Index Vakbarát Hírportál

Amilyen egyszerű receptre épített a Paramount Pictures 2022 őszén bemutatott horrorfilmje, a Mosolyogj, pont akkorát szólt az alacsony költségvetésű produkció, melyet mindössze 17 millió dollárból forgattak, ellenben 217-et hozott vissza világszerte a pénztáraknál. A rendező, Parker Finn a saját kisfilmjét, a Laura Hasn’t Sleptet dolgozta fel egész estés formátumban, melynek középpontjában egy Rose Cotter (Sosie Bacon) nevű terapeuta állt, aki egy napon rémálomba illő eseménynek, az egyik betege, Laura öngyilkosságának lett szemtanúja.

Így esett meg, hogy a már említett Rose-t is elkezdte üldözni a halál, mosolygó emberek, aztán egyre durvuló hallucinációk formájában, mígnem a főszereplő maga is csúnyán fűbe nem harapott. Igen, spoiler, de egy második részről szóló cikknél ne tessék meglepődni, ha úgy vesszük, hogy a tisztelt olvasó látta az első filmet is. Másképp miért érdekelné a folytatás?

A Mosolyogj első felvonása, bár folyamatosan azt az egy, amúgy tényleg vérfagyasztó ötletét, a betegesen vigyorgó embereket mutogatta orrvérzésig, a túlnyújtott játékidő miatt a végére sajna kifogyott a szuflából, és saját magát gáncsolta ki a nyakigláb CGI-szörnyeteg leleplezésével. Ennek ellenére lehetett benne valamiféle megmagyarázhatatlan örömet találni. Már ha valaki élvezi, hogy szadista módon ijesztgetik, mindenféle feloldozás vagy reménykeltés nélkül.

Maga Parker Finn is tisztában volt azzal, hogy a hazai mozikban október 17-től látható Mosolyogj 2. esetében már nem lesz elég, ha visszahozza a néma Joker-vigyort villantó látomásokat. Ehelyett az író-rendező a történetet bátran új közegbe helyezte, és főszereplőjének egy Ariana Grande-imitátornak is beillő popsztárt, Skye Riley-t (Naomi Scott) tette meg, lehetett tehát benne reménykedni, hogy egy potens folytatásnak örülhetünk végül.

Till Attila új filmje, az És mi van Tomival?  2024. október 31-én kerül a mozikba. Az alkoholbetegség, a barátság és a családon belüli erőszak témáját feldolgozó alkotás már az első percekben brutális gyomrost visz be a nézőnek. A felépülés napokig tart. Kritika.

Az Egészségügyi Világszervezet 2023-as jelentése szerint a magyar férfiak több mint kétharmada alkoholistának számít az alkoholizmus orvosi definíciója szerint, míg a nők esetében ez az arány jóval alacsonyabb. De az egész világon Magyarországon a legmagasabb az alkoholfogyasztási zavarok és az alkoholizmus lakosságra vetített aránya, 21,2 százalékos eredménnyel.

Az És mi van Tomival? című filmet látva nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Till Attila – saját tapasztalatait felhasználva – hitelesen, érzékenyen, keserédes humorral nyúlt a lesújtó, talán kijózanító adatok alapján 

Az És mi van Tomival? című film története dióhéjban a következő: Sanyi (Thuróczy Szabolcs) bábművész és alkoholbeteg. Pali (Polgár Tamás) liftszerelő és szintén alkoholista. Együtt keresik barátjukat, Sanyi mentoráltját, Tomit (Patkós Márton), aki már több anonimalkoholista-gyűlést kihagyott. Próbálnak józanok maradni, egymást támogatva egyenes, józan mederben tartani az életüket. 

Csak az a tempó, az lenne gyorsabb. Meg néhány dolog feszesebb, erősebb a katonai szleng, valamint kevesebb a szájbarágós toborzási propaganda, és mégis, ha összegezni kellene, mindjárt itt, a S.E.R.E.G. televíziós sorozatról szóló beszámoló elején, ez mégis olyan produkció, amely minden kevéssége, gyöngesége, hiányossága ellenére sokak kedvence lehet majd, amikor 2024. november 11-én odakapcsol a TV2-re, és elkezdi nézni a magyar katonákról, a katonai életről szóló hatrészes sorozatot.

Nem kis feladatra vállalkozott a Megafilm Service Kft., amikor belevágott egy katonákról, a katonák életéről szóló sorozat fejlesztésébe és gyártásába. Ugyanis nem lehet úgy tenni, mintha a háborús veszélyhelyzetben működtetett Magyarországon ma ne volna kiemelten fontos üzenet az, hogy fiatalok, álljatok katonának. Az ország tele van toborzási plakáttal, a haderő fejlesztéséről szóló hírrel, így nem érdemes azon csodálkozni, hogy a televízió képernyőjén megjelenik a S.E.R.E.G.

Katonás elődök

Ha valaki azt hinné, ez is egyfajta XXI. századi propagandatalálmány, a magyar televíziózás történetében korántsem példa nélküli ez a fajta állami üzenet. Anno, még a hadkötelezettség korában ugyanezt a szerepet töltötte be a Princ, a katona sorozat (1966), három évvel később az Őrjárat az égen, de már az 1955-ös a 2x2 néha 5 sem mulasztotta el, hogy előtérbe helyezze az ideológiai nevelés fontosságát, s hogy kijelölje a Magyar Honvédelmi Szövetség helyét és szerepét a társadalomban. A rendszerváltás előtt az Angyalbőrben sorozattól remélték az akkor még Magyar Néphadsereg népszerűsítését, majd a köztársasággá formálódó Magyarországon a Kisváros sorozata idealizálta a határőrség életét.

Vagyis elődök sora mutatja, hogy Kossuth Lajos sem csak úgy a vakvilágba üzente, hogy elfogyott a regimentje. Éppen ezért most telibe kapjuk a magyar haderőfejlesztést – inkább akarva, mint akaratlanul – támogató S.E.R.E.G.-et. Ám nem kell megijedni, ez az egész nem arról szól, hogy ha egy fiatal nem áll katonának, nem jelentkezik tartalékos állományba, akkor az szégyen. Ellenkezőleg: azt próbálja sugallni, hogy katonának állni a haza védelmében érdem. Hát így ér körbe a történelem Magyarországon, televíziózásban, társadalmi üzenetben. 

