Index Vakbarát Hírportál

Persze lehet azt mondani, hogy Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának befejező része keserű humorú alkotás, de inkább nagyon-nagyon szomorú. Szinte illúzió sem marad. A talányos című, fekete-fehér Egy százalék indiánt 2024. október 10-től vetítik a magyar mozik – az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap sikere után ennek a filmnek a sötét tónusai talán kevesebb embert szólítanak majd meg, de jó, hogy elkészült.

Ennél fullasztóbb, klausztrofób filmet keveset látni. Az Egy százalék indiánnak már a színházi változata is nagyon szűk helyen játszódott – ennyiben nem különbözik a szintén lakásszínházi Ernelláék Farkaséknál és Kálmán-nap című előadásoktól –, de a film minden apró momentumot már-már kényelmetlenül közel hoz.

A lakásszínházban néhány méterre ültünk a hatalmas ebédlőasztaltól, láttuk a terítő textúráját, az asztalon lévő, apróságokkal teli tálat, a szotyolamagokat is, a szereplők mellettünk jöttek-mentek, a kamera viszont bemászik az értékes limlomok közé, a kávés pohárba, így Bántó Csaba operatőr jóvoltából látjuk a szereplők babráló kezét, ruhájuk anyagát, arcuk minden rezdülését. Sőt, a hangok is nagyon közel jönnek, ahogy roppan a napraforgómag, szisszen a szóda, készül a házilag sodort cigaretta.

Még be sem mutatták a Gladiátor második részét, Ridley Scott egy friss interjúban már arról beszélt, hogy miről szól majd a harmadik film. Persze ehhez előbb a másodiknak kell bizonyítania a kasszáknál, de egyelőre pozitívak a visszhangok az alkotás kapcsán, így kellő nyereség mellett ezzel a rendezői lelkesedéssel nagy esély van rá, hogy a stúdió zöld utat ad egy harmadik résznek.

A francia Permiere magazinnak mesélt terveiről a rendező, amit a Variety szemlézett. Az interjúban számos dologról beszélt az alkotó, többek közt arról, hogy élete legkomolyabb akciójelentét készítette a Gladiátor 2-höz, a valaha volt egyik legjobb munkája, amelyben előszeretettel alkalmazott számos technológiai újítást, köztük néhány mesterségesintelligencia-vívmánnyal – így született többek közt az orrszarvún lovaglós jelent is.

Egy romantikus film arra való, hogy elhitesse velünk, a lélek akkor is társra talál, ha már minden egész eltörött. Amikor mindenről, amit látunk, és mindenkivel, akivel összefutunk, azt gondoljuk, csupán életünk díszlete. Járdán kockakő, fotel a szobában, hang a villamoson, szellő a dombtetőn. Nem fontos. Nem számít. Minden csak úgy van, az élet apadó patak, minden hónap pergő homokszem. De aztán...

Erre az élményre, főleg a „de aztán”-ra épít a Kapj el, ha zuhanok című romantikus film – inkább több, mint kevesebb sikerrel. Nincs vele gond, szerethető, nézhető, minden megvan benne, amitől végül is romantikus. Mégsem egész. 

Talán azért, mert hiányos. Dramaturgiában és történetvezetésben. Talán mert nem mer túllépni számos romantikus klisén: magányos férfi, kiégett múlt, mediterrán sziget, régi szerelem, új esély. De ne fanyalogjunk, elvégre mi másért készülnének az ilyen filmek, ha nem a klisék miatt – valamint azért, hogy azt üzenjék, hogy a lélek akkor is társra talál, ha már minden egész eltörött.

Csak hagyni kell az időt dolgozni. Mert régi mondás, talán igaz is, hogy nincsen olyan dolog, amit az idő ki nem forog...

Harry Connick Jr. mint kiégett rocksztár

Az azonban nagyon nem mindegy, hogy egy film hogyan ágyaz meg a romantikának. Mert az addig rendben van, ha a forgatókönyvíró-rendező (Stelana Kliris) egy olyan történetet akar elénk hozni, amelyben Harry Connick Jr. egy olyan kiégett rocksztárt alakít (John), aki visszamenekül egy olyan szigetre (Ciprus), ahol egykor talán boldognak érezte magát, és megpróbál új életet kezdeni. Ám ebben a földi paradicsomban leginkább a múlt jön vele szembe.

