Melyik országban tarolhat a lecsukott volt elnök lánya? Tényleg lehet Áder János ENSZ-főtitkár? Mi történt az elnökhelyettessel, aki saját magának adott amnesztiát, és mit variál Vlagyimir Putyin? Melyik választást követi a legszorosabban Kína, és kinek drukkol? Tényleg kilépnek a britek az EU-ból, mire készülnek a skótok? Kezdődnek az év választásai, mutatjuk, mire érdemes figyelni.
Hatvanhat év óta találkozott először Kína és Tajvan vezetője Szingapúrban tavaly: Hszi Csin-ping és Ma Jing-csiu 80 másodpercen át tartó kézfogását az egész világon közvetítették. Kína és Tajvan között enyhült a viszony, és érezhetően felpezsdültek a turisztikai és gazdasági kapcsolatok, amióta a Kuomintang párt vezetője, Ma Jing-csiu 2008-ban Tajvan elnöke lett, majd 2012-ben újraválasztották.
Egy a baj: Kína ölelését a tajvani közvélemény egyre nyilvánvalóbb fenntartásokkal fogadja. Ma Jing-csiu megengedhette magának, hogy a népszerűsége rámenjen a közeledésre, az alkotmány értelmében nem indulhat újabb mandátumért, pártjának viszont van vesztenivalója. Kihívójuk ugyanaz, akit négy éve Ma megvert: a Demokratikus Progresszív Párt vezetője, Caj Ing-ven, aki hozzá hasonlóan Amerikában tanult jogász, de vele ellentétben egyértelmű híve a független Tajvan eszméjének.
A közvéleménykutatások szerint Caj Ing-ven biztos fölénnyel vághat a hajrába – ígérete szerint tartani fogja a Tajvani-szoros két oldalán kialakult status quót. Pártja, mely többek közt a parlament 2014-es megszállásának támogatásával kellő politikai tőkét szerzett, szintén kiugróan vezet a parlamenti választás felmérésein, az egyetlen nyitott kérdés, hány mandátumot vernek a kormánypártra.
Minden szentnek maga felé hajlik a keze, és akkor még Marcellino Pipitéről, a vanautui (ha régi nevén ismerősebb: Új-Hebridák) haza bölcséről még nem is beszéltünk. Az elnök helyetteseként az első adandó alkalommal, amikor a főnöke külföldre utazott, amnesztiát adott saját magának és 13 képviselőtársának, miután a legfelsőbb bíróság bűnösnek mondta ki őket korrupció miatt. Ha abban bízott, hogy Baldwin Lonsdale elnök észre sem veszi a világsajtót körbeturnézó huncutságot, mellétrafált: az elnök első dolga volt, hogy hazasietett és az amnesztiát visszavonta.
A legfelsőbb bíróság helybenhagyta a visszavonást, így Pipitének most az igazságszolgáltatás akadályozásáért is felelnie kell, amellett, hogy a korrupcióért három évet kapott. Vele együtt összesen 14 kormánypárti képviselő (két volt miniszterelnök és a fél kormány) kapott börtönbüntetést az ügyben és vesztette el ezzel mandátumát, ezért kellett a parlamentet rohamtempóban feloszlatni és előrehozott választásokat kiírni. Bónusz csavar: innen szép nyerni mottóval az elítéltek is bejelentkeztek jelöltnek, de a választási bizottság sorra pöcköli őket vissza azzal, hogy ne pattogjanak, amíg a büntetésüket töltik.
Yoweri Museveni pompásan érezheti magát Uganda elnöki posztján, amit 1986 óta tölt be, mivel idén újabb ötéves mandátumért száll harcba. Az elmúlt harminc évben bőven volt ideje kinevelni korábbi szövetségeseiből saját legádázabb ellenfeleit, mint például Kizze Besigyét, aki az elnök hajdanvolt személyi orvosa és immár sokszoros kihívója. Amama Mbabazi volt miniszterelnök is indul a választáson, független jelöltként.
A fair playről annyit, hogy Besigye politikai letartóztatások során több alkalommal megjárta a börtönt, volt, hogy külföldre menekült az üldöztetés elől, és maga a legfelsőbb bíróság is elismerte korábbi választásokról, hogy a csalás mindennapos. Ugandában, ami egyébként beelőzte Magyarországot a költségvetési átláthatóság-listán, parlamenti és elnökválasztást tartanak egyszerre.