Az Index járt a S.E.R.E.G. forgatásán, és ott Helmeczy Dorottya producer (aki ezúttal is Kálomista Gáborral producál) azt mondta, hogy 

vannak emberek, akik arra teszik fel az életüket, hogy megvédjenek minket, ők a katonák. Erre azért lehetnek képesek, mert összehangoltan dolgoznak, megoldásokra törekednek, sőt a konfliktusokat is pozitívan dolgozzák fel. Ezzel azt mutatjuk be, hogy az élet minden helyzetére van megoldás, ha csapatban cselekszünk jól, ezt is be szeretnénk mutatni.

De milyen is a S.E.R.E.G.? A legújabb televíziós katonás sorozat. Mert azért, megnézve az első két epizódját, határozottan más, mint amit filmes elődjei tudtak. Persze a világ is más lett azóta. Abba azért érdemes kicsit belemenni, hogy mindezt éppen a szomszédban dúló orosz–ukrán háború árnyékában kapjuk a nappalikba. Anno a hidegháború árnyékában születtek az alkotások, a Kisváros határőrei a XX. század végén kirobbanó délszláv háborúk idején feszítettek a képernyőn. Vagyis csupán idő kérdése volt, hogy megérkezik a hibrid hadviselés korának sorozata is. Ebből a szempontból a S.E.R.E.G. tényleg egészen más, ilyet magyarok még nem forgattak. Egyszerre katonás és a család fontosságát bemutató. Éppen olyan, mint a mai magyar valóság.

Ismét bebizonyosodott, hogy a siker titka a minőség. A Jack Ryan-sorozat erre a legjobb példa. Kikapcsolhatatlan. A Prime Videón mind a négy évad elérhető, a gyártó Amazon pedig nagyon komolyan odatette magát. Kicsit doboghat a szívünk, mert a 3. évadot Magyarországon (is) forgatták, és látva az eredményt, kétségünk sem lehet – és tanulság a honi közepesen vagy az alatt teljesítő magyar mozis-televíziós alkotásoknak –, ha egy film nem sikerül, arról legkevésbé a forgatási környezet tehet…

S ha már kikapcsolhatatlan: muszáj rámutatni a forgatókönyv fontosságára. A filmipar ugyanis ma már olyan magas technológiai szinten jár, hogy megfelelő eszközökkel (értsd: kamera, világosítás, képi feldolgozás, vágás, utómunka) csak akkor lehet rossz filmeket forgatni, ha az alkotók gyöngék, kevés tudásúak, tapasztalatlanok. Ám ha egy történetet nem írnak meg rendesen, a párbeszédek suták, életszerűtlenek, környezetidegenek, akkor hiába a technológiai fejlettség magas szintje.

A másik a rendezői, a színészi munka minősége, amit szintén nem lehet megúszni. A legjobb történet is elhal a halovány alkotói munka miatt. 

Tom Clancy szelleme

A Jack Ryan (Tom Clancy’s Jack Ryan) sorozat mindkét kritériumban a léc felett teljesít. Ezen a sorozaton húsznál is több forgatókönyvíró dolgozott, rendezőből is összehoztak tizenkettőt. Ráadásul már a sorozat nevében benne van Tom Clancy neve, ami – aki ismeri a 2013-ban, 66 éves korában meghalt amerikai bestselleríró regényeit és az azok alapján készült filmeket (például: Vadászat a Vörös Októberre, A rettegés arénája, Férfias játékok, Végveszélyben), az tudja, hogy Clancy maga a garancia arra, hogy a történet nem lehet unalmas.

A sorozat ugyanakkor nem Clancy valamelyik regényére épül, inkább csak tisztelgés az író teremtette kémvilág, valamint a benne intelligens hatékonysággal tevékenykedő Jack Ryan ügynök személye előtt. A négy évad cselekményszálai között ugyanakkor számos Clancy-elem felismerhető vagy azonosíthatónak vélhető – ilyen például az orosz és amerikai tengeralattjáró találkozása, vagy a kolumbiai jelenet is.

Vannak jó, rossz és egyszerűen nézhetetlen filmek. A fiatal, vándorszínésznek álló Arany János életéről forgatott Bolond Istók című alkotás pedig egy negyedik kategóriába, az öngyilkossági hajlamot növelő filmek közé sorolható. Hiába a kiváló operatőri munka és a remek filmzene, az elhibázott dramaturgia és a színészvezetés hiánya felülkerekedett a filmen. Kritika. 

A produkció öndefiníciója szerint egy romantikus elemekkel átszőtt felnövéstörténetet, hovatovább egy road movie-t láthatnak a Bolond Istók nézői, de sokkal inkább tűnt reformkorba csomagolt gyenge török szappanoperának. Olyan mozinak, amelynek jeleneteit mintha csak egyszer vették volna fel, mert az alkotók is minél hamarabb túl akartak lenni forgatáson.

Rohonyi Gábor Bolond Istók című filmje 2024. október 3-án érkezett a hazai mozikba. A kosztümös dráma forgatókönyvét Hegedűs Georgina írta, aki társrendezőként is dolgozott az Arany János életére alapozott produkción. A főszerepet Liber Ágoston, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen frissen végzett hallgatója játssza. A főbb szerepekben Jordán Adélt, Pál Andrást, Hajdu Steve-et, Puskás Balázst és Gellért Dorottyát láthatjuk. 

A történet dióhéjban a következő: Istók, azaz Arany János úgy dönt, hogy csatlakozik a Hubay (Pál András) által vezetett, vándorszínészekből álló társulathoz. Eleinte csak színfalak mögötti munkákat kap, de végül meghatározó taggá válik. A kis csapathoz csatlakozik a fiatal színésznő, Sári, aki egyszerre kavar a belé halálosan szerelmes Istókkal és a társulat minden hájjal megkent vezetőjével. A film középpontjában a szerelmi háromszög jelentette kihívások állnak.