Johnon ráadásul nem érezni, hogy annyira kiégett volna. Persze, Harry Connick Jr. (P.S. I love you; Miért éppen Minnesota?) hozza a lelke mélyén szomorú, rezignált karaktert, csak éppen a kiégés okairól nem tudunk meg sokat.

De ugyanúgy el kell fogadnunk azt is, hogy Johnnak múltja van a szigeten, ráadásul olyan, ami elől nem tud menekülni. Ezért is ért volna meg néhány gondolatot, filmkockát ennek kibontása, úgy talán azt is jobban értenénk, hogy John miért éppen Ciprus szigetén vágyik arra, hogy meggyógyítsa kiégett lelkét.

Ennek magyarázata ezt az írást spoilerveszélybe sodorná, de aki a filmet látja, az úgyis megkapja majd szavakban, pillantásokban – miközben a szív dolgai jól viselik, sőt kifejezetten szeretik, ha látjuk is mindazt, ami Johnt a lelke mélyén, még ha tudatalattiban is, de a múltjának boldogabb napjaiba vissszahúzza.

Ritkán jövök ki úgy sajtóvetítésről, hogy az a kérdés forog a fejemben, vajon mi a francot láttam éppen. Márpedig Francis Ford Coppola új sci-fijével, a magyar mozikba szeptember 26-án érkező Megalopolisszal pontosan így jártam. Mégis, mi akart ez lenni? Egy félresikerült és túlontúl hosszú tisztelgés az 1927-es Metropolis előtt? Tanmese arról, hogy egyszer minden birodalom elbukik, és a fejlődés csak önmagunk extrém módokon való megújításával érhető el? Jóslat arról, hogy Amerika úgy fog járni, mint a Római Birodalom, és saját hamvába vész?

Nagyon nehéz kitalálni, mire gondolhatott a költő. Holott a veterán, A Keresztapa-filmekkel és az Apokalipszis mosttal is megismételhetetlent alkotó Coppolának már 1977-ben szöget ütött a fejébe az ötlet, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1983 óta dolgozott is rajta. Csiszolgatta a szkriptet, majd 2001-ben már olvasópróbát is tartott a főszerepekre kinézett színészekkel, azonban a szeptember 11-ei merényleteknek a valósággal mutatott hasonlósága miatt még pár évtizedre visszalökték az íróasztal egyik polcába a Megalopoliszt.

Így képtelenség

Talán ott is kellett volna maradnia a filmnek, a készítő azonban képtelen volt elengedni ezt a projektjét. Még a kaliforniai borászatát is eladta, és 120 millió dollárt a nagyívű sci-fibe ölve – „kerül, amibe kerül!” felkiáltással – végül saját zsebből össze is hozta ezt a valamit.

Nemcsak a hosszú készítési folyamat, hanem maga a forgatás sem nélkülözte a botrányokat. A 85 éves író-rendező alulöltözött táncosnőket, statisztákat fogdosott és csókolgatott, elmondása szerint azért, hogy hangulatba hozza és motiválja őket, emellett a munkálatok alatt folyamatosan füvet szívott, és olykor a stábot is otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat.

Ennyire botrányos körülmények között egyszerűen képtelenség értelmes filmet forgatni, és ez még egy akkora koponyának sem sikerült, mint Francis Ford Coppola.

Félelmetes belegondolni, hogy lassan négy év telt el azóta, hogy a WandaVízió első évadát a Disney+-on bemutatták. A Marvel Studiosnak azóta voltak nagyon csúnya mellényúlásai (She-Hulk, Sólyomszem, Mrs. Marvel, A Sólyom és a Tél Katonája, Titkos invázió stb.), mégis a közmegegyezés szerint a boszorkányos-robotos dramedyvel és az old school időutazós Lokival zseniális sorozatokat alkottak, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni. A WandaVízió sztorija ugyebár arról szól, hogy a szerelmét vesztett Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) képtelen beletörődni az android szuperhős, Vízió (Paul Bettany) halálába, emiatt egy Westview nevű idilli kisvárosba vonul el, ahol újraalkotja férjét, és ha már itt tart, két gyereket is képzeleg maguknak, létrehozva a tökéletes családot.

