözését követően globális, mindenki által ismert jelenséggé nőtte ki magát, és még egy hasonlóképp szórakoztató mellékága is született Berlin címmel. A sikert látva elképzelhető, hogy nem is ez lesz az utolsó spin-off, ami a bankrablós szériához készül. De sorolhatnánk még olyan kiválóan sikerült, mégis kevésbé ismert spanyol produkciókat, mint a White Lines, a Los Farad, a Bebörtönözve, esetleg a Túl a vörös kanapén, amelyek úgyszintén körömrágós popcornsorozatok lettek.

Február 29-én jött új vetélytársuk, a Vörös királynő című tévészéria az Amazon Prime-ra, ami simán beírhatja magát a legszórakoztatóbb spanyol krimik közé, már csak az izgalmas alapvetése miatt is. Történetünk főszereplője egy Antonia Scott (Vicky Luengo) nevű nő, aki a világtól elvonulva, már-már szerzetesi magányban éldegél, egészen addig, míg egy kétségbeesett zsaru, bizonyos Jon Gutiérrez (Hovik Keuchkerian) meg nem keresi őt, hogy visszarángassa különleges kötelékébe. Hátborzongató gyilkosság történt ugyanis, amelynek a megoldása Antoniára vár. Ja igen, a sorozat főhőséről még nem mondtuk, de 242-es IQ-ja van, ergo nem az a tipikus járőr, hanem tényleg képes egyedi látásmódot csempészni a helyszínelésekbe.

Ami a különleges képességekkel rendelkező nyomozókról szóló sorozatokat illeti, a könnyedebb műfajban mindig a Sherlock lesz az etalon. A BBC négy évados alkotása az egyedi képi megoldásoknak, a vizuális elemekre támaszkodó történetmesélésnek és nyomozásnak, valamint Benedict Cumberbatch okosan kimért alakításának köszönhetően működött annyira.

A nagy klasszikusokhoz való visszanyúlás nem szégyen, a Vörös királynő mindezt bátran meg is teszi, és kapunk általa egy egyfajta Sherlock–Watson dinamikát a már említett női főszereplő és szárnysegédje, Gutiérrez között. Előbbi kezelhetetlen zseni, míg utóbbi szimplán kezelhetetlen, így a játékidő jó részében a könnyedebb, parolázós jelenetekben Vicky Luengo és Hovik Keuchkerian jól megértik egymást. Nyilván nem mossák le a színről Benedict Cumberbatchet és Martin Freemant, de felidézik bennünk, miért tragédia, hogy a Sherlockot így lelőtték, és fű alatt soha nem folytatták.

Amikor Kate Winslet az HBO-val dolgozik együtt, abból többnyire jó dolog szokott kisülni, így volt ez 2011-ben a Mildred Pierce esetében, amikor a színésznő a Nagy Depresszió idején játszódó drámában alakított erős, független édesanyát. Remek fogadtatást kapott 2021 tavaszán az Easttowni rejtélyek is, amely az éjsötét krimik rajongóinak hozott egy kötelező néznivalót. Winslet legújabb kooperációja a kábelcsatornával enyhén figyelemfelkeltőre sikerült, a március 4-én az első részével debütált A rezsimben talán élete legviccesebb alakításában látható a 48 éves hollywoodi ikon, aki egy közép-európai ország autokrata vezetőjét alakítja.

Tagadhatatlan, szinte kiszúrja az ember szemét, hogy A rezsim alkotója, Will Trace ebben a politikai szatírában azt a célt tűzte ki magának, hogy az orosz elnököt, Vlagyimir Putyint állítsa pellengérre. Kate Winslet karaktere egy hatalmas, a Kremlhez hasonló díszes épületegyüttesben lakik, innen vezeti népét kancellárként, és itt veszi fel azokat a negédes propagandavideókat, amelyekkel igyekszik palástolni, hogy tulajdonképpen önkényuralmat tart fenn. A Putyinnal való hasonlóságok nem merülnek ki ebben, az elszigetelten élő kancellár asszony a sorozatban germafóbiás, azaz retteg a baktériumoktól, és amikor úgy hozza a szükség, hogy az amerikaiakkal kell egy asztalhoz ülnie, előszedi a kéznél lévő leghosszabb asztalát, á la Putyin.

Mondjuk attól a Will Trace-től, aki már az Utódlás című HBO-szériában letette a védjegyét, amikor az amerikai oligarchákat kellett kifigurázni, nem is vártunk volna kevesebbet. A rezsim főszereplője vagy főgonosza, Elena Vernham (Winslet) a kőgazdag Roy családhoz hasonlóan olyan személyiség, akitől zsigerből ökölbe szorul az ember keze. Ugyanakkor Kate Winslet felháborítóan jól érzi magát ebben a karikaturistákat megszégyenítő, elfuserált szerepben. A színésznő kicsit selypít, furán mosolyog, és manírok tárházát mutatja be a kamerák előtt, miközben időről időre megnyilvánul a diktátor asszony kegyetlensége. De olyan szinten, hogy az embert kirázza tőle a hideg.