Úgy tűnik, hogy a fordulatos thrillerek egykori mestere, M. Night Shyamalan producernek nem is olyan csapnivaló, mint rendezőnek. Az amerikai filmkészítő az elmúlt években sorra bukott az újdonságaival… A csapda túl kiszámítható lett, a Kopogás a kunyhóban pedig mintha egy Shyamalan-paródiának készült volna, nem beszélve az Időről, amely az erős koncepciója ellenére a végére csúnyán összeesett. Ott tartunk most már konkrétan, hogy a néző akkor jár a legjobban, ha A sebezhetetlen készítője a lehető leginkább háttérbe lép, és a gyeplőt átengedi a fiatal feltörekvőknek.

Valami ilyesmi történt a Maxon október 10-én bemutatott A Caddo-tó esetében is, ami egy fordulatos thriller lett, a Shyamalan-életmű legdarkosabb és legügyesebb pillanatait megidézve, mégis a harmincas éveikben járó író-rendező páros, Celine Held és Logan George olyan üdítő módon dobta fel az időutazós zsánert, hogy az valami hihetetlen.

A Caddo-tó két szálon fut, az egyiken egy Paris (Dylan O’Brien) nevű fiatal férfi az anyja tragikus halálát igyekszik valahogy feldolgozni, míg a másikon egy Ellie (Eliza Scanlen) nevű lány a fogódzkodónk a történetben, ő folyamatosan az anyjával, Celeste-tel (Lauren Ambrose) veszekszik, feldúlva kishúga, Anna (Caroline Falk) hétköznapjait is, pusztán azért, hogy a nevelőapával, Daniellel (Eric Lange) kiszúrjon. Egy multigenerációs családi tragédiáról van itt szó, de hogy mennyire, az csak akkor kezd el kibontakozni, amikor a legkisebb lánynak, Annának nyoma veszik, így aki csak él és mozog, elkezdi keresni a gyereket a tó környékén.

A filmben látott környezet önmagában is hátborzongató, a lápos-labirintusos Caddo-tó nem éppen olyan hely, ahol az ember gyereket nevelne. Pláne amikor félbevágott krokodilok, fura, gépi hangok kezdik el a lakosok kedélyeit borzolni… akkor fut át az agyunkon, hogy itt valami nem stimmel. A drámázás, az Ellie és az anyja közötti tányértöréssel és ideges kiabálással teli konfliktus, Paris önmarcangolása nagyjából a játékidő feléig tart, hogy aztán A Caddo-tó átcsapjon valami egészen másba.

Hollywood már többször is mozivászonra ültette Mike Mignola képregényes munkásságának legismertebb karakterét, Hellboyt. Az üdvösséghez legközelebb talán a Guillermo del Toro által rendezett, hazánkban Pokolfajzat címmel bemutatott 2004-es film állt, ami hiába hat mai szemmel elavultnak, a készítő gótikus-horrorisztikus látásmódja, a humor és a főszereplő, a vörösre festett Ron Perlman még így 20 évvel később is a nézhetőség léce felett tartja ezt a blockbustert. A Pokolfajzat a pénztáraknál is sikeres volt a maga idejében, így nem volt kérdés, hogy elkészül a második rész, ám a Budapesten is forgatott Hellboy II – Az Aranyhadsereg már az ismételten sok eladott jegy ellenére is bedöntötte a franchise-t.

2019-ben aztán a Lionsgate próbálkozott egy förtelmes reboottal, amit még az sem adott el, hogy a főszerepre a Stranger Things seriffjét, David Harbourt választották ki, míg gonoszkodni Milla Jovovichot. Benne volt a pakliban, hogy az a Hellboy-film annyira rossz lesz, hogy a közönség végül élvezni fogja, de szimplán gyötrelmes néznivalónak bizonyult az újragondolás.

Kicsit a semmiből jött, hogy Hellboy sztoriját újfent az alapoktól kezdik, Hellboy: The Crooked Man címmel váratlanul jelentettek be egy kis költségvetésű filmet, amely október 8-án vált nézhetővé digitális platformokon, a mozikat viszont többnyire elkerülte. A rajongók egy emberként horkantak fel az első trailertől, látszott rajta, hogy apró, alig 20 millió dolláros volt a büdzsé, és még a Pokolfajzat, a Jack Kesy által játszott jó szándékú démon is valami egészen kiábrándítóan festett a kedvcsinálóban.

A Hellboy: The Crooked Man klasszikus esete annak, amikor egy feldolgozást rajongók csinálnak rajongóknak. A legújabb változat ugyanis visszanyúl ahhoz a sötét, többnyire reménytelen, falusi horrorból táplálkozó hangulathoz, amelyet Mignola képregényei képviselnek. Nem meglepő, az eredeti alkotó részt vett a The Crooked Man forgatókönyvének írásán, és bár del Toro vizuális bravúrjait nem sikerült megközelítenie a rendezőnek, Brian Taylornak és csapatának, ebből a próbálkozásból becsülettel kihozták, amit csak lehetett.

Michael Bay idővel csúnyán a földbe állította a Transformers-filmsorozatot, Az utolsó lovag című részre egyenesen nézhetetlenné tette a robbantós jelenetek iránt beteges vonzódást érző rendező a franchise-t. Volt azonban idő, amikor a Transformersről még egy kissé bugyuta, de nagyon szórakoztató blockbuster jutott a többség eszébe, amelyben a bugris Sam Witwicky (Shia LaBeouf) és szívszerelme, Mikaela (Megan Fox) futottak versenyt a Föld megmentéséért, miközben a háttérben óriási robotok, az Optimus Prime által vezetett autobotok és a Megatron mögé csoportosuló álcák csépelték egymást. Az első Transformers-filmet három Oscarra jelölték, és a maga 709 millió dolláros bevételével világszerte nagyot szakított, de már ekkor kapta a kemény kritikákat a Hasbro akciófiguráit életre keltő adaptáció.

Egészen pontosan azért, mert sokan úgy vélték, felesleges ezekbe a filmekbe az emberi szál. Ezt igyekszik orvosolni a magyar mozikban október 10-én bemutatott, Transformers Egy című animációs előzményfilm, amely az óriásrobotok szülőhazájába, Cybertronba kalauzol, még jóval azelőtt, hogy a jól ismert vérontás kezdetét vette volna.