A WandaVízió nagy bravúrja, hogy a sorozat megidézi a különböző korszakok szitkomjait, de amint haladnak előre az epizódok, úgy kezdenek lehullani a színfalak. Elkezd ugyanis kiderülni a turpisság: Wanda elrabolta a város lakóit, akiket akaratuk és tudtuk ellenére tart fogságban, és innen kezd el kirajzolódni a Skarlát Boszorkány sziluettje, aki ezen a néven először a szériában bukkan fel. Perpatvarból azért nincs hiány, megjelenik a S.W.O.R.D. nevű kormányszervezet, hogy rendet tegyen, illetve az is kiderül a kilenc rész alatt, hogy Westview szomszédsága sem ma született bárányokból áll. Egyikük épp Wandáék mellett lakik, „Agnes”, salemi leánykori nevén Agatha Harkness, aki vágyik a főszereplő erejére, el is csaklizná azt minden áron. Persze egy hatalmas összetűzést követően éppen Agatha az, aki elveszti varázsát, és továbbra is fogságban marad.

Itt veszi fel a fonalat a Disney+ új, szeptember 18-án bemutatott sorozata, a Mindvégig Agatha, amely hiába hogy a WandaVízió spin-offja, simán második évadnak lehetne tekinteni. Nemcsak azért, mert a minősége egészen megközelíti az anyasorozatét, hanem annak okán is, hogy a történet nagyjából onnan folytatódik, ahol a WandaVíziónál abbamaradt.

Ryan Murphy mindig is az a sorozatkészítő volt, aki bátran osztotta a sokkoló pofonokat a nézőknek. Hiába volt összességében könnyedebb, a tiniszériák zsánerén belül már a Glee is megelőzte a korát, és feszegette a határokat, az Amerikai Horror Storyról nem beszélve, a szellemházas és az őrültek házában játszódó évadok beírták magukat a kis képernyős horrortörténelembe. Aki látta, ez utóbbi állítással talán nem is fog vitatkozni. Murphy azóta sem állt le, hozza a kiborítóbbnál kiborítóbb címeket, sorolhatnám napestig: Ratched, Pose és a többi... a showrunner azonban az eddigi fényes karrierjében az i-re akkor tette fel igazán azt a pontot, amikor kiadta a kezei közül a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztorit még 2022-ben, ezzel pedig új magasságokba emelte az amúgy is népszerűnek számító, true crime alapokra felhúzott sorozatok válfaját.

A Dahmert két dolog vitte el a hátán, és csinált belőle hatalmas szenzációt. Egyrészt az, hogy Ryan Murphy egy olyan színészt, Even Peterst választotta ki főszereplőnek, akivel már az AHS kapcsán hosszú ideje együttműködtek, és jól ismerték a másikat. Másrészt a cselekmény telitalálatnak bizonyult, a meleg férfiakra vadászó, azokat elkábító és másvilágra küldő meleg sorozatgyilkos sztorija odaszögezte a tévéhez a nagyközönséget. Sőt, a Dahmert szakmai körökben is elismerték, a Golden Globe-on például négy kategóriában jelölték, ezek közül Peters férfi főszereplőként egyet el is hozott. Megérdemelten, mert hátborzongató volt, amit a Palpatine-szemű őrült bőrébe bújva a színész művelt.

Egy évados csodának tűnt a Dahmer, a fogadtatás és nyilván a nézettség miatt azonban a Netflix az alkotókkal közösen úgy döntött, franchise-t húznak fel belőle, Szörnyeteg címmel. Ennek lett a kvázi második évada a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori, amely szeptember 19-én mutatkozott be az online videótáron, és aki azt hitte, hogy a vérfagyasztást és a nézők kiborítását tekintve Murphyéknek a Dahmer után nem maradt már puskaporuk, nos, az tévedett.

A DC nagyon csúnyán belebukott abba, hogy a Marvel mintájára filmes univerzumot próbáltak meg építeni. Jól mutatja, hogy mennyire dilettáns módon kezelték az egészet, hogy olyan karaktereket herdáltak el, mint Henry Cavill Supermanje, a Ben Affleck-féle Batman, esetleg a Jason Momoa által játszott Aquaman, de sorolhatnánk még a szinte tökéletes castingokat (Gal Gadot, hess innen!) napestig. Egy dolgot mégis ügyesen csinált a DC, még a James Gunn kinevezése előtti időszakban is, mégpedig azt, hogy a különálló, egymáshoz nem kapcsolódó filmek terén kiemelkedő, művészeti értékkel bíró alkotásokat adtak ki a kezeikből. Elég felemlegetni utóbbiak közül a Jokert, vagy éppen a Robert Pattinson főszereplésével készített, 2022-es Batmant.