James Clavell eposzi méreteket öltő, 1975-ben megjelent történelmi regényéből, A sógunból egyszer már forgattak minisorozatot. Az NBC volt a felelős érte, és a Richard Chamberlain nevével fémjelzett 1980-as feldolgozás bizony kulturális mérföldkő lett. Nemcsak a tengerentúlon, hanem idehaza is felkorbácsolta az akkori nézők kedélyeit az a kosztümös felnőttmese, amelyben sűrűn kerültek le az ázsiai hölgyekről az elegáns kimonók, az urak meg előszeretettel vagdostak le fejeket, szúrták hasba magukat szégyenükben, és még folytathatnánk. A sógun kultúrsokknak is beillett, rémesen szórakoztató volt – ugyanakkor mai szemmel nézve 2024-re csúnyán elavult a régi miniszéria.

Látták ezt az FX-nél is, így a kábelcsatorna napjaink elvárásaihoz igazította Clavell sztoriját, intrikus, véres és helyenként túlfűtött remake-et kapott A sógun, amelyet minden létező újságban hasonlítottak már a Trónok harcához, és nem véletlenül. A készítőpárost, Rachel Kondót és Justin Markst exkluzív interjúnkban már kifaggattuk arról, hogy lehet-e bármiféle alapja mindennek. Nem is fecsérelnénk most túl sok szót sárkányokra és Targaryenekre, inkább azt vesszük górcső alá, hogy sikerült az első 8 epizód, amelyet a Disney+-nak köszönhetően megnéztünk.

A sógun története ugyebár egy Jack Blackthorne nevű angol navigátor körül forog, aki egy holland hajó, az Erasmus fedélzetén szolgál. Egészen addig, mígnem hajótörést szenvednek, és a legénység Japánban találja magát, ahol nem éppen baráti a fogadtatás. 1600-ban járunk, és egy olyan Japán képe rajzolódik ki a szemeink előtt, ami erősen megosztott. Az uralkodó meghalt, a megmaradt hadurak vérben forgó szemekkel küzdenek a hatalomért, a számkivetett Lord Toranaga pedig idővel kénytelen ennek a mélyen dörmögő, pofátlanul betolakodó gajdzsinnak a segítségére hagyatkozni, ha nem kíván erőszakos halált halni, és bármilyen szinten fényes jövőt szánna országának.

Vannak karakterek, amelyeknél megvan a potenciál az Oscar-díjra, a leginkább emlékezetes alakítások mégis akkor születnek, amikor a szerep a megfelelő színészt „találja meg”. Számos olyan történetet hallottunk már, hogy nem azok a sztárok alakítottak feledhetetlen szerepeket, akiket eredetileg megkerestek velük.

Ritkábban találkozunk azzal a „shortlisttel”, amikor a váltás miatt a szerep végül Oscart hozott egy másik színésznek. Közeledve a 69. Oscar-gálához úgy döntöttünk, összeszedünk tíz olyan ikonikus szerepet, amelyet az eredetileg megkeresett színész visszautasított – holott Oscarig vihette volna vele –, vagy hosszas tanakodás után elesett tőle. Listánk a teljesség igénye nélkül készült.

Amíg világ a világ, Adam Sandlert valószínűleg a bugyuta vígjátékai miatt fogják elsősorban ismerni az emberek. Holott az 57 éves színész az elmúlt években erőteljes lépéseket tett abba az irányba, hogy komolyabb alkotásokban is megvillantsa tehetségét, ilyen volt a Csiszolatlan gyémánt és a Mindent egy lapra. Most Sandler a Netflix március 1-jén közzétett új filmjében, Az űrhajósban megint valami hasonlóval próbálkozik. Még úgy is, hogy ez az űrdráma valami iszonyú módon abszurd és elborult, nem csoda, hiszen Jaroslav Kalfar 2017-es weird sci-fijének, A bohémiai űrhajósnak az adaptációja.

Az űrhajós története egy Jakub Procházka (Adam Sandler) nevű cseh kozmonauta körül forog, akit azt követően indítanak nyolc hónapos küldetésre, hogy az égen megjelenik egy furcsa ködjelenség, és hiába telnek el évek, nem foszlik szét. Jakub feladata, hogy anyagmintát szerezzen, és dicsőséget hozzon a Cseh Köztársaságnak, megelőzve az űrversenyben a többi nemzetet. Igen ám, de Sandler karaktere, akire a film egy pontján a világegyetem legmagányosabb embereként is hivatkoznak, rá kell jöjjön, hogy lehet, még sincs annyira egyedül.

Lassú dráma a Netflix új sci-fije, melynek a központi témája nem annyira az űrverseny, pontosabban az is, de a sztori inkább a főszereplő űrhajós személyes drámáját boncolgatja, abszurd eszközökkel. Jakub irdatlan távolságban van a Földtől, a Jupiteren túl, párkapcsolati tragédiáját mégsem bírja elkerülni, hiszen terhes neje, Lenka (Carey Mulligan) az űrmisszió kellős közepén akar szakítani a férfival.