Bolívia első indián származású elnökének akkora szívfájdalma volt, hogy a törvény szerint csak két cikluson át szolgálhatja népét, hogy önszorgalomból belevágott egy harmadikba (az alkotmánybíróság kimondta, hogy az első nem számít bele a kétciklusos korlátba, mert még egy korábbi alkotmány hatálya alatt állt). Ha a támogatói nyernek a februári népszavazáson, amivel eltörölnék most már magát a korlátot, akár 2025-ig hatalmon maradhat az ajmara származású, cukornádültetvényeken, lámapásztorként és kokatermelő szakszervezeti főtitkárként indult Evo Morales, aki egyébként 2006 óta tölti be az elnöki tisztséget.
Népszerűsége ellenére sokan vacognak a korlátozás feloldásától, így az elnök népszerűsége ellenére esélyes, hogy ez a ciklus lesz a végső – egyébként is, Morales tavalyi választási kampányában ígéretet tett, hogy újabb elnökválasztáson már nem indul. Mondjuk arra is, hogy Bolívia vissza fogja szerezni tengeri kijáratát, amit 1879-ben a Chile ellen vívott Csendes-óceáni háborúban veszített el, én azt mondom, mindkettőre aludjunk még párat.
Szép kis Legfőbb Vallási Vezető lenne, akit az istenadta nép csak úgy megválaszthat, mormolta egy borongós reggel maga elé Ruholláh Homeini ajatollah, egyben a titulus első viselője, amikor a Szakértők Tanácsát megbízta az új köztársasági alkotmány kidolgozásával. Nem sokkal az iráni forradalom után járunk, az alkotmányt 1979 decemberében népszavazáson is elfogadtatták. A kellően összetett teokratikus politikai rendszer előnye, hogy a Legfőbb Vallási Vezető személye stabil, Homeini 1989-es halála óta Ali Hámenei ajatollah, korábbi köztársasági elnök tölti be a posztot. A nép közvetlenül nem szavazhat rá, de a Szakértők Gyűlésére igen, a Legfőbb Vallási Vezetőt pedig szükség esetén ők választják (eddig, mint láttuk, erre egyszer került sor, 1989-ben).
Viszont amíg a Legfőbb Vallási Vezető hatalmon van, nemcsak a fegyveres erők főparancsnoka, de hatalma kiterjed mindhárom hatalmi ágra. Így nagyjából az a legégetőbb kérdés, hogy mennyire befolyásolja egyáltalán egy választás Irán politikáját. Hasszán Rohani reformista köztársasági elnök (aki egy fokkal a 76 éves Ali Hámenei ajatollah alatt áll a létrán) abban bízik, a 2017-ben esedékes elnökválasztás előtt most látványosan konszolidálhatja hatalmát, megmutatva, hogy képes támogatóival feltölteni a legfőbb politikai testületeket. Parlament gyanánt az Iszlám Nemzetgyűlés tagjait választják, persze a meghozott törvényeket majd az Őrök Tanácsának is ratifikálnia kell. Iránról Szaúd-Arábiával fennálló ellentéteivel kerül mostanában a világsajtóba, erről nemrég írtunk összegző cikket.
A pozsonyi törvényhozás elnöke novemberben jelentette be, hogy március 5-én tartják az ország történetében hetedik parlamenti választásokat. A törvény szerint a hivatalos kampányra a listát állító csoportok maximum 3-3 millió eurót költhetnek, és 4,3 millióan választhatják meg a törvényhozás 150 tagját. A legutóbbi, 2012 márciusi előre hozott parlamenti választáson a választópolgárok több mint 59 százaléka voksolt.
Keiko Fujimori vezetékneve onnan csenghet ismerősen, hogy volt köztársasági elnök apja annyira belemelegedett az elnöki teendőkbe 1990 és 2000 között, hogy azóta is megérdemelt büntetését tölti a börtönben az útközben becsúszott stiklikért.
Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács alapon Keiko kiáll apja becsülete mellett, aki sikkasztás ide vagy oda, mégiscsak megfékezte a hiperinflációt, és megzabolázta a marxista Fényes Ösvény gerilláit, akik a kilencvenes évek elején már Lima külvárosaiban is előretörtek. (Fujimori kiterjedt kémhálózatot hozott létre a Fényes Ösvény ellen, és az vesse rá az első követ, amiért ezt végül politikai haszonszerzésre használta, aki még sosem hallgattatott le törvényellenesen telefonokat, vagy fizetett kenőpénzt egy legfelsőbb bírósági tárgyalást befolyásolandó, ahol 60 perui notabilitás kívánt tanúvallomást tenni ellene.)
A mostani elnökválasztáson favorit Keiko egyébként first lady is volt már, miután apja elvált feleségétől (ez már csak Dél-Amerika, Bolíviában Evo Morales a kilenc évvel idősebb nővérét tette meg first ladynek, aki anyja halála után felnevelte). Peruban úgy tűnik, az újabb Fujimori-korszak útját egyedül PPK, Pedro Pablo Kuczynski volt miniszterelnök állhatja, ha egyikük sem szerez abszolút többséget az első fordulóban, kettejük közt dől el a második.