Matt Reeves valami olyasmit csinált meg a Batman esetében, amit eddig nagyjából mindenki lehetetlennek hitt. A Denevérembert sötéten, felnőttesen, hiperrealisztikusan ábrázolta, Gothamet pedig egy bűntől fuldokló metropoliszként, ahol Pattinson Bruce Wayne-je mellett olyan ikonikus karakterek bontogatták szárnyaikat, mint a Macskanő (Zoe Kravitz) és Oz Cobb, vagyis a Pingvin (Colin Farrell). A két évvel ezelőtt vászonra tűzött Batman-film a szó szoros értelmében eredetsztori volt, nemcsak a címszereplő, hanem az épp említett figurák is gyerekcipőben jártak még.

Kicsit hitetlenkedtem, amikor meghallottam, hogy éppen a Pingvin kap saját sorozatot az HBO-tól. A felismerhetetlenre maszkírozott, kopaszodó, nagydarab, mindenfajta sármjától megfosztott, furcsán bicegő Colin Farrellnek bár volt néhány izgalmas megmozdulása, különösen az a bizonyos autós üldözés, mégse érződött egy olyan figurának a Batmanben, akire komolyabban építeni lehetne, akár egy nyolcrészes történettel. Merthogy ez a Pingvin még nem az a Pingvin volt, akit a képregényekben is sokan megismertek, csupán egy kisstílű maffiózó, akit halálra idegesített a gúnyneve, és az, hogy mindenki alulértékeli, lekicsinyli őt.

Napokon belül, 2024. szeptember 26-án érkezik a hazai mozikba Vékes Csaba Lepattanó című filmje Scherer Péter főszereplésével. A magyar színészek mellett egy amerikai nagyágyú, a Dallas Bobby Ewingjaként ismert Patrick Duffy is feltűnik az új sportvígjátékban, amely egyszerre humoros és szívhez szóló alkotás. 

Tele a Művész mozi, a sajtó munkatársai premier előtti vetítés keretében láthatják a filmet szeptember 17-én. Az előtérben a Lepattanó néhány színésze, Scherer Péter, Elek Ferenc és Harmath Imre beszélget a közönséggel, a háttérben pedig már Patrick Duffy várja az interjúk kezdetét. A közönség ritkán ülhet be az alkotókkal és a szereplőkkel közösen egy-egy vetítésre, ám a Lepattanó stábja igyekszik mindenkihez közel hozni az új filmet.

Sokkal jobb a Kéthly Annáról és Slachta Margitról szóló Hősnők című film, mint amit az előzetese ígér, és erről 2024. szeptember 18-án bárki meggyőződhet, aki megnézi az M5-ön. Utána pedig elérhető lesz az Országház Filmműhely YouTube-csatornáján, ahol már jó néhány hasonló dramatizált dokumentumfilm látható, amely a történelemben igyekszik fogyasztható módon eligazítani minket. Novák Tamás rendezését a díszbemutatón láttuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Világlátásukban nem is állhattak volna távolabb egymástól, a kor, amelyben éltek, mégis egymás mellé sodorta őket, és nem csak a Parlament padsoraiban. Mindkettőt üldözték a nézetei miatt, a szociáldemokrata Kéthly Anna börtönbe is került, életfogytiglanra ítélték, a szerzetes Slachta Margit még időben elmenekült. Végül mindketten emigrációba kényszerültek, és már nem is térhettek haza. A világot másképp képzelték el, de mindketten az elesettekért, a demokráciáért, a magyarságért küzdöttek.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt kaptam fel a fejem arra, hogy James McAvoyba mennyi tehetség szorult, a színész a Mocsok című feketekomédiában alakított egy lefizethető, drogfüggő és borzalmas mentális állapotban lévő zsarut. Aki nem látta, pótolja be, tényleg mocskosul jó szórakozás az a röpke másfél óra. Főleg, hogy ez lehetett az a film, ami elindította az X-Menben X Professzor fiatalabb verzióját is alakító színészt abba az irányba, hogy igazi gennyládák bőrébe kezdjen bújni.