Az amerikai FX-csatorna kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntöttek, hogy – miután az NBC 1980-ban már egy élményszámba menő miniszéria formájában képernyőre ültette – most ők is feldolgozzák James Clavell klasszikusnak számító regényét. Idehaza február 27-én mutatkozott be a Disney+-on A sógun, amely 1600-ba kalauzol, egy megosztott Japánba, ahol vérszomjas régensek marakodnak a hatalomért. Ebbe a politikailag feszült helyzetbe keveredik bele az angol hajótörött tengerész, John Blackthorne, aki közel kerül egy titokzatos tolmácsnőhöz, Lady Marikóhoz, eközben pedig a sógunságtól és a hatalomtól ódzkodó, számkivetett Lord Toranaga fontos emberévé is válik.

A sógun patinás, nagyívű, drámai eposzként futott be pár napja a tévéképernyőre, melynek készítőivel, a Top Gun: Mavericket íróként jegyző Justin Marksszal, valamint nejével és alkotótársával, a novellistaként díjazott Rachel Kondóval beszélgettünk egy videós interjú keretein belül.

A sógun alkotói az Indexnek arról beszéltek,

• mennyire ijesztő egy ekkora irodalmi klasszikus adaptálása,
• befolyásolta-e őket az eredeti, 1980-as miniszéria,
• zavarja-e őket, ha a sorozatukat a Trónok harcához hasonlítják,
• lehetséges-e erőszakmentes szamurájsorozatot készíteni,
• és okozott-e köztük házastársi viszályt, mire megírták a széria forgatókönyveit.

A sógun egy igazi irodalmi klasszikus. Hogyan álltak neki az adaptálásának? Nem ijesztette meg önöket a feladat?

Justin Marks: Ha lett volna bármi fogalmunk róla, hogy mennyire ijesztő munka lesz ez, valószínűleg soha nem mondunk rá igent. De így van ez minden jó dologgal az életben, senki nem tudja, milyen nehézségek várnak rá, mégis jobb esetben belevág a feladatba. Ettől még futottunk bele hibákba, mialatt a sorozaton dolgoztunk, de alkotóként vállalni kell ennek a veszélyét. Pont ahogy a főszereplők is hibáznak néha a szériában, amikor felveszik a kapcsolatot egy számukra idegen kultúrával. Ettől még eljutnak a végére, ahova hivatottak eljutni, és valahogy mi is így voltunk A sógunnal.

Rachel Kondo: Egy picit naivan álltunk hozzá, valljuk be. Rengeteg ötlettel a tarsolyunkban csatlakoztunk be a készítésbe. Úgy voltam vele, hogy alapból is egy izgalmas történetről van szó, japán emberként meg pláne lelkes voltam, hogy a kultúrámról mesélhetek. Majd jött a feketeleves, amikor rájöttem, hogy japán–amerikainak lenni kicsit sem ugyanaz, mint tősgyökeres japánnak, aki ott is él. Az efféle elképzeléseinket, prekoncepcióinkat teljesen el kellett engednünk, öt évbe telt, hogy beletanuljunk, hogyan rakjuk össze ezt a sztorit, és miképp dolgozzuk fel a könyvet. Japán producerek és tanácsadók garmadájával működtünk közre, hogy A sógun realisztikus legyen.

Frank Herbert klasszikus regényét nem véletlenül tartották évtizedeken keresztül megfilmesíthetetlennek. A sok karaktert felvonultató, komplex, rétegzett, science fiction királydrámába olyan elismert rendezők buktak bele, mint Alejandro Jodorowsky, Ridley Scott és David Lynch. Igaz, hogy a Twin Peaks atyjának feldolgozását legalább bemutatták 1984-ben, de Lynch Dűnéje otrombán nagyot bukott – mind a pénztáraknál, mind kritikailag. A készítő is belátta, hogy mellényúlt, olyannyira, hogy az elkészült filmet inkább minden adandó alkalommal letagadta, és a későbbi újrakiadásokon se működött közre.

Annak a veszélye, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-cel és az Érkezéssel a sci-fi műfajába berobbant Denis Villeneuve hasonlóképp járhat, nagyon komolyan fennállt. És a 2021 őszén bemutatott Dűne-film bizonyos tekintetben el is hasalt. Túlságosan felvezetés szaga volt az egésznek, egyértelmű volt a rendező szándéka, azaz felrajzolni Herbert univerzumát, elhelyezni a bábukat a sakktáblán, és egy olyan grandiózusnak ható sci-fi-filmet hozni a mozikba, amelyben hiába minimális a történet, a látvány és a hangorkán elég ahhoz, hogy a néző úgy érezze, valami fenomenálisat lát. Amennyiben a 2021-es Dűnébe nem castingolnak olyan sztárokat, mint Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac, Zendaya, és még napestig lehetne sorolni – tényleg igazi csillaghullás a szereplőgárda –, elképzelhető, hogy Villeneuve Dűnéje bukott volna. Ám, a színészek vért izzadva kihoztak annyit ezekből a papírmasé karakterekből, és a Dűne cím, valamint egy új nagy ívű űropera ígérete elegendő embert becsábított a mozikba, hogy a befejezetlenül hagyott film végül második felvonást kaphasson, és jobban belekóstoljunk Muad’Dib meséjébe.

