Szerdán indul a Kínai Kommunista Párt egyhetes kongresszusa, ami az idei legfontosabb választás a világon. A tét ugyanis az, hogy Hszi Csin-ping jelenlegi elnök eltakarítja-e összes riválisát, és ezáltal Peking két és fél évtizednyi, hatalommegosztáson alapuló politikai stabilitás után újra visszatér-e az egyszemélyi vezetéshez. Ez pedig sok minden más mellett arra is hatással lesz, hogy Kína képes lesz-e fenntartani gazdasági teljesítményét, mennyire lesz konfrontatív a külvilággal szemben, és általában véve puhul vagy keményedik-e az egypártrendszer.
Ha esetleg az utóbbi hónapokban megrökönyödve, esetleg kicsit aggódva, vagy akár nagy megelégedéssel figyelte, hogy Donald Trump a korábbiaktól mennyire eltérő vezetői stílusban és hangnemben irányítja a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalmát, szokatlan bel- és külpolitikai húzásai hogyan teszik egyre kiszámíthatatlanabbá a világ dolgait, és Twitter-kirohanásai hogyan fokozzák a nemzetközi helyzetet, akkor van egy rossz és egy jó hírünk.
Ehhez pedig nem kell mást tennie, mint a szerdán kezdődő pártkongresszuson feltölteni a megüresedő vezetői helyeket a bizalmasaival, beleíratni az alkotmányba magvas gondolatait, meggátolni egy potenciális utódjelölt előtörését, és folytatni a leszámolást az ellenfeleivel.
Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkárról és államelnökről van szó, akit manapság a nyugati sajtó előszeretettel hasonlít Mao Ce-tunghoz, mert
A jelek szerint pedig Hszinek eddigi hatalma sem elég, és hosszú távra be akarja betonozni magát Kína élére. A pártkongresszus előtti latolgatások szerint jó esély van arra, hogy ez sikerülni is fog – bár azért a KKP nem egy kifejezetten átlátható szervezet, szóval még a legjobban értesülteknek sem feltétlenül szabad hinni.
De a végkimeneltől függetlenül is biztos, hogy a szerdán kezdődő pártkongresszuson lezajló kínai félidős rezsimfrissítés lesz az idei év legfontosabb szavazása: a következő napokban Kína legfelsőbb vezetésének legtöbb tagja visszavonul majd, és az az egész világ számára fontos, hogy kiket választanak a helyükre. Ez a voksolás a francia vagy a német választásnál is sokkal többet elárul majd arról, hogy mire számítsunk a világban 2022-ig:
Minderről pedig mindössze kétszáz, de legtágabb körben is csak nagyjából kétezer ember dönt majd.
Azt talán 2017-ben már nem kell hosszasan bizonygatni, hogy az egész világnak elég fontos, ki (vagy kik) vezetik Kínát, illetve hogy általában véve mi történik Kínában. Ha lehet hinni az álmoskönyveknek, akkor hamarosan Kína lesz a világ legnagyobb gazdasága és legfontosabb piaca. Azonban gazdaságilag Amerika és az Európai Unió kapcsolata sem felhőtlen Pekinggel, miközben a magyar kormány pont keletről várja a megváltást, még ha amúgy nem is sok sikerrel.
De nemcsak gazdasági fronton kell figyelni, Peking az utóbbi években egyre erélyesebben és hatékonyabban érvényesíti politikai-katonai érdekeit is, legyen szó egy tenger fokozatos bekebelezéséről, közép-ázsiai és kelet-európai befolyásszerzésről, vagy az Európából gyakran erősnek tűnő oroszok gázipari megcsuklóztatásáról. Eközben pedig a kínai még mindig a világ egyik legelnyomóbb politikai rendszere, amelyen sem a 21. századi technológiák, sem a jólét nem tudott sebet ejteni.
Ennek a politikai rendszernek áll központjában a Kínai Kommunista Párt. Illetve hát igazából
Hogy a párt értékrendje 2017-ben mennyiben kommunista, azon jó hosszasan lehetne élcelődni – ahogy egy kínai bankvezér megfogalmazta: mi vagyunk a kommunista párt, úgyhogy mi döntjük el, hogy mit jelent a kommunizmus –, felépítésében azonban a mai napig a régi időket idézi, elég csak megnézni a párt fő szerveinek magyar fül számára ismerősen csengő neveit.