McAvoy szinte a védjegyévé tette azt, amilyen szinten képes önmagából kifordulni, a Széttörve és az Üveg című M. Night Shyamalan-thrillerek után pedig végre eljött az ideje annak, hogy a 45 éves sztár csúcsra járassa őrületét a kamerák előtt. Köszönhetően a Szádra ne vedd című, hazánkban szeptember 12-től vetített amerikai horrorfilmnek, melyben  James McAvoy olyan módokon zsigerel ki lelkileg egy mit nem sejtő családot, hogy az ember inkább félrerakja a kezében lévő popcornt. Mert miközben nézzük, konkrétan elmegy az étvágyunk a látottaktól.

A Szádra ne vedd már abból a szempontból is egy érdekes próbálkozás, hogy egy 2022-es dán-holland alkotásnak, A látogatásnak a remake-je. Egy olyan filmé, amelyet itt, a Cinematrixban is kielemeztünk anno, és meg is dicsértünk amiatt, hogy a rendező, Christian Tafdrup olyan mesterien építette benne a feszültséget, a véres és kegyetlen csattanó pedig csak felrakta az i-re azt a bizonyos pontot. Nyilván kíváncsi voltam tehát, hogy egy ennyire eredeti és jól megvalósított ötletet, a saját magáért kiállni képtelen családét fel lehet-e élvezhetően dolgozni, és egyáltalán van-e értelme annak, hogy A látogatást máris remake-eljék.

Egyenesen a 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról érkezett a miskolci CineFestre Szilágyi Zsófia második filmje, a Január 2., amely a Biennale College – Cinema támogatásával készült. A filmvetítés után sajtóbeszélgetést tartottak a film alkotóival, köztük Szilágyi Zsófia rendezővel, aki számos kulisszatitkot árult el a forgatásról, illetve a produkcióról.

„Azt hiszem, engem furcsamód inkább a rutin és a monotónia érdekel, tehát azok a dolgok, amelyeket gyakran kihagynak a filmekből, mondván, hogy unalmas. A Január 2. kiindulópontja a pakolás volt. Tíz éve a Műcsarnokban láttam egy videóinstallációt, ahol fiatalok összepakoltak egy lakást. Semmit nem tudtunk az egész helyzetről, nem beszélgettek egymással, csak rakták be a dobozba a késeket, villákat, ruhákat, könyveket, és valamiért muszáj volt néznem” − mondta a kezdetekről Szilágyi Zsófia.

A Rebel Ridge című, a Netflixen szeptember 6-án debütált új akcióthrillernek van egy nagyon erős tulajdonsága a streamingszolgáltató hasonszőrű alkotásaihoz képest: rögtön a legelső jelenetével eléri, hogy izgalomba jöjjünk, és tiszta erőből szurkoljunk az igazságtalanságot elszenvedő főhősének.

A sztori azzal nyit, hogy egy nyugodt tempóban tekerő fickót, bizonyos Terry Richmondot (Aaron Pierre) látjuk biciklizni az országúton, egészen addig, míg egy rendőrautó neki nem megy, az aszfaltra passzírozza a feltűnően kigyúrt férfit, hogy aztán a járműből kiszálló hekusok azt állítsák, menekülés közben kapták el az alanyt. Terry csak meglepve pislog rájuk, hiszen zenét hallgatott, nem is vehette észre, ha miatta felnyomták a szirénát, azt viszont már kevésbé fogadja el a Rebel Ridge titokzatos központi karaktere, hogy az általa vitt pénzt elveszik tőle a törvény őrei. Merthogy az fontos dologra kellett volna neki.