Nagy szerencsénk, hogy így történt. A Dűne: Második rész az a fajta folytatás, amely mindenben rátesz egy lapáttal az első filmhez képest. Nem elég, hogy Paul Atreides végre a karakterfejlődés útjára lép, és valódi, kézzel fogható konfliktusokba keveredik. A Dűne 2-ben kirobban egy akkora háború, egy olyan konfliktus az Arrakis bolygón, amekkorát nagyvásznon még nem láttunk. A fenomenális, grandiózus akciójeleneteknek köszönhetően pedig az új Dűnét konkrétan olyan lelkesedéssel nézzük, mint egy kisgyerek, aki először jár moziban.

Felkerült a forgalmazó Forum Hungary YouTube-csatornájára a Most vagy soha! című film végső előzetese. A film brutálisan sok pénzből készült, jelenleg ezt tartják minden idők legdrágább magyar filmjének.

A produkciónak a Nemzeti Filmintézet (NFI) 4,7 milliárd forintos állami támogatást ítélt oda, a gyártó Pilvax Film Kft. 1,4 milliárd forintnyi adókedvezményt vehet igénybe, vagyis az 1848-as márciusi események történetét bemutató film költsége meghaladja a 6,1 milliárd forintot. 

Most vagy soha...

A most megjelent előzetes a film hangulatát és lendületét próbálja megmutatni.

Az Index olvasói már eddigi is figyelemmel követhették Most vagy soha! című film gyártási folyamatát. Olvashattak interjút Rákay Philip kreatív producerrel, íróval; megszólaltattuk a Petőfit Sándort alakító Berettyán Nándort; ott voltunk a film várbeli forgatásán, ahol beszélgettünk Lóth Balázs rendezővel; a produkció társ-forgatókönyvírója, Szente Vajk az Indexen beszélt a történelmi filmek jelentőségéről; legutóbb pedig Kis-Szabó Márk, az alkotás másik társ-forgatókönyvírója mondta el az Indexen, hogy szerinte milyen lett a film.

Ismét rendhagyó filmkritikával, recenzióval találkozik most az Index olvasótábora. Pajor Tamás újra írt nekünk, s bár az Érdekvédelmi terület című filmről a Cinematrixban már írtunk, ezúttal ő is megosztja gondolatait velünk.

Már a film címe is olyan fakó, semmitmondóan nyomasztó, mint az általa pórusokba szivárogtatott világé. A Martin Amis angol író regényét adaptáló mozi Auschwitz parancsnokának, Rudolf Höss és felesége, Hedwig történetét beszéli el – Jonathan Glazer ismételten szuper nívós rendezésében.

Az Érdekvédelmi területnek már nem kell a csontváztestek, a hullahegyek, a tömegsírok és a gázkamrák naturalisztikus bemutatásával élnie ahhoz, hogy permanensé tegye az alattomos hastájéki szorongást. Ezt már elvégezte a történelem legnagyobb dokumentumtára – és az olyan kiváló alkotások, mint a Schindler listája, a Saul fia, A csíkos pizsamás fiú, vagy egészen másként, Az élet szép. Ez a film már e korábbi tudást feltételezi.

A tüchtig polgári lét apró momentumai minden pillanatban a pokolt takarják. Ezt mi, nézők, tudjuk, a rendező pedig tudja, hogy tudjuk, és erre épül a történetmesélés. Ebben a konstellációban átértékelődik a felszolgált menü – amely persze bőséges ellentétpárja a kerítésen túl sejthető üres löttynek –, itt más kontextusba kerül a szerelem, a gyereknevelés, a születésnapi köszöntő és minden, mert mindent láthatatlan vér borít.

Gonosz és szörnyeteg

Ahogy Hanna Arendt értekezik a gonosz banalitásáról szóló híres elmélete kapcsán: „A mindennapi konformizmus lappangó kriminalitása” munkál. A halál tömeges előállítása ipari folyamattá egyszerűsödik és a megsemmisítések pragmatizmusából a lelkes működtetők karriert építenek.

A tömeggyilkosság-ipari életpályamodell-tervezés apró-cseprő bosszúságai, esendősége, könyöklése, a szimpla hétköznapisága egy olyan létmód ábrázolata, amely már csak küllemében mutat emberszerű jegyeket, belső valósága élettelen és nélkülöz minden emberit. A halál árnyéka feletti plexihídról lenézve a létezés inverzét látjuk, a nemlétnél rosszabbat, az életvesztett, magából kifordult létet, amelyet Glazer zseniálisan szürreális kép-hang kiállásokkal ábrázol.

Olykor klasszikus kamarazenére fasiszta urak és hölgyek mulatoznak a barokk stukkókkal gazdagon díszített bálteremben. Máskor meg gregorián tónusú, széteffektezett horrorhörgést hallunk, fotónegatív-röntgenszerű képsorokkal, Jancsi és Juliska boszorkaégetésének – ehelyütt szándékosan torz – metaforájával megfejelve. Hanna Arendt Eichmannról úgy értekezett, hogy

valódi szörnyeteg volta nem holmi megátalkodott gonoszságban keresendő, hanem abban a gondolattalanságban, ahogyan bármilyen hivatali parancs reflektálatlan végrehajtására alkalmasnak bizonyult.

