Index Vakbarát Hírportál

A Dűne: Második rész éppen letarolja a mozikat: idehaza csak múlt hétvégén 78 ezren ültek be rá, összességében már 222 ezren. Nemcsak Magyarországon, de világszerte is hasonlóan bevonzotta Denis Villeneuve rendezése az embereket a vászon elé, tekintve, hogy e cikk írásának pillanatában már a 370 millió dolláros bevételhez közelít ez a sci-fi. Végre egy blockbuster, ami úgy rendesen betört a mainstreambe, az elmúlt években a moziba járásra csúnyán rányomta a bélyegét a világjárvány, az írók és a színészek sztrájkjáról nem is beszélve. A Covid és a hollywoodi munkabeszüntetés is közrejátszottak abban, hogy a Dűne 2-t tavaly őszről idén tavaszra kellett eltolni. Öröm az ürömben, hogy legalább frenetikusan jól sikerült a végeredmény, és nagyon valószínűnek tűnik a harmadik rész bejelentése, mely A Dűne messiásán alapszik majd, ha a direktor követi az eddigi sormintát.

A Frank Herbert által 1965-ben útjára bocsátott franchise karrierje közel sem indult ekkora győzelmi menettel, hiszen az eredetileg újságcikknek szánt, ám sci-fivé alakított kéziratot húsznál is több kiadó utasította el. Végül az aprócska Chilton Books bólintott rá Paul Atreides sztorijára, de nem kelt úgy a regény, mint ahogy várták… a szerkesztő, Sterling Lanier a kezdeti bukás miatt kénytelen is volt távozni a cégtől. A sors fintora, hogy a bukdácsolása után a Dűne később írott formájában mégis jelentőssé vált, nagy hatást gyakorolva többek közt a George Lucas által megálmodott Star Warsra, és egyike lett minden idők legnagyobb példányszámban eladott science fiction könyveinek. Igazi örök érvényű bestsellerré nőtte ki magát.

Hollywoodban megfeszített munka zajlott, a Dűnét már a hetvenes és a nyolcvanas években igyekeztek filmre vinni, de sorra buktak bele a projektbe a rendezők, mire a Universal Picturesnek sikerült megnyernie a feladatra David Lynchet. Lynch úgy vágott bele az 1984-ben vászonra tűzött Dűnébe, hogy igazából a könyvet se olvasta. Írótársaival később kreatív nézeteltérések miatt összekülönbözött, a stúdió pedig a három órásra sikerült verziót visszavágatta 120 perc környékére. Az eredeti Dűne nem kapott jó fogadtatást, a kritikusok, köztük Roger Ebert a földbe döngölték, a pénztáraknál is megbukott, így nem lett belőle Star Wars. Egészen mostanáig persze, mert Villeneuve új filmjeiben megvan a potenciál, hogy ezt a komplex univerzumot jó időre a mozikban tartsák.

Amilyen gyatra filmeket néha kiad a Netflix a kezei közül, nehéz elhinni, hogy pár újdonságuknak a forgatókönyvét ember írta, és nem a mesterséges intelligencia. Itt van például A hercegnő és a sárkány, a platform március 8-án közzétett dark fantasyja, amelynek stáblistáján ott áll feketén-fehéren, hogy ezt a szkriptet Dan Mazeau írta, és a rendezést ráadásul az a Juan Carlos Fresnadillo vállalta magára, aki a 28 héttel később című világvégefilmet készítette. Sőt, Esposados című rövidfilmjéért még Oscar-jelölt is volt. Oscar-jelölt! Tessék ízlelgetni!

Ehhez képest A hercegnő és a sárkány egy nagyon fura egyveleg lett, mintha az lett volna a cél, hogy a Trónok harcához hasonlóan a fantasyk megszokott trópusait kiforgassák, és hozzanak nekünk egy olyan filmet, ami bátran fityiszt mutat a zsáner kliséinek. Adott egy hercegnő, Elodie (Millie Bobby Brown), aki a messzi északon küzd népével együtt a túlélésért, egészen addig, míg egy dicsőséges királyságból meg nem kérik a lányka kezét. Még mielőtt Elodie annyit mondhatna, hogy „közeleg a tél”, már Aurea földjén találja magát, ahol a Lannisterek, akarom mondani a Bayfordok köszöntik őt, apját (Ray Winstone), nevelőanyját (Angela Bassett), és húgát (Brooke Carter) negédes mosollyal az arcukon.

Túl szép az egész, hogy igaz legyen, és menetrendszerűen jön is az árulás. Talán a film egyetlen működő jelenetében, egy maszkos szeánsz során Elodie-t a mélybe lökik, áldozatként egy vérszomjas sárkány karmai közé, ahol aztán csak az ügyességén múlik, hogy eledel lesz-e belőle, vagy felülemelkedik a nehézségen.