Ezen a ponton indul el egy visszafogott, csöndes és meglepően realista bosszúhadjárat. Terry ugyanis nem engedi el a dolgot, utánamegy a korrupt rendőröknek, sőt elkezdi módszeresen felgöngyölíteni a Shelby Springs nevű amerikai kisvárosban fortyogó korrupciót. A film első 60 percében mindez rettenetesen jól működik, nemcsak Aaron Pierre karizmatikus alakításának köszönhetően, hanem azért is, mert a rendőrfőnök Sandy Burnne (Don Johnson) személyében egy olyan antagonistát látunk a Rebel Ridge-ben, akit nagyon könnyű gyűlölni. A Netflix új akcióthrillerjét, ha csak az első felét láttuk volna, simán mesterműnek bélyegeznénk, mert a feszültséget az író-rendező Jeremy Saulnier egyszerűen zseniálisan építi és robbantja ki. Csak az a baj, hogy amikor a film a tetőfokára hág, és katartikusan jól tartja a szintet, akkor jövünk rá, hogy van még ugyanennyi a játékidőből.

Megkapta csillagát a hollywoodi hírességek sétányán Ewan McGregor, azonban az igazi meglepetés akkor érte, amikor megtudta, kinek a szomszédságában helyezték el elismerését. A skót színész ugyanis régi barátja, Carrie Fisher mellett kapott csillagot, ami mélyen meghatotta őt, mivel Fisher fontos személy volt az életében, közeli kapcsolatban álltak.

„Ez mindennél többet jelent. Elképesztően szerencsés vagyok, hogy ismerhettem Carrie-t. Együtt ültünk ezen a tengerparton, és úgy éreztem, hogy rögtön egy hullámhosszon vagyunk, megnevettetett, de úgy igazán, aztán sok mindent csináltunk közösen itt, Hollywoodban. Többek közt alapítványi adománygyűjtést tartottunk a házánál […] Nagyon hiányzik, mindig elfelejtem, hogy már nincs köztünk. Mindenesetre a tény, hogy ilyen közel raktak bennünket egymáshoz, szívmelengető” – idézi a színészt a People magazin.

A SkyShowtime korábban bejelentette, hogy új, saját gyártású sorozattal készülnek, amely a Dexter előzményeit mutatja be. A cselekmény tíz évvel a nagy sikerű sorozat történései előtt játszódik, és azt mutatják be, miként vált a Michael C. Hall által alakított címszereplőből, Dexter Morganből bosszúálló sorozatgyilkos. Jeff Lindsay antihősét az új szériában Patrick Gibson alakítja majd, aminek első, harminc másodperc hosszú kedvcsinálóját most közzé is tette a streamingoldal.

A drámasorozatot jelenleg is forgatják Los Angelesben, központjában pedig az áll, miként tanulta meg uralni és célzottan irányítani gyilkos késztetését a főszereplő. Ahogy az eredeti sorozat is felidézi, egy nővér folyamatosan mérgezi Dexter apját, belőle válik a fiú első célpontja. Bár az esetről számos részletet kapunk, a teljes történetet minden részletével nem látjuk. Itt indul az előzménysorozat, a Dexter Original Sin.

Magyarországon élni egy kicsit olyan már, mint Amerikában. Ezt nem dicséretnek szánom, nem az életszínvonal nőtt meg, inkább olyan tekintetben kezdtünk el hasonlítani a nagyhatalom egyes államaira, mint például Floridára, hogy a könyvesboltokban fóliázni kezdték „az átlagostól eltérő tartalmakat”. Holott a legizgalmasabb és legegyedibb írók mindig is azok voltak, akik a társadalom perifériáján éltek.

Addig, amíg a streamingszolgáltatókat üldözni nem kezdik, még örülhet az egyszeri néző olyan újdonságoknak, mint Az angoltanár (English Teacher) című szitkom, amely szeptember 3-án startolt el első két részével a Disney+-on. Ám minden humora ellenére le-lekonyul a száj, ha belenézünk, mivel egy picit olyan, mintha a készítő Magyarország elé is görbe tükröt tartana.

A Will & Grace-ből ismert, TikTokon és Instagramon abszurd karaktereivel hódító Brian Jordan Alvarez – aki ezúttal írói-rendezői-főszereplői státuszban tetszeleg – egy olyan, Evan nevű pedagógust alakít, aki Texas államban dolgozik egy középiskolában, ahol a konzervatívok vannak többségben, így a meleg tanerő egészen durván kilóg a sorból.