A Transformers Egy már az első jelenetével magasra teszi a lécet, a Toy Story 4-ért is felelős direktor, Josh Cooley által vezetett készítőgárda Cybertront a maga futurisztikus dicsőségében mutatja meg. Annak ellenére is, hogy a transformerek bolygója azért mégsem a béke szigete teljesen, melyen kifogyóban az energon névre keresztelt energiaforrás, ami mindent működtet. A kitermelés tehát mindennél fontosabb, és bár túl sok tiszteletet nem kapnak, lényegében a bányászrobotok hatékonyságán múlik Cybertron jövője. Egy ilyen bányászt, vagyis inkább kettőt ismerünk meg behatóbban a filmben, a forrófejű Orion Paxot, aki folyton bajba keveredik, és a kissé morcos, de nagy igazságérzettel rendelkező barátját, D-16-ot.

Különös hangulatú dokumentumfilm kerül a mozikba. A címe: A legbelsőbb Ázsia – Magyarok nyomában Mongolországban. Rendezője Füredi Zoltán kulturális antropológus, filmes és mongolista. Azért ment Mongóliába, és forgatott filmet, mert fáj a lába. Valami furcsa folyamat zajlik, az idegek mintha visszahúzódnának benne. Elment hát oda, ahol azt remélte, rátalál a probléma gyökerére, hiszen lehet, régi mongol átok sújtja. Indult, és amerre járt, mindenütt a magyarok nyomaira bukkant.

Erősen tartja magát a gondolat, hogy nem csupán a lengyel, de a mongol–magyar is két jóbarát, sőt rokon. Egy olyan évtizedben, mint ami mögöttünk van, amikor ismét erős állami akarat és figyelem irányul a magyarság eredetének tisztázására, nem tűnik meglepőnek, ha egy magyar eljut Mongóliába, a békés buddhista mongolok pedig olyan szeretettel beszélnek a magyarokról, mintha tényleg a testvéreikről volna szó.

Azonban a múlt, különösen a régmúlt – s benne minden testvériségre utaló genetikai jel – homályos. Nincs bizonyíték a testvériségre. Akkor mégis honnan ered az amúgy kézzel fogható, lélekkel tapintható szeretet, kulturális, szakrális közösségi élmény, ami a magyarok felé árad? 

Furmányos barátság

A film erre nem ad választ, nem is akarja megmondani a tutit, és ez – lássuk be – nagy erénye. Viszont igyekszik megmutatni mindent, de csak annak tükrében, ami amúgy tudományosan és kulturálisan a két nemzetet valóban összekötheti. Ennek megértéshez ráadásul nem is kell mélyre ereszkedni a történelem kútjában. Elegendő visszamenni a megbonthatatlan barátságok korszakába, a negyven-hatvan évvel ezelőtti időkbe, amikor a Szovjetunió igyekezett szorosan magához kötni népeket és nemzeteket, és olyan furmányosan terjesztette a druzsbáról, vagyis a barátságról szóló igét, hogy akadtak olyanok, akik talán el is hitték, hogy a szovjet testvér ölelése őszinte, és a legkevésbé sem halálos. 

Magyarország e politikai, ideológiai és gazdasági térben talált rá a mongol–magyar barátságra, s bár a középkorban a tatárok nem éppen testvérként gázoltak át rajtunk és a fél világon, a hun–magyar eredet kutatása örök parázs mongolok és magyarok között, amiből a barátság lángja bármikor fellobbanhat. Újra és újra.

Füredi Zoltán főként azokat a szereplőket kereste fel Mongóliában, akik emlékeznek még arra, amikor a múlt század második felében magyar mérnökök és szakemberek utaztak Belső-Ázsiába, és a Mongóliára is kiterjesztett druzsba jegyében erőművet, üzemeket, vízelvezető rendszereket építettek. Az október 24-től mozikba kerülő – előtte 18-án a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon bemutatkozó – dokumentumfilm érdeme, hogy elérte még az utolsó szemtanúkat, akik felidézik azokat az időket, amikor vállt vállhoz vetve dolgozott mongol és magyar a szebb jövőért, és mongolok százai utaztak Magyarországra, hogy aztán kiművelt emberfőként a tudást hazavigyék.

Magyarként mongol szemmel

Ennek a szebb jövőnek a romjait és máig működő hagyatékát láthatjuk most ebben a dokumentumfilmben: a mongol–magyar barátság megbonthatatlanságának bizonyítékát. Füredi Zoltán mongolistaként rá is erősít erre, amikor így fogalmaz: 

Azt szokták mondani, hogy az ember nem választhatja meg a rokonait. Nos én megválasztottam. A mongolok talán az utolsó igazi lovasnomádok. Harcosok, a sztyeppe fiai. Ugyanakkor végletesen romanikusak és vendégszeretők. Olyan ideák kapcsolódnak hozzájuk, amelyek számomra nagyon fontosak: a barátság és hűség, a kalandvágy, a szabadság és a természet szeretete. Én legalábbis ezt látom bennük. Szóval a szívemben egy kicsit mongol vagyok. A világot egyszerre nézem magyar és mongol szemmel.

Füredi Zoltánt filmjeiben főként a rítusok, az identitás és az ethosz kérdései foglalkoztatják, Mongóliában 1992 óta folytat kutatásokat, így vonzódása és bevonódása érthető. Ahogyan az a kitüntető figyelem is – nem beszélve a szeretetről –, ami a mongolokból szinte gyermeki rajongással és tisztelettel sugárzik.

Nem akármilyen bejelentést tett a BBC, a brit csatorna készen áll visszatérni a „Büszkeség és balítélet” világába, méghozzá egy új, Lizzy Bennet húgáról szóló drámasorozattal.

Az „A másik Bennet lány” címet viselő sorozat Janice Hadlow azonos című regénye alapján készül, és Mary Bennetre, Lizzy szerény és gyakran mellőzött középső testvérére összpontosít.