Annyiban azonban Kínát sem kerülte el a politikai innováció, hogy az utóbbi két évtizedben a Mao Ce-tung idejét idéző, egyszemélyi vezetés helyett az ország irányítása csapatmunkává, a hatalomátadás rendezetté vált.
Az íratlan szabályok szerint a pártfőtitkárt és a párt második emberét, akik egyben az államelnöki, illetve miniszterelnöki tisztséget is betöltik, két ötéves ciklusra választják. Az alattuk álló főbb pártszervek tagjai pedig szintén ötéves ciklusokat kapnak, és legkésőbb 68 éves korukban illik visszavonulniuk. A szavazást az ötévente megrendezett pártkongresszuson zavarják le. Az irányítás pedig nem kizárólag a főtitkár kezében összpontosul, a legfelsőbb vezetés 7-25 főből áll össze.
Ez a rendszer annak az elismeréséből fakad, hogy Mao Ce-tung diktatúrája nem volt különösebben sikeres gazdasági és társadalmi céljai elérésében, cserébe rengeteg válságot és katasztrofális ballépéseket szült. A folyamatos felfordulás elkerülése érdekében az 1990-es években a mai Kína valódi megalapozója, a Maót követő Teng Hsziao-ping bábáskodása mellett elkezdett kialakulni valamiféle párton belüli „fékek és ellensúlyok” rendszere.
Ez azt volt hivatott biztosítani, hogy a KKP ne falja fel önmagát, és belső feszültségei ne vezessenek káoszhoz és összeomláshoz; hogy a korábbi évek válságai helyett valamiféle stabilitás és kiszámíthatóság jellemezze a politikai viszonyokat, ennek köszönhetően pedig az ország és a pártelit tudjon szépen gazdagodni.
A párt hatalma persze megkérdőjelezhetetlen maradt, és a KKP ott maradt a politika, a gazdaság és a társadalom minden szegletében. Hiába vezettek be piaci reformokat egy sor szektorban, a pénzvilágot, a nagyvállalatokat, az internetet a mai napig kézben tartják. Ám a párton belül a korlátlan hatalmat feláldozták a gazdasági fejlődés és a stabilitás oltárán, amivel igazából mindenki jól járt.
A fő kérdés a 2017-es pártkongresszus előtt, hogy a csapatmunka és a politikai rendezettség megmarad-e, vagy Hszi Csin-ping valóban saját kezébe akar vonni minden hatalmat, és meg akar ágyazni ahhoz, hogy egy harmadik ciklusra is maradhasson Kína élén. Utóbbinak számos jele van:
Eközben nemcsak a pártbéli hatalmát erősítette meg, a párt társadalom feletti kontrollját is. Az internetes cenzúra soha nem volt ilyen szigorú, a civil szerveződéseket a csírájukban fojtják el, a párt és a rendszer kritikusai brutálisan kemény fellépésre számíthatnak. Hszi egy fikarcnyit sem enged, ha a párt és a rendszer védelméről van szó.
Persze vannak, akik szerint csupán arról van szó, hogy a sürgető és nehéz reformok véghezviteléhez erős vezetőre van szükség. Eszerint az érv szerint csak jelentős reformintézkedésekkel lehet megalapozni a következő évtizedek töretlen növekedését, viszont a jelenlegi rendszernek számos befolyásos haszonélvezője van, akik ott akadályozzák ezt, ahol tudják. Másrészt Kínára évezredek óta jellemző, hogy amit Pekingben kimondanak, az a tartományokban nem mindig teljesül, így meg nehéz reformálni. A hatalom tehát ahhoz kell, hogy az ellenállókat el lehessen tessékelni az útból, a tartományokat pedig be lehessen állítani a sorba.
Az is el szokott hangzani, hogy nem árt egy erős vezető egy ilyen komplikált nemzetközi helyzetben, és a korrupció kiirtása is csak kemény kézzel lehetséges. Hszi alatt jelentősen erélyesebb lett a kínai külpolitika, és Peking láthatóan aktívabb és kezdeményezőbb lett a nemzetközi ügyekben. Hszinek elődjeivel szemben vannak elképzelései arról, hogy Kína hogyan érvényesítse érdekeit a nemzetközi porondon, és nem fél használni országa növekvő erejét.