Augusztus végén debütált hazánkban A tea illata (Black Tea) című film. Abderrahmane Sissako alkotása első ránézésre csupán egy szerelmi történetet mesél el egy ázsiai férfi és egy afrikai nő közt, de valójában ez csupán a felszín. A film szerény kétórás játékidejével majd fél tucat olyan témát próbál feszegetni, ami önmagában is megérne egy teljes mozifilmnyi időt. Az igazi kérdés, hogy a rendezői koncepció mennyire tud megszületni és érvényesülni egy ilyen csordultig töltött filmben, ahol a szerelmi csalódás, a családi bizalom, a faji megkülönböztetés, a hozott és adaptált kultúra, illetve a valahová tartozás gondolatai folyamatosan ide-oda taszigálják a nézőt. 

Nem fogunk kertelni: ez nem az a film, amit mindenki imádni fog. Nem pörgős, akciódús történet, nincsenek benne könnyed, szórakoztató poénok, nem is kiélezett hangulatú dráma. Lassan építkezik, sok mindent feszeget, de a gyönyörű képi világa és több kiváló színészi játék is hatással lehet a közönségre. Előbbi folytonos váltásaival alapból is intenzív, de ha hozzávesszük a tartalmi hullámzást, képes komolyabban is terhelni a nézőt, talán már túlságosan is. 

Abderrahmane Sissako rendező tíz éve nem forgatott nagyjátékfilmet, 2014-es Timbuktu című moziját Oscarra is jelölték a legjobb idegen nyelvű alkotás kategóriájában. Korábban Cannes-ban is díjazták több filmjét, mostani műve pedig a Berlinalén (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál) versenyzett a legjobb alkotásnak járó Arany Medvéért. Különleges látásmódja új filmjénél is kiütközik, a rendezői koncepció is érződik, azonban túl sok mindent akar közölni, amibe menet közben belefullad az mű. 

Alig másfél hónap múlva, 2024. október 31-én kerül a mozikba Till Attila új filmje, az És mi van Tomival?. A filmhez készült előzetest először az Indexen tekintheti meg a közönség. 

Till Attila részben saját élményekből táplálkozó új filmje egyszerre könnyed, lendületes és zavarba ejtően vicces, csakúgy, mint előző rendezése, a Tiszta szívvel. Az És mi van Tomival?  leirata szerint ugyanakkor a mai Magyarország látlelete, kordokumentum és vitaalap. Hiánypótló alkotás, amely betekintést enged a függők életébe, akik fontos támaszt tudnak nyújtani egymásnak a legnehezebb percekben.

Alig ocsúdtunk fel a tavalyi évet domináló Szegény párákból, Jórgosz Lánthimosz már megint olyat alkotott, hogy csak fogtuk a fejünket. A miskolci CineFesten a magyar közönség ismét megbizonyosodhatott róla, hogy a görög filmmágusnak bizony nincs ki mind a négy kereke. A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness) maratoni hosszúságú, és nem is a legjobban eltalált alkotása, de semmi pénzért nem hagytuk volna ki.

Visszatérő színészek, új arcok, friss perspektíva, megszokott elborultság: A kegyelem fajtái iskolapéldája a Lánthimosz-féle művészfilmnek, amely első ránézésre a legkevésbé sem marketingképes, mégis nézők sokaságát fogja a moziba vonzani – már csak a rendező neve, valamint az A listás szereplőgárda miatt is. 

Emma Stone, Willem Defoe és Margaret Qualley lassan olyanok Lánthimosznak, mint Johnny Depp vagy Helena Bonham Carter Tim Burtonnek: a személyük kezd elválaszthatatlan lenni az alkotótól.

aki Cannes-ban már díjat is kapott az alakításáért.

A filmben fontos szerepet kap még Hong Chau, Joe Alwyn és Mamoudou Athie, de az Eufória sztárja, Hunter Schafer is feltűnik néhány perc erejéig. Bár az előzetesből kiindulva azt hihettük volna, hogy nagyobb szerep jut neki, sajnos körülbelül másfél jelenet erejéig láthattuk a vásznon. 

Ironikus vagy nagyon is stílszerű Demi Moore-nak egy olyan testhorrorban főszerepet játszania, ami egy öregedő sztár, Elizabeth Sparkle kálváriáját mutatja be, aki végső kétségbeesésében egyedülálló módszerhez nyúl, hogy visszanyerje fiatalkori énjét? Bár hivatalosan október 10-én kerül a hazai mozikba, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon már bemutatták Coralie Fargeat A szer (The Substance) című filmjét, amely Cannes-ban nagy port kavart, és a magyar közönséget is sokkolta. 