Vagyis a gonoszság itt szétterül, személytelen, officiális műveletté válik. Nincs ebben a rosszban már semmi romantikus, nem forr a gyűlölettől, hanem legelvetemültebb céljait termeléssé alakítja, technológiai folyamatokba csatornázza, hiszen az elkövetők számára áldozataik is rég tárgyiasultak. A test-füst-kibocsátó kémények árnyékában felépült álomotthon, a pedáns konyha és virágkert hányingerkeltő komplementere végig szitál ránk, mint a savas eső.

A Tökéletes napok (Perfect Days) egy ritka merész film napjaink szórakoztatóiparában. A hazai mozikban február 22-én bemutatott japán–német koprodukció egy picit sem megszokott főszereplőt, egy Tokióban élő vécépucolót állít a középpontba. Ráadásul teszi mindezt mindenféle megalkuvást nem tűrő, már-már transzba ejtően lassú tempóban.

A veterán rendezőnek, a 78 éves Wim Wendersnek nem a saját fejéből pattant ki a Tökéletes napok ötlete, legalábbis nem teljesen. A német állampolgárságú, de amúgy Japánért fanatikusan rajongó filmkészítőt 2022-ben keresték meg, hogy látogasson el a kelet-ázsiai ország fővárosába, és nézzen meg néhány nyilvános vécét. Nem akármilyen mellékhelyiségekről van szó, a Tokyo Toilet művészeti projektről, amelynek részeként 17 gyönyörűen és kreatívan megalkotott slozit álmodtak meg különböző művészek a Sibuja kerületben.

Ennek kapcsán szerették volna, ha Wenders rövid dokufilmeket készít az érdekes jelenségről, ám a direktor végül arra jutott, jobb lenne egy egész estés, fikciós drámában feldolgozni a látottakat. Valahogy így született meg a Tökéletes napok, aprópénzből, alig 16 nap alatt leforgatva, de láthatóan szívvel-lélekkel. A Tökéletes napok a hamarosan megrendezésre kerülő Oscar-gála Nemzetközi filmek kategóriájának egyik jelöltje, és eddig az egyetlen olyan japán film az Oscar történetében, amit nem japán rendező hozott tető alá. Nyilván mi is rettenetesen kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen lett.

A film története egy idősödő férfi, Hirajama (Koji Yakusho) körül forog, aki egészen érdekes jelenség. A Tökéletes napok főhőse mindennap hajnalban kel, összehajtja matracát, megnyírja bajszát, és a lakása előtti automatából vett üdítőből kettőt-hármat szürcsöl, majd kiválaszt egy kazettát, és valami oldschool rock vagy popszámot hallgatva elindul dolgozni, vécét pucolni. Hirajama lehetne megviselt, gyűlölhetné az életét és sorsát, de Koji Yakusho karakteréről már az első jelenetek egyikében egyértelművé válik, hogy ennek az attitűdnek éppen az ellenkezőjét képviseli. Elvégre Hirajama első dolga minden hajnalban, amikor kilép az utcára, hogy felnéz az égre, és nagyot mosolyog. Ugyanezzel a mosollyal az arcán pucolja a vécéket is a hatvanas éveit taposó fickó, aki a toalettek minden centijét háromszor is átsikálja. Nem zavarja őt ez a többség által vélhetően alantasnak látott munka, sőt.

A vágás előrehaladott stádiumában van a Hunyadi-sorozat. A több millió euróból készülő sorozatot a Berlinale után Londonban mutatta be a szakmai közönségnek a német Beta Film, amely a jogok nemzetközi értékesítését végzi. A Hunyadi a nemzetközi piacra Rise of the Raven (A holló felemelkedése) címmel kerül. A Robert Lantos producer vezetésével készülő, Bán Mór azonos című regényfolyamából készült 10 részes alkotás az év végén kerül a képernyőre – itthon és világszerte.

„Óriási a várakozás, hiszen jelenleg nem készül hasonló, monumentális történelmi sorozat. A bemutatott részletek csak tovább fokozták az érdeklődést, hiszen a magas szakmai színvonal mellett a Hunyadi azzal is egyedülálló, hogy minden szereplő az anyanyelvén szólal meg – növelve ezzel a történelmi hitelességet” – mondta Robert Lantos producer, aki szintén jelen volt a berlini zárt körű vetítésen. Minderről a produkciós cég tájékoztatta az Indexet.

A tíz, egyenként egyórás részből álló Hunyadi a hadvezér epikus életét tárja elénk, aki a XV. századi középkori Európa kimerítő kegyetlen viszonyai között dacolva az óriási túlerővel döntő győzelmet arat a nándorfehérvári csatában, átformálva ezzel Európa történelmét. Hunyadi az olasz, lengyel, osztrák, szerb és magyar nemesi családok között éli életét – amit botrányok, politikai hatalmi játszmák és összeesküvések tarkítanak.

A Variety minden idők egyik legepikusabb európai televíziós produkciójaként ír a Hunyadiról, és megszólaltatja Robert Lantost, aki T. S. Eliottól idéz, aki egyszer azt mondta, hogy az álom és a valóság között ott van az árnyék. Lantos ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „Egész pályafutásom alatt ezzel az árnyékkal küzdöttem. A Rise of the Raven című filmmel az árnyékot legyőztem.”

Az Index kint járt a forgatáson, az erről szóló beszámoló itt elolvasható.