A felvezetés a filmben rémesen hosszú. Indokolatlan, hogy harminc percig tart, mire eljutunk addig a fordulatig, amit úgyis mindenki látott már, akivel A hercegnő és a sárkány előzetese szembejött. Ergo időhúzásnak hat a film első harmada, és még ront a helyzeten, hogy bár a karakterek szája jár, tulajdonképpen semmi érdemlegeset nem mondanak a dialógusokban. Mindössze százszor hallott kliséket pufogtatnak álmokról, vágyakról, na meg félelmekről, és még a Stranger Things Elevenje, Millie Bobby Brown se tud igazán mit kezdeni ezzel a gyatra forgatókönyvvel.

A Netflix új sorozatának, az Úriembereknek nincs túl sok köze a 2019-es, Matthew McConaughey főszereplésével készített Úriemberek-mozifilmhez, azon túl persze, hogy mindkettő Guy Ritchie munkája, a kannabisziparban ténykedő gengszterekről szólnak, és olyan érzés őket nézni, mint valami képernyőre ültetett klasszikus ponyvaregényt. Kár is lett volna, ha spin-offnak csinálják meg a március 7-e óta nézhető nyolcrészes produkciót, mert sok olyan embert kizártak volna az összekapcsolással, akik nem látták az eredetit. Annak köszönhetően azonban, hogy az Úriemberek-széria inkább afféle „best of” válogatáskazetta a gengszterfilmek koronázatlan királyának munkásságából összeollózva, behozhatja a Netflixnek ez a remake akár a nagy nézettséget is. Megérdemelné, mert maffiózós sorozatok tekintetében rég nem láttunk ennyire feszült, pörgős és minőségi cuccot, ami egyszerűen követeli magának, hogy darálva nézzük végig.

Az Úriemberek története egy Eddie Horniman (Theo James) nevű fickóról szól, aki épp Törökországban teljesít katonai szolgálatot, amikor hazahívják. Ugyanis apja haldoklik. Nem telik el öt perc a sorozatban, a gyenge állapotban lévő öreg kileheli a lelkét, és jöhet is az öröklési perpatvar. Eddie-t épp nem érdekli, hogy mi lesz a jussa, annál inkább bátyját, Fredyt (Daniel Ings), aki az elsőszülött a testvérek közül, és nyilván kell neki a vagyon, hogy kokainfüggőségét, nagy összegű fogadásait legyen miből finanszíroznia. Az első sokkolóbb fordulatot akkor kapjuk meg, amikor kiderül, hogy a hatalmas birtokot és Halstead hercegi rangját főhősünk, Eddie örökli.

Vannak olyan sorozatok, ahol hiába kapunk őrült, szatírába illő, eltúlzott tulajdonságokkal rendelkező karaktereket, az írók egyszerűen képtelenek mit kezdeni velük. Az Úriemberek esetében nem fenyeget hasonló veszély, az első két epizódot Guy Ritchie írta és rendezte, és az évadkezdésről üvölt is a mester keze nyoma. A sorozatkezdő epizódok azokat az időket idézik, amikor Ritchie még nagyon pörgött, és üdítően hatottak a gengszterfilmjei, gondolunk itt olyan klasszikusokra, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff, a Spíler, vagy akár az újabbak közül Az U.N.C.L.E. embere. A Netflix új sorozata sugároz magából egyfajta oldschool eleganciát, stílust, és ezt megfejelve még olyan sodró lendülete van, amely magával ragadja az embert, mintha egy megáradt patakba esett volna bele.

Majdnem kitettek magukért a franciák, mert készítettek nekünk egy izgalmas sorozatot, csak valahogyan felemásra sikeredett. Ez a kijelentés nagyjából az évadot is kettévágja, s bár nem azt jelenti, hogy az első három-négy rész rossz volna, ám az ötödik-nyolcadik minden szempontból határozottan erősebb. Utóbbi Laura Weaver és Samuel Bodin rendező érdeme. 

Kár ezért a címért. Mármint a magyarért: Párizsi alvilág. Nem mintha az eredeti, a Furies, ami a filmben szereplő fúriá(k)ra utal, jobb volna, de az legalább közelebb áll a történethez. 

Arról nem is szólva, hogy Párizsi alvilág címmel egyszer már forgalmaztak Magyarországon francia filmet. Persze az 1973-ban készült alkotás is kapott egy rakás variációt, az angoloknál The Holes, vagyis A lyukak, a franciáknál meg eredetileg Les gaspards, vagyis A pazarlók néven futott, de az nem is erről szól, mint a 2024-es Párizsi alvilág sorozat.

Ismét nő a főszereplő

A franciáktól már megszoktuk, hogy az olyan filmekben, amelyekben lőnek, bunyóznak, reccsen a csont, vagy csak egyszerűen kegyetlen, már régen nincsen férfiuralom. A nők elérték, hogy ők is hentelhessenek, állkapcsot törjenek, szétvagdalva vérezzenek. Az ilyen karakterek megformálásához ma már nincsen szükség Jean-Paul Belmondóra, Jean Renóra, Sami Bouajilára, Tomer Sisley-re vagy Alban Lenoirra, jöhetnek a nők, lányok, asszonyok. 

Ebben ráadásul az a jó, hogy legalább bizonyossá válik, hogy a világ, ha gonosz, az nem csupán a férfiak miatt van, és ha jó, az a nőknek is köszönhető. Egészen rendben van az, hogy a franciák képesek nem sztereotípiákban gondolkozni, modern kori filmjeikben a jó és rossz párharca messze erkölcsi alapokon nyugszik – vagy éppen nyomaszt.