A tízrészes sorozatot a „Doctor Who” producere, a Bad Wolf fogja elkészíteni, míg a forgatókönyvért Sarah Quintrell lesz a felelős.

Csütörtökön kezdődik és október 20-áig tart a 13. Szemrevaló / Henswert Filmfesztivál. A Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet közös filmhetén a budapesti Művész moziban tizenegy friss, német nyelvű alkotást vetítenek, amelyhez 6 közönségtalálkozó kapcsolódik. Több film is irodalmi vonatkozású, illetve női rendező alkotása.

A filmes cégek a biztos profit és a stabil közönségépítés végett imádják a folytatásokat, hiszen olyan kasszasikerek születhetnek, mint a Deadpool & Rozsomák, amely nem csupán rekordot állított fel, de közelmúlt Marvel-filmjeinek legjövedelmezőbbje is lett. A Joker 2019-ben hatalmas durranás volt, szintén rekorder, ezért a Warner Bros. úgy döntött, folytatást csinál hozzá, annak ellenére, hogy eredetileg az alkotók egyrészes, önálló filmnek szánták. Az ötlet fordítva sült el.

A Joker: Kétszemélyes téboly 2024 leginkább várt filmjei közt szerepelt, azonban a koncepció kialakításánál Todd Phillips filmrendező és Scott Silver forgatókönyvíró húztak egy merészet: úgy döntöttek, véres musicalt gyártanak a történetből, ahol Joker karaktere találkozik jól ismert képregényes társával, Harley Quinnel. A Warner Bros. teret adott az alkotók korábbitól teljesen eltérő elképzelésének, mivel az első filmnél bevált az akkori, szintén rendhagyó koncepció. 

A mostani film esetében azonban nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy azt a filmstúdió vezetői várták. Az első Joker, ami kevesebb mint 70 millió dollárból (25,5 milliárd forintból) készült, a reklámköltéseket nem számítva egymilliárd dolláros profitot termelt a gyártási költségeken felül, és még egy Oscar-díjat is hozott Joaquin Phoenixnek. A Warner érhetően vérszemet kapott, így berendeltek egy folytatást, de Phillips ragaszkodott az új megközelítéshez, hisz az első filmnek is megvolt a sajátos, művészi identitása. A filmcég belement, és meg is tolták a projektet mintegy 200 millió dollárral (73 milliárd forinttal). Ahhoz azonban, hogy a reklámköltésekkel együtt ne legyen veszteséges az alkotás, mintegy 400–500 milliós bevételre lenne szükség.

„Divat” ma a transzgenerációs örökségről, a nemzedékeken átnyúló traumákról beszélni, és hála Istennek, hogy így van. Ám nem mindenkinek adatik meg, hogy a traumát művészi eszközökkel dolgozhassa fel: Baska József festőművész ezt az életművében megtette, és most megteszi lánya, Baska Barbara is, aki az édesapja történetéről forgatott kisfilmet Baska magyarul beszél címmel. A dokumentumfilmet szeptember végén három tengerentúli nagyvárosban, Washingtonban, New Yorkban és Torontóban is levetítették.

Egyetlen éjszaka alatt, szekérrel menekültek Baska Józsefék – két szülő és négy kisgyerek – Magyarországra, a Beneš-dekrétumokban rögzített kollektív bűnösség alapján ugyanis a Csehszlovákiában élő magyarokat és németeket a II. világháború után a Szudéta-vidékre telepítették volna. Az erdőt kellett elérniük, mert az már Magyarország, de előtte át kellett kelniük egy nyitott, havas mezőn, folyamatosan figyelve az őrökre. Nem tudták, hogy büdös magyarból lesznek még büdös tótok is, és évekig nyomorognak majd egy földes kis szobában.

A magyarkérdés vagonkérdés

– hangzik el Sztálin és Edvard Beneš moszkvai beszélgetése során, a magyar nemzetiségű állampolgárokat pedig ezután teljesen jogfosztottá teszik, üldözik, bántalmazzák, kényszermunkára ítélik, majd megindul a lakosságcsere. A rozsnyói Baska József 12 évesen éli át ezt a traumát: a szekér aztán meghatározó eleme lesz a művészetének.

Baska Magyarországon Munkácsy Mihály-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett érdemes művész lett, de még a művészi karriernél is többet tett: beilleszkedett, családot alapított, és átadta a gyerekeinek azt a tudást, hogyan kell talpra állni a legnehezebb körülmények között is.

A magyar filmipart sűrűn szokták ekézni, nem is teljesen alaptalanul, hiszen ahelyett, hogy tényleg modern történeteknek adna terepet, inkább közepes huszármesékkel és sárban dagonyázó Petőfikkel untatja a közönséget. Holott azért akadnak olyan zsánerfilmek – legalábbis a közelmúltban kaptunk pár ilyet –, amelyek kreatív ötletekkel tömött kortárs alkotások. Abból a fajtából, amire tényleg büszkék lehetünk.

Most a legnagyobb streamingszolgáltatók kínálatából szemezgetve keresgéltünk olyan napjainkban készült magyar filmeket, amelyeket nem érdemes elkerülni. Sőt, a tévé elé keveredve újranézésük sem árthat meg.

Magyarázat mindenre

Ahhoz képest, hogy Reisz Gábor olyan kiemelkedő coming-of-age filmeket adott ki a kezei közül, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek, a saját élményeiből táplálkozó író-rendező legutóbbi művét, a Magyarázat mindenre című filmet nem támogatta a Nemzeti Filmintézet, helyette a szlovák filmes alap állt be mögé, hogy biztosítsa a 2023-as produkció büdzséjét. A Magyarázat mindenre szinte biztosan azzal csapta ki a biztosítékot idehaza, hogy bátran beleáll az aktuálpolitikába, szembeállítja a fideszeseket és a liberálisokat, mégpedig egy Ábel nevű, éppen érettségire készülő középiskolás szemszögéből.