A legfőbb ellenérv a fentiekkel szemben, hogy a keménykezű vezetés egyszerűen nem hatékony. Bár Hszi nem egy Mao-féle forradalmár, hanem egy hidegfejű, számító politikus, azért ő sem tévedhetetlen. A párton belüli viták elnyomása vagy erővel való lerendezése pedig nem előremutató, inkább a múltat idézi, szólnak az ellenérvek.
Annak is egyre több jele van, hogy a pártállam erős befolyása nem mindig áldásos a gazdaságra, (a társadalmi viszonyokról nem is beszélve). Bár vitathatatlan, hogy az utóbbi három és fél évtizedben Kína a világtörténelem során nem nagyon látott gazdasági felemelkedést produkált, és az utóbbi évek lassulása ellenére továbbra is úgy tűnik, hogy elég jól áll a kínai gazdaság.
Ugyanakkor a viharfelhőkből is egyre több van, például brutálisan elszaladt a hitelezés, irtózatosra nőtt az árnyékbankrendszer, a tőke ezerrel folyik kifelé, munkaerőhiány kezd kialakulni, és hiába van egyre több, nemzetközi babérokra törő, versenyképes kínai márka, eközben az állami bankok hitelein hizlalt állami nagyvállalatok gyakorlatilag feneketlen pénznyelőként vánszorognak, visszahúzva az egész gazdaságot.
Persze a legtöbb nyugati politikus kezét-lábát odaadná, ha hazája növekedési kilátásai úgy nézhetnének ki, mint Kínáé, és eddig a KKP mindig mindenre talált megoldást, legyen szó valutapiaci- vagy tőzsdepánikról, esetleg tömegtüntetésről. Viszont sokan arra is figyelmeztetnek, hogy a KKP pont azért is tudott reagálni a bajokra, mert hiába van egypártrendszer,
Az is gyengíti a Hszi hatalomkoncentrációja melletti érveket, hogy eddig is bőven volt hatalma, mégsem használta. Ennek talán a fő oka a párt és a piac viszonya közti feloldhatatlan ellentmondás: miszerint a piac „döntő szerepet kell hogy játsszon” az erőforrások elosztásában; ugyanakkor a párt és az állam kell hogy játssza a „vezető szerepet” a gazdaság irányításában. Nehéz elképzelni, hogyan lehetne megvalósítani a Hszi által beígért piaci reformokat, ha közben a párt kontrollja nem csökken a gazdaság felett. (Jelzésértékű, hogy nemrég már a külföldi cégekbe is megpróbálkozott beavászkodni a KKP.)
Ahogy a The Economist fogalmazott: Hszi alatt a reform azt jelentette, hogy a verseny erősítése helyett szigorúbb célok kitűzésével és ellenőrök kiküldésével próbálják hatékonyabbá tenni az állami szektort. Amivel áttörést nem ért el: hiába terelgette relatíve jól Hszi a gazdaságot az utóbbi időben, a fő középtávú problémák és kihívások öt év alatt nem változtak.
Emiatt szakpolitikai szempontból is érdekes a kongresszus. Az amúgy jellemzően halál unalmas beszédekből és hivatalos dokumentumokból várhatóan ugyanis kirajzolódik majd, hogy jelenleg mik a párt, és ezáltal Kína fő prioritásai. Külföldi elemzők elsősorban arra kíváncsiak, hogy mit mond majd a párt saját maga és az állam összefonódásáról, foglalkozik-e majd a pénzügyi rendszer vadhajtásaival, mennyire gondolja komolyan a piaci reformokat, és az eddigi mennyiségi célok (a termelésre és a GDP-re való koncentrálás) helyett kész-e minőségi célokat (pl. fenntarthatóság, életminőség) megfogalmazni.
Persze olyanok is vannak, akik azt mondják, valójában a KKP egy jóval bonyolultabb szervezet annál, mint hogy valaki maga alá gyűrje, és Hszi sem lesz képes erre. Más vélemények szerint nem is akar egyszemélyi vezetővé válni, végrehajtja a reformokat, és 2022-ben menetrend szerint távozik. Nehéz megmondani, melyik értékelés mennyire valós, hiszen a párt belső ügyeire csak annak alakítói látnak rá, ők pedig nyilván nem beszélnek róla. Ezért csak a nyilvános jelekből lehet tájékozódni, azok alapján meg Hszi elég erősnek és hataloméhesnek tűnik. Az viszont csak a kongresszus végére derül ki, hogy mennyire.