E sorok szerzője legfeljebb akkor ülne be egy horrorra, ha pisztolyt szegeznének a fejéhez – eddig legalábbis azt hitte; azonban a pszichológiai thriller jegyeit magán viselő A szer előzetese annyira izgalmasnak tűnt, hogy muszáj volt megnéznie a filmet.

Demi Moore beletenyerelt a dolgok közepébe, hiszen egy olyan filmben játszik főszerepet, ami tulajdonképpen a saját életére is ráhúzható – persze csak bizonyos mértékig. A színésznő minden bizonnyal túl van néhány szépészeti beavatkozáson, szerencsére azonban ismeri a határokat, nem úgy, mint karaktere.

A szer röviden és tömören egy középkorú tévés fitneszsztárról szól, aki bár még mindig a reflektorfényben él, a testével együtt a lehetőségei is kezdenek halványulni, aminek – természetesen – a kor az oka. Egy baleset, na meg egy rejtélyes fiatalember azonban örökre megváltoztatja az életét, meg annak a fiatal lánynak is, akivel Sparkle kénytelen önmagán osztozkodni. Igen, önmagán…

Amikor kifinomult, tapasztalt és gazdag nő eljátszására keresnek manapság valakit, akkor a sorozatkészítők egészen gyakran fordulnak Nicole Kidman irányába. Túlzásba vitt plasztikai műtétek ide vagy oda, az 57 éves színésznő úgy hozza a dámákat, ahogy rajta kívül nagyon kevesen tudják – a Hatalmas kis hazugságokban ügyvédnőt, a Kilenc idegenben wellnessgurut, a Tudhattad volnában sikeres, de paranoiával küszködő pszichológust alakított, és bár voltak olyan mellényúlásai is mostanában, mint a Családi affér című vígjáték vagy az Aquaman-filmek, amikor Kidman a saját terepén marad, akkor kiemelkedően teljesít.

Ez utóbbi látszik olyan tisztán a Netflix új sorozata, a szeptember 5-én bemutatott A tökéletes pár esetében is, a regényíró Greer Garrison Winbury karakterét mintha Nicole Kidmanre szabták volna rá, Hollywood örökérvényű szőkesége pedig lubickol is a szerepében. Nem is csoda, elvégre Greer egy igazi jégkirálynő megint csak, aki láthatóan abban leli a legnagyobb örömét, hogy a gyerekeit piszkálja, pedig fiának, Benjinek (Billy Howle) éppen nagy szüksége lenne a támaszra, elvégre házasodni készül.

A tökéletes pár épp e körül az esküvő körül forog, Nantucket szigetén járunk, a Winbury-família birtokán, amelyet nemes egyszerűséggel és nagyon visszafogottan Summerlandnek hívnak. Ide érkezik a násznép, hogy megünnepeljék Benjit és menyasszonyát, Ameliát (Eve Hewson), és tanúi legyenek a férfi és a nő egybekelésének. Na, igen ám... de vannak itt bonyodalmak, Kidman ősanyája fúj a nem annyira gazdag körökből érkező leányzóra, de Amelia tanúja, a kikapós Merritt (Meghann Fahy) sem nyeri el túl sok ember tetszését. Drámából, és rejtegetett titkokból sincs hiány ebben a nyúlfarknyi sorozatban, és bár néha Elin Hiderbrand regényének tévéadaptációjában a túl sok sztoriszál, a zavarosan bemutatott figurák össze-összekeverednek, és a szappanos körítést is túlzásba viszik a készítők, a Netflix újdonságába mégis szorult annyi báj és stílus, hogy bőven ajánlható néznivaló legyen.

A görög–francia rendezőlegenda, Costa-Gavras Budapest legnagyobb filmfesztiváljának díszvendégeként személyesen mutatja be a Jessica Lange és Armin Mueller-Stahl főszereplésével készült Zenedoboz című, Berlinale Arany Medve díjas filmjét a Maraton megnyitóján, szeptember 17-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban, másnap szakmai kerekasztal-beszélgetésen is részt vesz.

„Ki akar aludni, ha száz filmet is meg lehet nézni?” – a fesztiválra érkező Wim Wenders üzent a budapesti közönségnek.