A Magyarázat mindenre egy picit abba is belemászik, mit jelent magyarnak lenni, mi is az a magyarság. Amikor Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) a töriérettségijére úgy megy, hogy kokárda van rajta, és a baloldali tanárát, Jakabot (Rusznák András) megvádolják vele, hogy megszégyenítette a gyereket, aki ezért adott elégtelen feleletet, egy konzervatív újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) is belekeveredik az ügybe. Valahogy így válik egy hétköznapi bukásból médiaszenzáció, és Reisz Gábor amellett, hogy Ábel jobbos apja, György (Znamenák István) és a már említett töritanár közötti óriási veszekedéssel görbe tükröt mutat a magyar társadalomnak arról, hogy a politika által mennyire megmérgezett légkörben élünk. A direktor arra is rámutat, hogy a média olykor ízléstelenül és szenzációhajhász módon képes tálalni eseményeket, csak azért, hogy hergelje az embereket. Ez a film olyan dolgokat feszeget, mindenféle filter nélkül, amikben benne élünk, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról elhozott díja is jelzésértékű, hogy fontos kortárs sztoriról van szó.

A Magyarázat mindenre a Cinego kínálatában látható először.

Már megint egy elsőfilmes rendező, aki kiforgat egy jól ismert zsánert magából. Nem kell túl sokat visszamennünk az időben, hogy valami hasonló bravúrra példát találjunk, Jane Schoenbrun az I Saw the TV Glow-val csavart egy nagyot a Twin Peaksen és a Twilight Zone-on, egy magabiztos mozdulattal tinis környezetbe ültetve őket. Most pedig a Netflixen október 4-én bemutatott Ami belül van csinál meg valami hasonlót, Greg Jardin újdonsága ugyanis egy testcserés film, amelyben a lehetőségeket egy nagyszámú szereplőgárdával a maximumra tekeri az alkotó, s egyszersmind olyan bátor fordulatokat is bedobál a történetbe, amelyeknek hála egészen kiszámíthatatlanná válik a végkimenetel.

Az Ami belül van című filmnek nem kell sok, hogy elkezdje pumpálni a feszültséget a nézőbe. Az elején egy fiatal párocskát ismerünk meg Shelby (Britanny O’Grady) és Cyrus (James Morosini) személyében, akik kihűlt kapcsolatukat igyekeznek egy picit feldobni. Mi lenne erre jobb módszer, mint egy kis szerepjáték, a lány parókát és dögös fehérneműt ölt, de nagy csalódására a fiújának az érdeklődését még ezzel sem tudja visszahozni. Mindketten függői ugyanis az online térnek, Shelby legnagyobb hobbija az Instagram-celebek irigylése, míg Cyrus valami egészen mást csinál, miközben alulöltözött nőket nézeget a közösségi médiában.

Nemcsak őket, hanem még jó pár régi barátot is meghív a kecójába Reuben (Devon Terrell) egy görbe hétvégére, elvégre az esküvője előtt muszáj még egy hatalmasat bulizni. Ide érkezik meg Nikki (Alycia Debnam-Carey), aki nyilván sikeres celebcsaj, de a hangulaton a hippi Maya (Nina Bloomgarden), a gazdag ficsúr Dennis (Gavin Leatherwood) és a mindig laza Brooke (Reina Hardesty) is próbálnak javítani. Nem indul a legzökkenőmentesebben a partizás, főleg, hogy betoppan az excentrikus feltaláló, Forbes (David W. Thompson) is a végére, ráadásul egy titokzatos aktatáskával a hóna alatt, és meginvitálja barátait egy kis játékra. Darabolás nem lesz, ez nem a legújabb Fűrész, és Jigsaw is elmarad, de őrületből így sem lesz hiány, annyit elárulok.

A Jokernek sosem terveztek folytatást. Ez tény és való, a 2019-ben bemutatott, a DC-képregények egyik legismertebb főgonoszán alapuló pszichológiai thriller azonban akkorát ment a mozikban  –60-70 milliós büdzséje ellenében 1 milliárd dollárnál is többet kaszálva –, hogy szinte lehetetlenné vált, hogy ne jöjjön hozzá egy második rész.

Az író-rendező, Todd Phillips fülét meglepő módon az őrült stand-upos bohócot alakító Joaquin Phoenix rágta a legjobban, aki folyton arról beszélt a készítőnek, hogy nem bírja elengedni Arthur Fleck karakterét, mindig róla és a világot jelentő deszkákról álmodik, ahol Batman nemezise táncol, énekel és kiéli magát. A főszereplő végül annyit rugózott a témán, hogy meggyőzte a direktort, a többi pedig már történelem. A Warner nyilván nem állt az útjukba, bolondok lettek volna, és a stúdió jóval több zsozsóval, 200 millió dollárral tolta meg az idehaza október 3-tól látható Joker: Kétszemélyes téboly szekerét, bízva abban, hogy Oscar bácsi újfent bekopog hozzájuk.

Egy dolog biztosnak tűnik, és ezt szögezzük le rögtön az elején: el volt rendelve, hogy bármilyen folytatás készül a Jokerhez, az ellentmondásos lesz. Amennyiben Todd Phillipsék egy tradicionálisabb második részre szavaznak, és rátámaszkodnak a legnagyobb gengszterfilmes klisékre, a bűn császárává megtéve Arthur Fleck figuráját, akkor is rengetegen húzták volna a szájukat. Azt kiáltva, hogy a Warner csak egy újabb rókabőrt próbál lehúzni a Joker sokak által imádott ezen iterációjáról. A leghelyesebb megoldásnak az tűnhetett tehát a rendező szemszögéből, hogy jó, adjuk át magunkat a teljes őrületnek, és csináljunk egy olyan Joker 2-t, amely az első percétől az utolsóig elszállt, senkinek nem próbál megfelelni, és pont a legvérmesebb DC-fanoknak mutat be egyet.

Nemrég egy interjúban megkérdezték Megan Foxtól, hogy mennyi időt és erőfeszítést igényelt új filmjére, a Subservience című thrillerre való felkészülés, mire az amerikai színésznő egy széles mosoly kíséretében csak annyit reagált, hogy semennyit. Merthogy Fox szerint az egész karrierje arról szólt, hogy azzal vádolta mindenki, úgy játszik, mint egy robot. Ezúttal pedig azt hozta a sors, hogy tényleg egy android bőrébe bújhatott, aki amennyire lelketlen, legalább annyira csábító is egyben.