Ahhoz képest, hogy Christian Petzold az elmúlt évtizedekben milyen remek filmeket tett le az asztalra, meglepően kevesen ismerik a Berlin School névre keresztelt német új hullám prominens képviselőjét. A 63 éves direktor talán leghíresebb darabja a 2018-as Tranzit, melyben a náci megszállás idején igyekszik egy kétségbeesett férfi Franciaországból Amerikába menekülni, de hasonló tematikára épül a hat évvel korábbi Barbara is, melyben egy orvosnő próbál az NDK-ból az NSZK-ba átjutni a szerelméhez. Petzold új filmje, a hazai mozikban február 22-én bemutatott Tűzvörös égbolt az előbb említett filmekhez képest könnyedebb hangvételű, de elvontabb eszközökkel mégis ugyanazt a témát dolgozza fel. Önmagunk határainak átlépését.

A Tűzvörös égbolt főhőse Leon (Thomas Schubert), egy fiatal író, aki már a hóna alatt tudhatja második regényének kéziratát, így érkezik barátjával, Felixszel (Langston Uibel) karöltve a Balti-tenger partjára egy kicsit nyaralni. A nyaraló, ahol pár napig meghúzzák magukat, nem éppen a Hilton, a tető kilyukadt, és csöpög a víz, emellett egy szobába szorul a két fickó éjszakára, mert van már egy harmadik lakótársuk is, egy rejtélyes fiatal nő, Nadja (Paula Beer), aki szemtelenül belakta a kéglit. Petzold új filmje körülöttük forog, kiegészülve egy karakán vízimentővel, Deviddel (Enno Trebs). Az író-rendező négy egészen eltérő személyiséget ütköztet, viszonylag szűk, zárt térbe bezárva, miközben a távolban füst száll fel, és éjszakánként hátborzongató fény világítja meg a horizontot – merthogy erdőtüzek pusztítanak, amelyek akármikor rövidre zárhatják a vakációt. Vészjóslás a javából, ha minket kérdez valaki.

A filmtörténelemben láttunk már pár elviselhetetlen írót a nagyvásznon, nem is kell túl sokat kutatnunk az emlékezetünkben. Ott volt például a Jack Nicholson-féle Jack Torrance, aki baltával kergette saját magát és családját is az őrületbe a Ragyogásban. A Félelem és reszketés Las Vegasban, valamint a rémesen alulértékelt Rumnapló azt mutatták meg, mi lesz, ha rácsúszik a piára, az alkoholra, na meg a könnyű nőcskékre egy fékevesztett újságíró (Johnny Depp). Nos, a Tűzvörös égbolt főszereplője, Leon még hozzájuk képest is jó nagy seggfej, csak éppen másképp. Thomas Schubert kedvesnek tűnő ábrázatára ránézve álmunkban nem gondolnánk, hogy mennyire toxikus, öntelt, magába forduló, ám pont emiatt izgalmas művészemberről van szó.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az Avatár – Aang legendáját sokan a világ egyik legjobb animációs sorozataként tartják számon. 2005-ben mutatta be a Nickelodeon Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko alkotását, mely három évada alatt nem csupán a célközönségnek számító 6–11 éves gyerekeket tapasztotta oda a képernyőhöz, hanem a náluk jóval korosabbakat is. Bizonyos körökben kultikus darabbá vált az Avatár, jóval azelőtt, hogy James Cameron sci-fi filmje miatt nyúlánk kék emberekkel kötötték volna össze a nézők ezt a szót.

Bár később a gyerekcsatorna igyekezett meglovagolni az Avatár-lázat, az Aang legendája spin-offja, a Korra legendája a komorabb, felnőttesebb hangvétele ellenére sem volt képes megismételni az eredeti sikereit, és bebukott a nézettsége – mondjuk, négy etapot így is csodával határos módon megért.

Miután M. Night Shyamalan bicskája beletört 2010-ben az Aang legendája feldolgozásába, és a misztikus filmjeiről ismert rendező egy túlontúl komor, sötét és trashbe hajló egész estés filmet csinált az Avatárból, a franchise jó hosszú ideig pihent. Majdnem egy évtizeddel később, 2019-ben kezdett a Netflix dolgozni egy újabb élő szereplős átültetésen, és végül sikerült is bemutatniuk február 22-én az Avatár – Az utolsó léghajlító nyolc részből álló első évadát. Még úgy is, hogy az eredetileg executive producerként és showrunnerként közreműködő készítők, a már emlegetett DiMartino és Konietzko jó régen kiszálltak az egész buliból, kreatív nézeteltérésekre hivatkozva.

Én, aki mind az Aang legendáját, mind pedig a Korra legendáját annak idején végignéztem, gyomorideggel vártam a Netflix-féle változatot. Ha az eredeti alkotók kiléptek mellőle, akkor csak rossz lehet a végeredmény felkiáltással. Mea culpa, tévedtem. Merthogy az Avatár – Az utolsó léghajlító egy nagyon korrekt kis fantasy-kaland sorozat lett, még ha a streamingszolgáltató előző, ilyen irányú próbálkozásához, a One Piece-hez nem is tud igazából felérni.