A konzervatívok által váratlanul erősen behúzott brit parlamenti választásokon tavaly májusban a másik nagy nyertes a Skót Nemzeti Párt volt: a brit parlament alsóházába küldött 59 skót képviselőből 56-ot adhattak, így a harmadik legerősebb párttá nőtték ki magukat Nagy-Britanniában. Hiába vesztették el magát a függetlenségi népszavazást (2014 őszén 55-45-re győztek az uniópártiak), a derekas helytállással bezsebelt erkölcsi győzelem segítette őket a bivalyerős brit parlamenti szerepléshez. A most esedékes választáson az 1999-ben alakult skót parlament 129 tagját választják meg.
Alex Salmond miniszterelnököt a népszavazást követő lemondása után Nicola Sturgeon váltotta, aki még népszerűbb elődjénél. Egy újabb fölényes győzelem nemcsak a függetlenségi mozgalom vitorláiba fújhatna a későbbiekben friss szelet, de akár hosszú évekre elvághatná a Munkáspártot a kormányalakítás reményétől is, ha a skót mandátumokra főszabályként nem számíthatna a Labour az elkövetkező években.
Annyi biztos, hogy ez lesz az első Ken Livingstone-mentes polgármester-választás Londonban, mióta a Munkáspárt által 2000-ben újjáélesztette a Margaret Thatcher volt tory kormányfő által 1986-ban felszámolt Nagy-Londoni Tanácsot, melyet Livingstone nyolc évig vezetett, ő volt London első, közvetlenül választott polgármestere. A konzervatív Boris Johnson 2008-ban és 2012-ben is megverte, idén viszont egyikük sem indul, úgyhogy szabad a pálya Zac Goldsmith és Sadiq Khan előtt: előbbi mellett szól a konzervatívok tavalyi általános sikere a parlamenti választáson, utóbbi abban bízhat, hogy az országos trenddel ellentétben Londont akkor a Munkáspárt húzta be.
Mióta David Cameron tavaly májusban nagy győzelmet aratott a parlamenti választásokon, és a kampányban újból beígérte, hogy tényleg megtartják az EU-kilépésről szóló népszavazást még 2017 előtt, a közvéleményben erősödtek a kilépést támogatók – a referendum dátumát viszont még ki sem tűzték. A Telegraph összesítette az Ipsos MORI, ICM felméréseit egészen 1977 óta, ez alapján az elmúlt fél évben közeledtek egymáshoz a maradás és a kilépés hívei, decemberben egyaránt 42-42 százalékon állt a két tábor (az összes közvélemény-kutatót nézve azért még mindig többségben vannak a maradáspártiak).
Budapesti látogatásán Cameron óvatosan beszélt arról, hogy sikerül-e összehozni a megállapodást a reformterveiről a februári uniós csúcstalálkozóra, miközben eredetileg már tavaly decemberben szeretett volna egyezségre jutni – ha nem jön össze, csúszhat az idén nyárra tervezett népszavazás időpontja is.
Az orosz duma júliusban döntött arról, hogy 2016. december első vasárnapja helyett szeptember 18-án legyenek parlamenti és helyhatósági választások Oroszországban, amit két nappal később a parlament felsőháza, a Szövetségi Tanács is jóváhagyott, majd Vlagyimir Putyin is aláírt. Jevgenyij Gontmaher közgazdász akkor azt írta: a parlamenti választások időpontjának megváltoztatására egy akár 2016-ra előre hozott elnökválasztás érdekében lehet szükség. Más elemzők szerint 2017 szeptemberére hozhatnák előbbre az elnökválasztást.
A rendíthetetlenül sok meztelen felsőtestet villantó Vlagyimir Putyint 2012 márciusában választották meg harmadszor is orosz államfőnek, de többször jelezte, kész újra indulni a posztért. Alapjáraton 2018 márciusában lenne újabb elnökválasztás, de egyes szakértők szerint a nyugati szankciók okozta gazdasági gondok (növekvő árak és csökkenő jövedelmek) miatt az orosz társadalom türelme addig nem biztos, hogy kitartana.
Nyáron hirdette ki Klaus Iohannis román elnök az új választási törvényt, a 2016 őszén esedékes parlamenti választásokat már ez alapján szervezik Romániában. A megyei pártlistás, arányos választási rendszert előíró új jogszabály a 2008-ban bevezetett egyéni választókerületes arányos rendszert előtti világhoz tér vissza. Az egyéni választókerületes rendszer 2008-as bevezetésétől a román politikai rendszer megreformálását remélték, de a rendszer fő támogatója, Traian Băsescu volt elnök is elismerte, „romlott a parlament összetételének minősége”, amikor sok üzletember és közismert személyiség került be a törvényhozásba.