Hiába volt 2023 a gigaprodukciók éve – ami ráadásul a bevételeken is meglátszott –, a színészek oldaláról olyan név lett a Forbes listavezetője, aki szinte alig pörgött a sajtóban. Valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy nézettségben és bevételben is Adam Sandler lesz az év győztese, akinek filmjei

A Netflix új kegyeltjeként is beszélhetünk a híres nevettető színészről, aki 2014-ben egy négy filmre szóló szerződést kötött a streamingóriással, azóta pedig nyolc alkotásban szerepelt, és további jó néhányban működött közre producerként Happy Madison cégével. És hogy mely filmjeivel sikerült a csúcsra törnie?

A Szuperszexnek, a Netflix március 6-án közzétett új olasz sorozatának már a címe is figyelemfelkeltő, és dukál a feldolgozott történetéhez, elvégre Rocco Siffrediről szól. Arról a Rocco Siffrediről, aki harminc éven keresztül szexelt kamerák előtt, és vált a modern pornóipar legikonikusabb férfi színészévé. Ugyanakkor a legmegosztóbbá is, elvégre a most 59 éves, AVN-díjak tömkelegével kitüntetett, mára visszavonult pornólegenda arról vált közismertté, hogy filmjeiben sűrűn abuzálta testileg-lelkileg, megalázta, felpofozta partnereit. Rocco életét, megpróbáltatásait és sötét odalát a Netflix egyszer már feldolgozta egy dokumentumfilmben, amely megrázó összképet adott egy szexmániás, depresszióra hajlamos, lelkibeteg egyénről. A Szuperszex most valami hasonlót próbál meg, feltárni, hogyan vezet egy ránézésre átlagosnak tűnő, a valóságban átlag feletti libidóval és méretekkel rendelkező olasz fickó útja a 18+-os filmek világába és persze ott is a csúcsok csúcsára.

Különösen izgalmas ez a sorozat, már abból a szempontból is, hogy egy feminista forgatókönyvíró, Francesca Manieri szemüvegén keresztül látunk egy tanmesét a toxikus maszkulinitásról. Ez az a téma, ami a főszereplőt, a cselekmény szerint 2004-ben a visszavonulását egy szexkiállításon épp bejelentő Roccót (Alessandro Borghi) minden ébren töltött percében kergeti, egészen pontosan fivére, a hatalmas csajozógép Tommaso (Adriano Giannini) emléke által. A Szuperszex igyekszik mélyre ásni, az első részekben visszamegy a főhős gyerekkoráig, amikor a fiú áhítozva nézett bátyjára, aki a városka jó nőjét, Luciát (Eva Cela) kergette, és megmutatja azt az elborultnak tűnő, de a valóságban megesett momentumot, mikor a kicsi Rocco kezébe akadt egy szexmagazin, az alig 10 éves gyerek meg szuperhőssé kiáltotta ki magát, azzal a céllal, hogy „ő majd megdugja a világot”.

Megjelent a mozikban Adrian Goiginger osztrák filmrendező háborús drámája, A róka. A film a rendező dédapjának valós történetét dolgozza fel, aki a második világháborúban szolgált motoros hírvivőként, és összebarátkozott egy kölyökrókával, akinek az anyja elpusztult. A fiú számos megpróbáltatáson megy keresztül, hogy megóvja újdonsült társát, miközben a vele felépített köteléken keresztül sikerül feldolgoznia gyermekkora nehézségeit is.

Nem tölti fel pátosszal és túlzó drámával a történetet, egyszerűen elhisszük, amit látunk, hogy ez tényleg így volt. A JUNO11 forgalmazásában megjelent A róka abszolút nem tartozik a „megszokott” háborús filmek körébe, pláne nem, ha a második világháború a téma, azonban pont szokatlansága teszi különlegessé. Hogy kiknek érdemes megnézni? Mindjárt mondjuk.

Az egykori James Bond-sztár, Pierce Brosnan szerint legközelebb Cillian Murphy játszhatná el az ikonikus kémet. A március 7-i Los Angeles-i Oscar Wilde-díjátadón Brosnant a BBC kérdezte arról, hogy melyik színésznek kellene Bondot játszania, miután Daniel Craig 2021-ben visszavonul a szereptől.

Cillian nagyszerű munkát végezne James Bondként Őfelsége titkosszolgálatában

– mondta Brosnan ír kollégájáról, aki szintén jelen volt az ír tehetségeket ünneplő eseményen.

Kevés dolog annyira biztos az életben, mint az, hogy a spanyolok a krimi műfajához nagyon értenek és ritkán nyúlnak mellé. Bár az Antena 3-on megbukott A nagy pénzrablás, a Netflixre való költözését követően globális, mindenki által ismert jelenséggé nőtte ki magát, és még egy hasonlóképp szórakoztató mellékága is született Berlin címmel. A sikert látva elképzelhető, hogy nem is ez lesz az utolsó spin-off, ami a bankrablós szériához készül. De sorolhatnánk még olyan kiválóan sikerült, mégis kevésbé ismert spanyol produkciókat, mint a White Lines, a Los Farad, a Bebörtönözve, esetleg a Túl a vörös kanapén, amelyek úgyszintén körömrágós popcornsorozatok lettek.