A kongresszuson nagyságrendileg 2300 delegált vehet részt meghívásos alapon, őket a hivatalos szöveg szerint „erkölcsi és politikai tekintélyük” és egyéb eredményeik alapján választották ki. Ami igazából a pártelitet jelenti. Persze a látvány kedvéért a küldöttek harmada a párt ethoszának megfelelően egyszerű földműves, de meghívtak űrhajóst és olimpiai aranyérmest is Nekik valójában nem nagy beleszólásuk lesz abba, hogy mi történik. A valódi döntés a többi küldött, a párt, az állam és a hadsereg jelenlegi vezetői, a tartományi pártelitek tagjai, a metropoliszok polgármesterei és a nagy állami cégek és bankok vezetői kezében van.
A kongresszus választja meg a párt központi bizottságát, ami alá egy sor fontos pártszerv tartozik, például a már említett szakpolitikai élcsapatok. A központi bizottság választja meg a 25 fős politikai bizottságot (Politbüro), ez pedig a 7 fős legfelsőbb vezetést, az Állandó Bizottságot, ahol az igazán fontos emberek ülnek, és ahol az igazán fontos dolgok eldőlnek. A hét tagból Hszin és Li Ko-csiang miniszterelnökön kívül a másik öt ember elvileg lecserélődik.
Bár azt nem sokan vitatják, hogy Kínában a politikai jogokat legalábbis elég szűk marokkal osztják, egyesek szerint a kínai vezetőválasztási rendszer hatékonyabb, mint a nyugati. A fő érv emellett, hogy míg Nyugaton populista hazudozás és szájhősködés árán lehet hatalomra kerülni, addig Kínában csak olyanok kerülhetnek tűzközelbe, akik alacsonyabb szinteken már bizonyítottak.
Ahhoz ugyanis, hogy valaki a KKP elitjének tagja legyen, jellemzően végig kell járni a szamárlétrát: Hszi például hiába volt befolyásos pártpolitikus fia, a kulturális forradalom alatt kétkezi munkásként dolgozott vidéki száműzetésben, majd vegyésznek tanult „munkás-paraszt-katona diákként” (azaz a földeken és a hadseregben is „tanult”, plusz kiokosították marxizmus-leninizmus-maoizmusból). A KKP-ban 1982-ben megyei párttitkár-helyettesként kezdte, aztán megyei párttitkár lett, majd négy tartományban is szolgált. Először 1998-ban került be a Központi Bizottságba helyettes tagként, 1999-ben Fucsien tartomány kormányzója lett, 2002-ben Csöcsiang tartományi pártvezére, a KB rendes tagja. 2006-ban Sanghajba küldték pártvezérnek, 2007-ben léphetett be a Politbüróba, a legfelsőbb vezető szervbe, és 2012-ben lett a KKP vezetője. De ez a 30 éves karrier sokak szerint még így is gyors volt, mert mindössze tíz év alatt, relatíve váratlanul lett KB-tagból első számú vezető.
Ugyanakkor a nagy kínai meritokráciáról szóló legendák azért nem teljesen igazak. A kongresszus előtt a párt a jelölteket kismillió háttéralku alapján választja ki, nem lehet ám bárkire szavazni. Ahogy a delegáltak meghívása is azt hivatott biztosítani, hogy csak a jó elvtársak voksolhassanak. Arról nem is beszélve, hogy a pártvezetés legtöbb fontos posztját az 1930-as évek kommunista veteránjainak leszármazottai, azaz kisebb politikusi dinasztiák sarjai viszik. Nehéz elképzelni, hogy egy 1,3 milliárdos országban pont az a néhány család legyen kizárólag alkalmas a vezetésre.
Amint ezekből is látszik, a KKP elemzése olyan, mint a kremlinológia volt a hidegháború alatt: a külső megfigyelők mindenféle indirekt jelek és gesztusok alapján spekulálnak arról, hogy pontosan mi is folyik a színfalak mögött. Ami egyben azt is jelzi, hogy hiába került messze a kezdeti kommunista hévtől a KKP, azért bizonyos elemeiben még mindig a régi időket idézi. A kérdés, hogy tartalmában is visszatér-e a régi idők kommunista hagyományaihoz a párt.