Az új jogszabály alapján a képviselőháznak várhatóan 330, a szenátusnak 136 tagja lesz. Várhatóan 18 nemzeti kisebbség egy-egy képviselője jut kedvezményesen mandátumhoz, a külföldön szavazó állampolgárok négy képviselőt és két szenátort küldenek a kétkamarás parlamentbe, ahol a küszöb ötszázalékos marad. A regionális pártokat alternatív küszöb segíti, ha országosan öt százalék alatt maradnak is, bejutnak a parlamentbe, ha legalább négy megyében megszerzik a voksok 20 százalékát.
A legszebb abban, hogy majdnem 600 nap ékelődik az első komoly aspiráns, Ted Cruz bejelentkezése és maga az elnökválasztás közé, az, hogy az amerikai választás évének elején még olyan emberektől hangos a világsajtó, akik novemberre eltűnhetnek a színről. A legnagyobb visszhangot egyelőre annak az ingatlanmágnásból lett realitymogul Donald Trumpnak a spontánként eladott, de patikamérlegen kimért mestertrollkodásai kapják, aki elemzők szerint simán elképzelhető, hogy Marco Rubio és Ted Cruz mögött végez majd a republikánus előválasztáson.
Ahogy a skót népszavazásnál is láthattuk, az utolsó pillanatban sokan tesznek vissza lépést, Trump esetében is várható, hogy sok szimpatizánsa visszalép majd a pofonegyszerű válaszokkal operáló, populista fekete-fehér világképtől. Másrészt Trump épp azokban a kevésbé képzett és szegényebb körökben népszerű, akik tipikusan kevésbé mennek el szavazni. Legnépszerűbb ellenfeleiben (Ted Cruzban és Marco Rubióban) közös, hogy kubai származásúak, Cruz pedig, ha nyerne, az első Kanadában született amerikai elnök lehetne – de sok víz lefolyik még a Szent Lőrinc-folyón, mire egyáltalán kiderül, tényleg haza tudja-e valamelyikük zavarni Trumpot (bár az is felmerült, hogy egy Trump-Cruz vagy Cruz-Trump páros tarolhatna a választáson).
A túloldalon Hillary Clinton győzelme borítékolhatónak tűnik a demokratáknál. A magát szocialistaként aposztrofáló Bernie Sanders rengeteg tabut dönt meg, hozzá hasonló baloldali politikus még nem került ennyire közel az elnökjelöltséghez, de ennél tovább neki sem futja a lendületből. A demokraták, akik mellett szól például az, hogy havonta 50 ezer spanyolajkú tölti be a 18-at, miközben a fehér szavazók aránya csökken, a szenátus feletti hatalmat is szeretnék visszavenni.
Talán csak a pápaválasztás intrikáit fedi sűrűbb homály, mint az ENSZ-főtitkárét, ironizál a Suffragio azon, hogy bár Ban Kimun 2016 decemberében, második mandátumát kitöltve fog távozni a szervezet éléről, még azt sem lehet tudni, mikor fognak egyáltalán szavazni az utódjáról. Azt suttogják, a posztot 1981 (azaz a Wehrmachtot is megjárt osztrák Kurt Waldheim leköszönése) óta először újra Európa csípheti el. Voltak olyan hírek, hogy állítólag ezt a hullámot próbálná meglovagolni Áder János is újonnan megtalált környezetvédő-vonalával.
Az államfő januárban mindenkit meglepett, amikor egy fontos bejelentésre hivatkozva összehívta a sajtót, de aktuálpolitika helyett a globális környezetszennyezésről és a klímaváltozásról beszélt, illetve arról, hogy a Köztársasági Elnöki Hivatalban létrehozza a Környezeti Fenntarthatósági Igazgatóságot Kőrösi Csaba volt ENSZ-nagykövet vezetésével, aki később azt nyilatkozta, Áder nem indul a posztért.
Még szerencse, mert elemzők szerint annak is épp ideje, hogy női főtitkára legyen az ENSZ-nek, így két bolgár nő is a favoritok között van: Irina Bokova UNESCO-főigazgató és Krisztalina Georgieva költségvetésért és humánerőforrásokért felelős EU-biztos. De az esélyesek között emlegetik Dalia Grybauskaitė litván államfőt és António Guterres volt portugál miniszterelnököt, egyben az ENSZ nemrég leköszönt menekültügyi főbiztosát is. Magyarország pedig még akkor is jól járhat, ha Áder főtitkári címére nem fogadnánk nagyobb összegben, elemeztük a helyzetet korábbi cikkünkben.