Február 29-én jött új vetélytársuk, a Vörös királynő című tévészéria az Amazon Prime-ra, ami simán beírhatja magát a legszórakoztatóbb spanyol krimik közé, már csak az izgalmas alapvetése miatt is. Történetünk főszereplője egy Antonia Scott (Vicky Luengo) nevű nő, aki a világtól elvonulva, már-már szerzetesi magányban éldegél, egészen addig, míg egy kétségbeesett zsaru, bizonyos Jon Gutiérrez (Hovik Keuchkerian) meg nem keresi őt, hogy visszarángassa különleges kötelékébe. Hátborzongató gyilkosság történt ugyanis, amelynek a megoldása Antoniára vár. Ja igen, a sorozat főhőséről még nem mondtuk, de 242-es IQ-ja van, ergo nem az a tipikus járőr, hanem tényleg képes egyedi látásmódot csempészni a helyszínelésekbe.

Ami a különleges képességekkel rendelkező nyomozókról szóló sorozatokat illeti, a könnyedebb műfajban mindig a Sherlock lesz az etalon. A BBC négy évados alkotása az egyedi képi megoldásoknak, a vizuális elemekre támaszkodó történetmesélésnek és nyomozásnak, valamint Benedict Cumberbatch okosan kimért alakításának köszönhetően működött annyira.

A nagy klasszikusokhoz való visszanyúlás nem szégyen, a Vörös királynő mindezt bátran meg is teszi, és kapunk általa egy egyfajta Sherlock–Watson dinamikát a már említett női főszereplő és szárnysegédje, Gutiérrez között. Előbbi kezelhetetlen zseni, míg utóbbi szimplán kezelhetetlen, így a játékidő jó részében a könnyedebb, parolázós jelenetekben Vicky Luengo és Hovik Keuchkerian jól megértik egymást. Nyilván nem mossák le a színről Benedict Cumberbatchet és Martin Freemant, de felidézik bennünk, miért tragédia, hogy a Sherlockot így lelőtték, és fű alatt soha nem folytatták.

Amikor Kate Winslet az HBO-val dolgozik együtt, abból többnyire jó dolog szokott kisülni, így volt ez 2011-ben a Mildred Pierce esetében, amikor a színésznő a Nagy Depresszió idején játszódó drámában alakított erős, független édesanyát. Remek fogadtatást kapott 2021 tavaszán az Easttowni rejtélyek is, amely az éjsötét krimik rajongóinak hozott egy kötelező néznivalót. Winslet legújabb kooperációja a kábelcsatornával enyhén figyelemfelkeltőre sikerült, a március 4-én az első részével debütált A rezsimben talán élete legviccesebb alakításában látható a 48 éves hollywoodi ikon, aki egy közép-európai ország autokrata vezetőjét alakítja.

Tagadhatatlan, szinte kiszúrja az ember szemét, hogy A rezsim alkotója, Will Trace ebben a politikai szatírában azt a célt tűzte ki magának, hogy az orosz elnököt, Vlagyimir Putyint állítsa pellengérre. Kate Winslet karaktere egy hatalmas, a Kremlhez hasonló díszes épületegyüttesben lakik, innen vezeti népét kancellárként, és itt veszi fel azokat a negédes propagandavideókat, amelyekkel igyekszik palástolni, hogy tulajdonképpen önkényuralmat tart fenn. A Putyinnal való hasonlóságok nem merülnek ki ebben, az elszigetelten élő kancellár asszony a sorozatban germafóbiás, azaz retteg a baktériumoktól, és amikor úgy hozza a szükség, hogy az amerikaiakkal kell egy asztalhoz ülnie, előszedi a kéznél lévő leghosszabb asztalát, á la Putyin.

Mondjuk attól a Will Trace-től, aki már az Utódlás című HBO-szériában letette a védjegyét, amikor az amerikai oligarchákat kellett kifigurázni, nem is vártunk volna kevesebbet. A rezsim főszereplője vagy főgonosza, Elena Vernham (Winslet) a kőgazdag Roy családhoz hasonlóan olyan személyiség, akitől zsigerből ökölbe szorul az ember keze. Ugyanakkor Kate Winslet felháborítóan jól érzi magát ebben a karikaturistákat megszégyenítő, elfuserált szerepben. A színésznő kicsit selypít, furán mosolyog, és manírok tárházát mutatja be a kamerák előtt, miközben időről időre megnyilvánul a diktátor asszony kegyetlensége. De olyan szinten, hogy az embert kirázza tőle a hideg.