A Subservience, melynek világpremierjét egyszerre tartották Budapesten és New Yorkban, egy Nick (Michele Morrone) nevű megviselt családapa körül forog, aki egy napon kis híján elveszíti feleségét. Maggie (Madeline Zima) végül „csak” kórházban köt ki, de súlyos állapotban, a férfinak így a gyereknevelés mellett a háztartásvezetés minden terhe is a nyakába szakad. Sebaj, egy olyan világban járunk, ahol már rendelkezésre állnak az emberszabású gépek. Nick be is vásárol egy expón, hazaviszi afféle bejárónőnek a Megan Fox által játszott, Instagram-modellekre hajazó külsővel felvértezett Alice-t. A Terminátor óta tudjuk, hogy az ehhez hasonló tanmesékben a robotokkal való barátkozás nem szokott jól elsülni, így ennek megfelelően tör ki az agresszió a szintetikus cselédlányból is. Már persze csak azután, hogy Alice egy kicsit összegyűri a lepedőt a ház urával.

A legkönnyebben úgy lehetne körülírni a Subservience-t, hogy ez a M3GAN 18+-osra szabott változata, amelyben a rendező, S. K. Dale rendesen kihasználja Megan Fox felturbózott testi adottságait, a színésznőt folyamatosan rövid szoknyában, máskor Az ötödik elem által inspirált alig ruhában mutogatják, ráerősítve, hogy ez bizony egy erotikus thriller. Amiből lehetett volna akár kultklasszikus is? Igen, ha kevésbé kiszámítható a történet, ha thriller lévén kerül némi feszültség is a végeredménybe. Tény és való, hogy Fox úgy játszik, mintha rá szabták volna ezt a szerepet, de hiába a Transformers egykori szépségének minden erőfeszítése, közte és Michele Morrone Nickje között csak nagy ritkán, két három jelenetben fedezhető fel bármiféle kémia.

Vajon meddig lehet eljutni egy csirke hatalmával? Van, aki csak egy barlangnyi ember felett uralkodik, mások talán világuralomra törnének. Hogy mik a határok, azt biztosan mi sem tudjuk, de a Zenit című rendhagyó mozis alkotás érdekes képet ad a hatalomról, a közösségről, a természetességről és természetfelettiről.

Jó, jó, a csirke metafora, legalábbis annak tűnik, főleg mert varázstyúkról van szó. A kiválasztott gazdát különleges levitációs képességgel ruházza fel, de ezt az erőt nem birtokolhatja akárki. Egy földalatti börtön egykori lakója, szökevénye mégis képessé vált rá, ami hirtelen a szökevénytársakból formált közösség urává tette. Sikerült neki anélkül, hogy egy árva szót kellett volna szólnia.

Melyik filmről van szó? Kristóf György Zenit című alkotásáról, ami egy különleges, verbális kommunikáció nélküli film, ahol a testbeszéd, a mozgás- és táncelemek révén lépnek kapcsolatba a szereplők.

Mindennek ellenére a végeredmény nem klasszikus táncfilm, hanem egy valós történeti ívre épülő mozis alkotás, ami a mozgásszínház és a disztópikus filmek világát ötvözi, miközben erőteljes alakítások és érdekes látványvilág fogadja a nézőt. A sztori olyan kérdéseket feszeget, amelyek épp annyira mindennapiak, mint amennyire filozofikusak. Előjön a vágyott célért hozott áldozat, a jobb élet reményének árnyoldala, a hatalom mibenléte és a közösség ereje is. 

Sokat lehetne vitatkozni arról, hogy vannak-e még Hollywoodban igazi húzónevek, akik bevonzzák a mozikba a nézőket, vagy a jelenség kihalóban van. Tény, hogy a nagy öregek, mint Brad Pitt és George Clooney simán besorolhatók „az utolsó akciósztár” kategóriába, az Apple mégsem bízott annyira új filmjében, a Két magányos farkasban (Wolfs), hogy vászonra küldje azt.

A döntés egyrészt érthető, mert az almás cég befürdött már olyan címekkel, mint a Megfojtott virágok, amely 200 millió dolláros büdzséje ellenében világszerte csak 157-et hozott vissza a mozikban, és hasonlóképpen bukta volt az Argylle, a Napóleon és a frissen bemutatott Vigyél a holdra is. De tényleg ott tartunk, hogy egy Brad Pitt és George Clooney nem elegendők ahhoz, hogy tóduljanak az emberek arra, amit közösen csináltak? Úgy, hogy az Ocean’s-trilógiában nagyszerűen működtek ők ketten?

A szeptember 26-a óta az Apple TV+-on elérhető Két magányos farkas sztorija New Yorkban indít, egy hotelszobában, ahol egy Margaret nevű nő (Amy Ryan) éppen kétségbeesve sikongat, mert az általa felszedett fiatal prostituált ezen a görbe estén véletlenül úgy esett az ágyról a földre, hogy aztán nem is kelt fel onnan. Mint kiderül, Margaret nem akárki, hanem egy nagy tiszteletben álló államügyész, akire sokan felnéznek. Neki tehát nem fér bele egy magánéleti botrány, amiben fizetett szex és egy hulla is főszereplő. Mit lehet tenni, a nő telefonál, és kisvártatva megérkezik az ehhez hasonló ügyekre szakosodott takarító, méghozzá George Clooney alakításában. Majd eltelik pár perc, kopognak, és befut egy mattra ugyanúgy feketébe öltözött és gumikesztyűt viselő, Brad Pitt-féle második számú takarító is.

Itt jön a nagy kérdés, most mi legyen? Amint a film címe is mutatja, magányos farkasokról van szó, mindkét fickó ahhoz van szokva, hogy egyedül dolgozik, a hátuk közepére sem kívánják a szakmai segítséget. Jon Watts akcióvígjátékának nyilván az a nagy csavarja, hogy ők ketten kénytelenek összefogni, és az egyre bonyolultabb ügyet megoldani. Merthogy nemcsak egy egészen élőnek bizonyuló hullájuk van, hanem egy csomó drog is a nyakukba szakad, és így kell a többismeretlenes egyenletet megoldaniuk, mielőtt valaki őket takarítja el.