Bár a Lost óta megfogyatkozott a számuk, napjainkban is fel-felbukkannak erősebb próbálkozások a rejtélyes sci-fi-sorozatok palettáján. Most az Apple TV+-ra futott be a Constellation című űrhajós thriller az első három epizódjával, amelyben Noomi Rapace alakít egy olyan asztronautát, aki a Nemzetközi Űrállomáson való félresikerült misszióját épphogy megússza. Aztán amikor visszatér a Földre, apránként kezdi el észrevenni, hogy valami nem stimmel a körülötte lévőkkel. Vagy inkább ővele? Ez itt a nagy kérdés, amit a Constellation egészen élményszámba menő módon kezd el fejtegetni, és annak ellenére, hogy nagyrészt fogalmunk sincs, mi történik, a végeredmény piszkosul élvezetes.

Noomi Rapace-nak A tetovált lány eljátszása óta volt néhány mellényúlása, mióta beszippantotta őt a mainstream szórakoztatóipar, a Prometheus se volt egy acélos film, a netflixes Brightról vagy a Black Crab című akciófilmről nem is beszélve. Ennek ellenére a 44 éves svéd színésznőnek még így se sikerült teljesen lerontania a renoméját; amikor meglátjuk a nevét egy poszteren vagy traileren, kicsit lelkesebbek leszünk. Főleg, hogy a Constellationt az az Apple TV+ adta ki a kezei közül, ahol a science fiction egyszerűen virágzik: mind a Siló, a See, a For All Mankind, a Különválás, és valamilyen szinten még az Alapítvány is emlékezetes és minőségi néznivalók.

A Constellation évadkezdő részeiről üvölt, hogy talicskával öntötték beléjük a pénzt, a látvány mozifilmes, az elején látható űrállomásos katasztrófa már-már a Gravitációt idézi. Nemcsak a megvalósításában, hanem izgalmában is. Az mondjuk meglepő, hogy épp ezt a kezdő konfliktust nyújtják el 120 percre adagolva, de legalább Jo Ericsson (Noomi Rapace) nagy visszatérése pont emiatt üt nagyobbat, mint illene neki. Főleg, hogy rögtön a nyitójelenet is lelövi, hogy a nő sikerrel visszatért a bolygóra…

A megtörtént eseteken alapuló filmeket az ember mindig más szemmel nézi, de főleg akkor, amikor olyan alkotásokról van szó, mint az Egy élet (One Life), amely a második világháború egy sokáig elfeledett hősét hozza el nekünk. Nicholas Wintonról van szó, aki a történet szerint 1938 decemberében érkezik Csehszlovákiába, egészen pontosan Prágába, ahol földönfutóvá vált, rettegő családokat lel a nyomornegyedekben. Ezek a famíliák az egyre inkább erőre kapó Adolf Hitler és náci katonái elől menekülnek. A londoni brókerként dolgozó Winton az, aki a menekültek terhét a saját vállaira veszi, és társaival együtt főképp zsidó származású gyerekeket kezd el átmenteni Prágából a tengerentúlra.

Az Egy élet azt vizsgálja, mi kell ahhoz, hogy egy teljesen átlagos ember hőssé váljon, és milyen hatásai vannak valakire, ha úgy érzi, hiába mentett meg több száz szenvedő fiatalt, új otthont teremtve nekik Nagy-Britanniában, ha további 250-et nem sikerült kimenekítenie, mielőtt koncentrációs táborokba zárták volna őket, ahol vélhetően kevés kivétellel mind meghaltak.

A hazai mozikban február 15-e óta látható film két szálon halad, az egyiken a fiatal, Johnny Flynn által játszott Nicholast látjuk ténykedni, míg a másikon 50 évvel később, 1988-ban járunk, amikor a főszereplő már csendes életet élő öregúrként (Anthony Hopkins) igyekszik a háta mögött hagyni a múlt démonait, és megbirkózni a saját bűntudatával. A múltban játszódó jelenetek nagy erőssége, hogy szerethető figurákból álló csapat verbuválódik össze, köztük a Nicholas Winton ellentmondást nem tűrő édesanyját alakító Helena Bonham Carterrel, hogy kimentsék a zsidó kisgyerekeket a fenyegető pokolból. És annak ellenére, hogy néha úgy érezzük, nem sikerül elkerülniük a Hollywoodból kölcsönzött kliséket, és mindössze a felszínt kapargatják, az írók meglepően ügyesen végigvezetik azokat a kihívásokat, amelyekkel a főhősök szembesülnek.

Az Egy nap (One Day) című új, február 8-án bemutatott széria úgy indul, mint bármelyik szerelmi történet. Adott egy fiú és egy lány, esetünkben Dexter Mayhew (Leo Woodall) és Emma Morley (Ambika Mod), akik nem is lehetnének különbözőbbek egymástól. Előbbi éli a huszonéves jóképű agglegények gondtalan életét, azon gondolkozik, hogy milyen sorrendben utazgassa be a világ országait, míg utóbbi kissé szorongós, izgulós, de minden álma, hogy nyomot hagyjon a világban. Ők ketten azok, akik 1988-ban, az államvizsgát követő buliban összeismerkednek. Egymás karjaiban végzik, ám a vonzódás nem teljesedik be, helyette órákat beszélgetnek egymással. Aztán meg ki-ki megy a maga útjára…

Igen, az Egy nap mégse az a tipikus szerelmi történet. Már csak a koncepciója miatt sem, ami igencsak ambiciózus, hiszen minden epizódban egy-egy évet ugrunk előre az időben Dexter és Emma találkozásához képest, és bepillantunk, hogy éppen hol állnak az életükben. A Netflix nem spórolt, 14 epizódot készített a sorozatból, ami tényleg megadja a lehetőséget és a játékidőt arra, hogy kellően kibontsák a főszereplőket, és a közöttük alakuló se veled, se nélküled kapcsolatot.