James Clavell eposzi méreteket öltő, 1975-ben megjelent történelmi regényéből, A sógunból egyszer már forgattak minisorozatot. Az NBC volt a felelős érte, és a Richard Chamberlain nevével fémjelzett 1980-as feldolgozás bizony kulturális mérföldkő lett. Nemcsak a tengerentúlon, hanem idehaza is felkorbácsolta az akkori nézők kedélyeit az a kosztümös felnőttmese, amelyben sűrűn kerültek le az ázsiai hölgyekről az elegáns kimonók, az urak meg előszeretettel vagdostak le fejeket, szúrták hasba magukat szégyenükben, és még folytathatnánk. A sógun kultúrsokknak is beillett, rémesen szórakoztató volt – ugyanakkor mai szemmel nézve 2024-re csúnyán elavult a régi miniszéria.

Látták ezt az FX-nél is, így a kábelcsatorna napjaink elvárásaihoz igazította Clavell sztoriját, intrikus, véres és helyenként túlfűtött remake-et kapott A sógun, amelyet minden létező újságban hasonlítottak már a Trónok harcához, és nem véletlenül. A készítőpárost, Rachel Kondót és Justin Markst exkluzív interjúnkban már kifaggattuk arról, hogy lehet-e bármiféle alapja mindennek. Nem is fecsérelnénk most túl sok szót sárkányokra és Targaryenekre, inkább azt vesszük górcső alá, hogy sikerült az első 8 epizód, amelyet a Disney+-nak köszönhetően megnéztünk.

A sógun története ugyebár egy Jack Blackthorne nevű angol navigátor körül forog, aki egy holland hajó, az Erasmus fedélzetén szolgál. Egészen addig, mígnem hajótörést szenvednek, és a legénység Japánban találja magát, ahol nem éppen baráti a fogadtatás. 1600-ban járunk, és egy olyan Japán képe rajzolódik ki a szemeink előtt, ami erősen megosztott. Az uralkodó meghalt, a megmaradt hadurak vérben forgó szemekkel küzdenek a hatalomért, a számkivetett Lord Toranaga pedig idővel kénytelen ennek a mélyen dörmögő, pofátlanul betolakodó gajdzsinnak a segítségére hagyatkozni, ha nem kíván erőszakos halált halni, és bármilyen szinten fényes jövőt szánna országának.

Vannak karakterek, amelyeknél megvan a potenciál az Oscar-díjra, a leginkább emlékezetes alakítások mégis akkor születnek, amikor a szerep a megfelelő színészt „találja meg”. Számos olyan történetet hallottunk már, hogy nem azok a sztárok alakítottak feledhetetlen szerepeket, akiket eredetileg megkerestek velük.

Ritkábban találkozunk azzal a „shortlisttel”, amikor a váltás miatt a szerep végül Oscart hozott egy másik színésznek. Közeledve a 69. Oscar-gálához úgy döntöttünk, összeszedünk tíz olyan ikonikus szerepet, amelyet az eredetileg megkeresett színész visszautasított – holott Oscarig vihette volna vele –, vagy hosszas tanakodás után elesett tőle. Listánk a teljesség igénye nélkül készült.

Amíg világ a világ, Adam Sandlert valószínűleg a bugyuta vígjátékai miatt fogják elsősorban ismerni az emberek. Holott az 57 éves színész az elmúlt években erőteljes lépéseket tett abba az irányba, hogy komolyabb alkotásokban is megvillantsa tehetségét, ilyen volt a Csiszolatlan gyémánt és a Mindent egy lapra. Most Sandler a Netflix március 1-jén közzétett új filmjében, Az űrhajósban megint valami hasonlóval próbálkozik. Még úgy is, hogy ez az űrdráma valami iszonyú módon abszurd és elborult, nem csoda, hiszen Jaroslav Kalfar 2017-es weird sci-fijének, A bohémiai űrhajósnak az adaptációja.

Az űrhajós története egy Jakub Procházka (Adam Sandler) nevű cseh kozmonauta körül forog, akit azt követően indítanak nyolc hónapos küldetésre, hogy az égen megjelenik egy furcsa ködjelenség, és hiába telnek el évek, nem foszlik szét. Jakub feladata, hogy anyagmintát szerezzen, és dicsőséget hozzon a Cseh Köztársaságnak, megelőzve az űrversenyben a többi nemzetet. Igen ám, de Sandler karaktere, akire a film egy pontján a világegyetem legmagányosabb embereként is hivatkoznak, rá kell jöjjön, hogy lehet, még sincs annyira egyedül.

Lassú dráma a Netflix új sci-fije, melynek a központi témája nem annyira az űrverseny, pontosabban az is, de a sztori inkább a főszereplő űrhajós személyes drámáját boncolgatja, abszurd eszközökkel. Jakub irdatlan távolságban van a Földtől, a Jupiteren túl, párkapcsolati tragédiáját mégsem bírja elkerülni, hiszen terhes neje, Lenka (Carey Mulligan) az űrmisszió kellős közepén akar szakítani a férfival.

Az amerikai FX-csatorna kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntöttek, hogy – miután az NBC 1980-ban már egy élményszámba menő miniszéria formájában képernyőre ültette – most ők is feldolgozzák James Clavell klasszikusnak számító regényét. Idehaza február 27-én mutatkozott be a Disney+-on A sógun, amely 1600-ba kalauzol, egy megosztott Japánba, ahol vérszomjas régensek marakodnak a hatalomért. Ebbe a politikailag feszült helyzetbe keveredik bele az angol hajótörött tengerész, John Blackthorne, aki közel kerül egy titokzatos tolmácsnőhöz, Lady Marikóhoz, eközben pedig a sógunságtól és a hatalomtól ódzkodó, számkivetett Lord Toranaga fontos emberévé is válik.