Stíluszavar, gyönyörű látvány, erős színészi pillanatok, elszórt közhelyek, nyomasztó atmoszféra – ezt mind, mind megkapjuk Halle Berry legújabb filmjében. A Ne oldozz el! című alkotás már a mozikban pörög, a vetítésre pedig nagy reményekkel ültünk be. Ezeket részben beváltotta az alkotás, részben nem.

Hazugság lenne, ha azt mondanánk, csalódtunk, mivel az elmúlt években gyakori tendencia, hogy A kategóriás színészeket friss horrorokba hívnak, de ez rendesen felkészített bennünket a váratlanra. Sandra Bullock 2018-as Madarak a dobozban filmje vagy Nicolas Cage idei Longlegs című alkotása az erősebb vonalat képviselik, míg Russell Crowe egymásra halmozott ördögűzései (A pápa ördögűzője, Ördögűzés) már kevésbé. 

Épp ezért csupán Halle Berry színészi játékában bíztunk, minden mást pedig a véletlenre hagytunk, reménykedve, hogy a Ne oldozz el! (Never Let Go) című film inkább az első csoportba tartozik. Vegyes érzések vannak bennünk a vetítés után, hiszen akadtak farkashibák, de ezektől abszolút nem válik nézhetetlenné a film – csak jelentősen rontanak a végeredményen.

Egy meggyötört író, egy baljóslatú kisváros és a háttérben settenkedő, vérszomjas szörnyeteg, amely a főszereplőre vadászik. Stephen King, a horrorirodalom mestere sok évtizedre nyúló karrierje során ezt a három motívumot csűrte-csavarta a végtelenségig, olyan remek, klasszikusnak számító olvasmányokat is kihozott ebből az egyszerűnek tűnő, de nagyon is komoly mélységekre lemerülő receptből, mint A ragyogás, az Az és a Tortúra. Na és persze a Borzalmak városát se felejtsük el, King 1975-ben megjelent vámpíros regényét, amelynek új feldolgozását 2022 óta rejtegette a Warner Bros, és jó ideig azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán bemutatják-e.

A huzavonának nemrég ért vége, amikor kiderült, hogy október 3-án érkezik az új Borzalmak városa-film a Maxra, amelynek igazából simán lehetett volna helye a nagyvásznon is. Már ha abból indulunk ki, hogy mennyire hátborzongató és élvezetes lett a végeredmény.

A Borzalmak városa története Ben Mears (Lewis Pullman), egy sikeres regényíró körül forog, aki inspiráció után kutatva tér vissza Jerusalem’s Lotba, ám ahelyett, hogy serényen az írógépet kezdené el ütögetni, arra kénytelen ráeszmélni, hogy az amerikai kisvárosba nem sokkal őelőtte a gonosz is betette a lábát, egy ősöreg vámpír, Barlow (Alexander Ward) és segítője, Straker (Pilou Asbaek) személyében.

Akárcsak az alapul szolgáló regény, a Borzalmak városa új változata is a lassú építkezésre szavaz, a gonosz sokáig csak a háttérben bujkál, Ben és társai pedig csak szépen lassan eszmélnek rá, hogy mekkora slamasztikában vannak. Igaz, azon a ponton már elég egyértelműen beüt a krach, amikor az író azt veszi észre, Jerusalem’s Lotból szinte eltűnt a lakosság, mindenkit orvul átváltoztattak, és még a templom sem nyújt menedéket a vérszívók hada elől.

Modern korunk egyik rákfenéje, hogy a közösségi média átvette az uralmat az életünk felett, mindenki tökéletes Instagram-posztokban mutogatja legutóbbi nyaralását, legújabb autóját, házát, férjét, feleségét, gyerekét. Ezt a csillogást pedig olyan filterekkel szépítik tovább, amelyek az online térben szinte új arcot faragnak a delikvenseknek. Aztán amikor az önképrombolás eléri a csúcsát, a gazdagabbak plasztikáztatnak, jön a mellnagyobbítás, a zsírleszívás, és még lehet sorolni. Ebbe a kamu modern ember képébe igyekszik páros lábbal belerúgni a Netflix új sci-fije, a Csúfok (Uglies). A szeptember 13-án bemutatott film minden jó szándéka ellenére is elköveti a hibát, hogy saját magából csinál viccet.

A Csúfok kiindulópontja rendben van, a jövőben járunk, egy olyan világban, ahol a Szépek uralkodnak. Minden ember, amikor betölti a 16. életévét, plasztikai beavatkozások során esik át, hogy elérje saját maga legtökéletesebb verzióját, két lábon járó Insta-filterré válva. Hogy miért van erre szükség? A film tudósai szerint csak így csillapítható a társadalmi rétegek közti feszültség, ha mindenki gyönyörűvé és üresfejűvé válik.

Hősnőnk, egy Tally nevű leányzó, akit már nem sok választ el attól, hogy a Szépek kasztjához csatlakozhasson. Az nem teljesen világos, hogy a tinédzser mégis miért epekedik ennyire a beavatkozás után, elvégre a karakter eljátszására azt a Joey Kinget kérték fel, akire ránézve az utolsó utáni gondolatunk lenne, hogy csúnya. Ehhez képest Tally már az első percekben ostorozza magát saját tökéletlensége miatt, és csak felhorkanni tudunk, amikor elhangzik a főszereplő gúnyneve, a Bandzsa.

Röhej, és pont a nézőközönségre, a tinédzserekre van rossz hatással, ha azt látják, hogy egy Joey Kinghez hasonló színésznő is rondának van bélyegezve egy ilyen filmben. Nem elég, hogy a fiatalokra ömlik a szépségipar, a reklámipar oldaláról a nyomás és a rettenetesen magas elvárások, még itt van ez a borzalmas sci-fi is, hogy rontson a helyzeten. Talán mondanunk sem kell, hogy a szereplőgárda maradéka is az átlagemberhez képest bőven szebb emberekből áll, akik Joey King mögé beállva ostorozzák magukat a külsejük miatt.