A korábban A Fehér Lótusz második évadában is szereplő, de a Vampire Academyben és a Citadelben is megfordult Leo Woodall tökéletes casting erre a szépfiúkarakterre. Mindenféle erőlködés nélkül, kisujjból, természetesen alakítja a színész az Egy nap Dexterjét, és valamelyest hasonló fizimiskája is van, mint az ugyancsak David Nicholls regényén alapuló 2011-es filmadaptációban látott Jim Sturgessnek. Akinek a nézők előítéleteivel jobban meg kellett küzdenie, az az Emma bőrébe bújó Ambika Mod, akinek Anne Hathaway-t kell itt feledtetnie. Többé-kevésbé sikerült is neki, a szerény, közösségben szorongó leányzót ő is átélt játékkal hozta el a képernyőnkre. Megkockáztatom, ha nem formálná meg ilyen jól Ambika Mod a visszahúzódó naivát, a sorozat központi románca se működne annyira.

Rossz hírünk van azok számára, akik szerették a Sony legújabb filmes durranását, a Madame Webet, ugyanis az alkotás olyan rosszul teljesített, hogy a cég nem csupán Dakota Johnson karakterétől búcsúzott el, hanem a Pókember-világ új női szuperhőseitől is, akiket rajta keresztül akart bemutatni. A film akkora bukás volt,

A mozis bluckbusterről lapunk is írt – nem igazán pozitív kicsengésű – kritikát, amely nagyjából összhangban van a nemzetközi megítéléssel. A film a Rotten Tomatoes oldalán a kritikusoktól mindössze 12 százalékot kapott, amit alig néhány szuperhősfilm tudott csak „megugrani” – hirtelen csupán a hírhedt George Clooney-féle Batman és Robin ugrott be nekünk, amely 11 százalékot érdemelt mindössze.

A közönség sem volt hozzá sokkal kegyesebb, bár Clooney denevéremberénél jobban szerették, és az 50 százalékot éppen elérte. Ez azonban édeskevés ahhoz, hogy a Sony – mint az egyik vezető filmóriás – bizalmat szavazzon a lehetséges folytatásnak, és újabb dollármilliókat invesztáljon egy olyan projektbe, amely szemlátomást nem térül meg. Hogy mekkora is volt a bukás?

Ahhoz képest, hogy Jenna Ortega alig töltötte be a 21-et, a filmográfiája igencsak terebélyes. A Disney berkeiből elindult színésznő az első komolyan vehető szerepét 2019-ben kapta meg, a Netflixen vetített, Te című thrillersorozatban játszotta Ellie Alvest. Ezt követően nem volt megállás, a filmipar is beszippantotta Ortegát, aki a Sikoly 5-ben és 6-ban is remekül játszott, na és az X című horrorfilmben is csúnyán ellopta a show-t az igazi főszereplő, Mia Goth elől.

Ám az igazi világhírnevet a megint csak netflixes Wednesday hozta meg neki, az Addams Family spin-offját nem volt ember a földön, aki nem imádta. Köszönhetően Jenna Ortegának persze, mert a színésznő olyan mértékű sötét, gótikus hangulatot, iróniát és emberutálatot árasztott magából, amellyel még a sorozat rendezője, Tim Burton sem tudta tartani a tempót. A Wednesday nem az elismert direktor egyedi látásmódja, hanem Ortega karizmája miatt működött igazán, amit durva volt látni.

Még mielőtt a Wednesday második évadában visszatérne, Jenna Ortega hozott nekünk egy új filmet, a Csábító leckéket, melyet január 25-e óta vetítenek a hazai mozik. A címéből kiindulva talán nem annyira megdöbbentő, hogy egy erotikus thrillerről van szó, ráadásul a tabudöntögető fajtából, hiszen egy elég necces tanár-diák viszonyt dolgoz fel.

A Csábító leckék a körítését illetően olyan, mintha egyenesen Jenna Ortegára szabták volna, egy ködös, Twilight fan fictionből szalajtott kisvárosban járunk, ahol szinte soha nem süt a nap, és mindenki egy fokkal többet filozofál a lét nagy kérdésein, mint az normális volna. A köldöknézést tekintve az élbolyban jár Cairo Sweet karaktere, aki a helyi középiskolába jár, és állítólag tehetséges aspiráns író. A Jenna Ortega által játszott, mindig nagyon rövid szoknyát és fekete térdzoknit hordó 18 éves lányka abban reménykedve, hogy lelki társra találhat, felveszi a számára szimpatikus bukott író, Jonathan Miller (Martin Freeman) egyik kurzusát, hátha tanul valamit a nagy öregtől. Na, és mi lesz a dologból? Tiltott románc, mi más.