A sógun patinás, nagyívű, drámai eposzként futott be pár napja a tévéképernyőre, melynek készítőivel, a Top Gun: Mavericket íróként jegyző Justin Marksszal, valamint nejével és alkotótársával, a novellistaként díjazott Rachel Kondóval beszélgettünk egy videós interjú keretein belül.

A sógun alkotói az Indexnek arról beszéltek,

• mennyire ijesztő egy ekkora irodalmi klasszikus adaptálása,
• befolyásolta-e őket az eredeti, 1980-as miniszéria,
• zavarja-e őket, ha a sorozatukat a Trónok harcához hasonlítják,
• lehetséges-e erőszakmentes szamurájsorozatot készíteni,
• és okozott-e köztük házastársi viszályt, mire megírták a széria forgatókönyveit.

A sógun egy igazi irodalmi klasszikus. Hogyan álltak neki az adaptálásának? Nem ijesztette meg önöket a feladat?

Justin Marks: Ha lett volna bármi fogalmunk róla, hogy mennyire ijesztő munka lesz ez, valószínűleg soha nem mondunk rá igent. De így van ez minden jó dologgal az életben, senki nem tudja, milyen nehézségek várnak rá, mégis jobb esetben belevág a feladatba. Ettől még futottunk bele hibákba, mialatt a sorozaton dolgoztunk, de alkotóként vállalni kell ennek a veszélyét. Pont ahogy a főszereplők is hibáznak néha a szériában, amikor felveszik a kapcsolatot egy számukra idegen kultúrával. Ettől még eljutnak a végére, ahova hivatottak eljutni, és valahogy mi is így voltunk A sógunnal.

Rachel Kondo: Egy picit naivan álltunk hozzá, valljuk be. Rengeteg ötlettel a tarsolyunkban csatlakoztunk be a készítésbe. Úgy voltam vele, hogy alapból is egy izgalmas történetről van szó, japán emberként meg pláne lelkes voltam, hogy a kultúrámról mesélhetek. Majd jött a feketeleves, amikor rájöttem, hogy japán–amerikainak lenni kicsit sem ugyanaz, mint tősgyökeres japánnak, aki ott is él. Az efféle elképzeléseinket, prekoncepcióinkat teljesen el kellett engednünk, öt évbe telt, hogy beletanuljunk, hogyan rakjuk össze ezt a sztorit, és miképp dolgozzuk fel a könyvet. Japán producerek és tanácsadók garmadájával működtünk közre, hogy A sógun realisztikus legyen.

Frank Herbert klasszikus regényét nem véletlenül tartották évtizedeken keresztül megfilmesíthetetlennek. A sok karaktert felvonultató, komplex, rétegzett, science fiction királydrámába olyan elismert rendezők buktak bele, mint Alejandro Jodorowsky, Ridley Scott és David Lynch. Igaz, hogy a Twin Peaks atyjának feldolgozását legalább bemutatták 1984-ben, de Lynch Dűnéje otrombán nagyot bukott – mind a pénztáraknál, mind kritikailag. A készítő is belátta, hogy mellényúlt, olyannyira, hogy az elkészült filmet inkább minden adandó alkalommal letagadta, és a későbbi újrakiadásokon se működött közre.

Annak a veszélye, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-cel és az Érkezéssel a sci-fi műfajába berobbant Denis Villeneuve hasonlóképp járhat, nagyon komolyan fennállt. És a 2021 őszén bemutatott Dűne-film bizonyos tekintetben el is hasalt. Túlságosan felvezetés szaga volt az egésznek, egyértelmű volt a rendező szándéka, azaz felrajzolni Herbert univerzumát, elhelyezni a bábukat a sakktáblán, és egy olyan grandiózusnak ható sci-fi-filmet hozni a mozikba, amelyben hiába minimális a történet, a látvány és a hangorkán elég ahhoz, hogy a néző úgy érezze, valami fenomenálisat lát. Amennyiben a 2021-es Dűnébe nem castingolnak olyan sztárokat, mint Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac, Zendaya, és még napestig lehetne sorolni – tényleg igazi csillaghullás a szereplőgárda –, elképzelhető, hogy Villeneuve Dűnéje bukott volna. Ám, a színészek vért izzadva kihoztak annyit ezekből a papírmasé karakterekből, és a Dűne cím, valamint egy új nagy ívű űropera ígérete elegendő embert becsábított a mozikba, hogy a befejezetlenül hagyott film végül második felvonást kaphasson, és jobban belekóstoljunk Muad’Dib meséjébe.

Nagy szerencsénk, hogy így történt. A Dűne: Második rész az a fajta folytatás, amely mindenben rátesz egy lapáttal az első filmhez képest. Nem elég, hogy Paul Atreides végre a karakterfejlődés útjára lép, és valódi, kézzel fogható konfliktusokba keveredik. A Dűne 2-ben kirobban egy akkora háború, egy olyan konfliktus az Arrakis bolygón, amekkorát nagyvásznon még nem láttunk. A fenomenális, grandiózus akciójeleneteknek köszönhetően pedig az új Dűnét konkrétan olyan lelkesedéssel nézzük, mint egy kisgyerek, aki először jár moziban.

Felkerült a forgalmazó Forum Hungary YouTube-csatornájára a Most vagy soha! című film végső előzetese. A film brutálisan sok pénzből készült, jelenleg ezt tartják minden idők legdrágább magyar filmjének.

A produkciónak a Nemzeti Filmintézet (NFI) 4,7 milliárd forintos állami támogatást ítélt oda, a gyártó Pilvax Film Kft. 1,4 milliárd forintnyi adókedvezményt vehet igénybe, vagyis az 1848-as márciusi események történetét bemutató film költsége meghaladja a 6,1 milliárd forintot. 

Most vagy soha...

A most megjelent előzetes a film hangulatát és lendületét próbálja megmutatni.

Az Index olvasói már eddigi is figyelemmel követhették Most vagy soha! című film gyártási folyamatát. Olvashattak interjút Rákay Philip kreatív producerrel, íróval; megszólaltattuk a Petőfit Sándort alakító Berettyán Nándort; ott voltunk a film várbeli forgatásán, ahol beszélgettünk Lóth Balázs rendezővel; a produkció társ-forgatókönyvírója, Szente Vajk az Indexen beszélt a történelmi filmek jelentőségéről; legutóbb pedig Kis-Szabó Márk, az alkotás másik társ-forgatókönyvírója mondta el az Indexen, hogy szerinte milyen lett a film.

Ismét rendhagyó filmkritikával, recenzióval találkozik most az Index olvasótábora. Pajor Tamás újra írt nekünk, s bár az Érdekvédelmi terület című filmről a Cinematrixban már írtunk, ezúttal ő is megosztja gondolatait velünk.

Már a film címe is olyan fakó, semmitmondóan nyomasztó, mint az általa pórusokba szivárogtatott világé. A Martin Amis angol író regényét adaptáló mozi Auschwitz parancsnokának, Rudolf Höss és felesége, Hedwig történetét beszéli el – Jonathan Glazer ismételten szuper nívós rendezésében.

Az Érdekvédelmi területnek már nem kell a csontváztestek, a hullahegyek, a tömegsírok és a gázkamrák naturalisztikus bemutatásával élnie ahhoz, hogy permanensé tegye az alattomos hastájéki szorongást. Ezt már elvégezte a történelem legnagyobb dokumentumtára – és az olyan kiváló alkotások, mint a Schindler listája, a Saul fia, A csíkos pizsamás fiú, vagy egészen másként, Az élet szép. Ez a film már e korábbi tudást feltételezi.

A tüchtig polgári lét apró momentumai minden pillanatban a pokolt takarják. Ezt mi, nézők, tudjuk, a rendező pedig tudja, hogy tudjuk, és erre épül a történetmesélés. Ebben a konstellációban átértékelődik a felszolgált menü – amely persze bőséges ellentétpárja a kerítésen túl sejthető üres löttynek –, itt más kontextusba kerül a szerelem, a gyereknevelés, a születésnapi köszöntő és minden, mert mindent láthatatlan vér borít.

Gonosz és szörnyeteg

Ahogy Hanna Arendt értekezik a gonosz banalitásáról szóló híres elmélete kapcsán: „A mindennapi konformizmus lappangó kriminalitása” munkál. A halál tömeges előállítása ipari folyamattá egyszerűsödik és a megsemmisítések pragmatizmusából a lelkes működtetők karriert építenek.

A tömeggyilkosság-ipari életpályamodell-tervezés apró-cseprő bosszúságai, esendősége, könyöklése, a szimpla hétköznapisága egy olyan létmód ábrázolata, amely már csak küllemében mutat emberszerű jegyeket, belső valósága élettelen és nélkülöz minden emberit. A halál árnyéka feletti plexihídról lenézve a létezés inverzét látjuk, a nemlétnél rosszabbat, az életvesztett, magából kifordult létet, amelyet Glazer zseniálisan szürreális kép-hang kiállásokkal ábrázol.

Olykor klasszikus kamarazenére fasiszta urak és hölgyek mulatoznak a barokk stukkókkal gazdagon díszített bálteremben. Máskor meg gregorián tónusú, széteffektezett horrorhörgést hallunk, fotónegatív-röntgenszerű képsorokkal, Jancsi és Juliska boszorkaégetésének – ehelyütt szándékosan torz – metaforájával megfejelve. Hanna Arendt Eichmannról úgy értekezett, hogy

valódi szörnyeteg volta nem holmi megátalkodott gonoszságban keresendő, hanem abban a gondolattalanságban, ahogyan bármilyen hivatali parancs reflektálatlan végrehajtására alkalmasnak bizonyult.

Vagyis a gonoszság itt szétterül, személytelen, officiális műveletté válik. Nincs ebben a rosszban már semmi romantikus, nem forr a gyűlölettől, hanem legelvetemültebb céljait termeléssé alakítja, technológiai folyamatokba csatornázza, hiszen az elkövetők számára áldozataik is rég tárgyiasultak. A test-füst-kibocsátó kémények árnyékában felépült álomotthon, a pedáns konyha és virágkert hányingerkeltő komplementere végig szitál ránk, mint a savas eső.

A Tökéletes napok (Perfect Days) egy ritka merész film napjaink szórakoztatóiparában. A hazai mozikban február 22-én bemutatott japán–német koprodukció egy picit sem megszokott főszereplőt, egy Tokióban élő vécépucolót állít a középpontba. Ráadásul teszi mindezt mindenféle megalkuvást nem tűrő, már-már transzba ejtően lassú tempóban.

A veterán rendezőnek, a 78 éves Wim Wendersnek nem a saját fejéből pattant ki a Tökéletes napok ötlete, legalábbis nem teljesen. A német állampolgárságú, de amúgy Japánért fanatikusan rajongó filmkészítőt 2022-ben keresték meg, hogy látogasson el a kelet-ázsiai ország fővárosába, és nézzen meg néhány nyilvános vécét. Nem akármilyen mellékhelyiségekről van szó, a Tokyo Toilet művészeti projektről, amelynek részeként 17 gyönyörűen és kreatívan megalkotott slozit álmodtak meg különböző művészek a Sibuja kerületben.

Ennek kapcsán szerették volna, ha Wenders rövid dokufilmeket készít az érdekes jelenségről, ám a direktor végül arra jutott, jobb lenne egy egész estés, fikciós drámában feldolgozni a látottakat. Valahogy így született meg a Tökéletes napok, aprópénzből, alig 16 nap alatt leforgatva, de láthatóan szívvel-lélekkel. A Tökéletes napok a hamarosan megrendezésre kerülő Oscar-gála Nemzetközi filmek kategóriájának egyik jelöltje, és eddig az egyetlen olyan japán film az Oscar történetében, amit nem japán rendező hozott tető alá. Nyilván mi is rettenetesen kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen lett.

A film története egy idősödő férfi, Hirajama (Koji Yakusho) körül forog, aki egészen érdekes jelenség. A Tökéletes napok főhőse mindennap hajnalban kel, összehajtja matracát, megnyírja bajszát, és a lakása előtti automatából vett üdítőből kettőt-hármat szürcsöl, majd kiválaszt egy kazettát, és valami oldschool rock vagy popszámot hallgatva elindul dolgozni, vécét pucolni. Hirajama lehetne megviselt, gyűlölhetné az életét és sorsát, de Koji Yakusho karakteréről már az első jelenetek egyikében egyértelművé válik, hogy ennek az attitűdnek éppen az ellenkezőjét képviseli. Elvégre Hirajama első dolga minden hajnalban, amikor kilép az utcára, hogy felnéz az égre, és nagyot mosolyog. Ugyanezzel a mosollyal az arcán pucolja a vécéket is a hatvanas éveit taposó fickó, aki a toalettek minden centijét háromszor is átsikálja. Nem zavarja őt ez a többség által vélhetően alantasnak látott munka, sőt.

A vágás előrehaladott stádiumában van a Hunyadi-sorozat. A több millió euróból készülő sorozatot a Berlinale után Londonban mutatta be a szakmai közönségnek a német Beta Film, amely a jogok nemzetközi értékesítését végzi. A Hunyadi a nemzetközi piacra Rise of the Raven (A holló felemelkedése) címmel kerül. A Robert Lantos producer vezetésével készülő, Bán Mór azonos című regényfolyamából készült 10 részes alkotás az év végén kerül a képernyőre – itthon és világszerte.

„Óriási a várakozás, hiszen jelenleg nem készül hasonló, monumentális történelmi sorozat. A bemutatott részletek csak tovább fokozták az érdeklődést, hiszen a magas szakmai színvonal mellett a Hunyadi azzal is egyedülálló, hogy minden szereplő az anyanyelvén szólal meg – növelve ezzel a történelmi hitelességet” – mondta Robert Lantos producer, aki szintén jelen volt a berlini zárt körű vetítésen. Minderről a produkciós cég tájékoztatta az Indexet.

A tíz, egyenként egyórás részből álló Hunyadi a hadvezér epikus életét tárja elénk, aki a XV. századi középkori Európa kimerítő kegyetlen viszonyai között dacolva az óriási túlerővel döntő győzelmet arat a nándorfehérvári csatában, átformálva ezzel Európa történelmét. Hunyadi az olasz, lengyel, osztrák, szerb és magyar nemesi családok között éli életét – amit botrányok, politikai hatalmi játszmák és összeesküvések tarkítanak.

A Variety minden idők egyik legepikusabb európai televíziós produkciójaként ír a Hunyadiról, és megszólaltatja Robert Lantost, aki T. S. Eliottól idéz, aki egyszer azt mondta, hogy az álom és a valóság között ott van az árnyék. Lantos ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „Egész pályafutásom alatt ezzel az árnyékkal küzdöttem. A Rise of the Raven című filmmel az árnyékot legyőztem.”

Az Index kint járt a forgatáson, az erről szóló beszámoló itt elolvasható.