Index Vakbarát Hírportál

Sokáig nem értettem, hogyan, pontosabban miért nem borulnak fel a balatoni vitorlások. Aztán amikor elmagyarázták a tőkesúly lényegét, azon tűnődtem, hogy azért vannak olyan szelek, amelyek akkor is befordítják a karcsú testű vitorlás hajókat, ha azok a víz alatt kétségbeesve kapaszkodnak. De a víz már csak ilyen: egy darabig bírja, hogy egy-egy izmosabb léglöket a legszívesebben kifordítaná medréből még a Balatont is, és néha megengedi a szélnek, hogy elfektessen egy-két vitorlát.

Lám, milyen furcsa emberi gondolat. Mert szép és idillikus a látvány, ahogyan egy vitorlás a vízen siklik. Erre az élményre évek múltán is lehet emlékezni. Békeidők, boldogságok, gondtalan suhanások. Ez a kép úgy ég a retinába, hogy azt évek múltán is elő lehet hívni. Az emlékezet nem fényérzékeny. De amiről lelkesedve, kipirult arcbőrrel, csillogó szemmel lehet mesélni, az a megélt küzdelem.

A kiérdemelt dicsőségé, hogy miközben a vitorlás az oldalára dőlve, mit oldalára, élére állva suhan, a legénység a hajó másik, égbe emelkedő peremén nyújtózik a horizont felé. Mert vannak pillanatok, amikor a tőkesúly sem elegendő az egyensúly fenntartásához. A vihar pedig – bár skandináv istenek hangján ordítja, hogy hiába állsz ellen, ember, ízekre roppantalak – nem bír minden akarattal, egy idő után az istenek ereje is elfogy, a süvöltő szelek nyugovóra térnek.

Napozás a tetőn, svédasztal a platón,
Nyáron árnyékot vet a panel, a fölöttünk lakó
Miatt csöpög a plafon, a cirkusz egész estés,
Ha ropog a szotyi a talpad alatt, megérkeztél
(DSP: Lakótelep (km. Phat, Siska Finuccsi)

A Lechner Tudásközpont Útkeresés a 70-es évek lakásépítésében című tanulmánya megemlíti a pécsi panelbrigádot is, amely már 1957-ben, kisipari módszerekkel belevágott a könnyűbetonpanelek gyártásába, az egykori erőmű salakdombjának anyagát felhasználva. Az első 15 éves lakásépítési terv 1960-ban világossá tette, hogy az apró műhelyek kora lejárt: egymillió lakás volt a cél, ebből háromszázezernek Budapesten kellett felépülnie. Ezzel megpecsételődött a belváros historizáló épületeinek sorsa, minden forrást elvontak a meglévő lakások felújításától.

1962-re eldőlt, hogy a komplett gyártási technológiát megvásárolják, az első szovjet típusú házgyár pedig 55 éve, 1966 júniusában meg is nyitotta kapuit a Szentendrei út 101. alatt álló, 43. sz. Állami Építőipari Vállalat területén.

Az elsőn itt nincsenek elsők,
a másodikon senki sem ikon,
a harmadikon sincs olimpikon és
senki sem egyedi a negyediken
(Belga: LTP)

Gőzerővel beindult a munka a szerelőcsarnokban, folyamatos volt a túlórázás, hogy teljesüljön a terv, de a havi prémium sem volt ismeretlen. Ezután még hat házgyár létrehozását tűzték ki célul, amelyekben szovjet vagy keletnémet technológiát használtak, egyedül a Budapest II. vágott bele a panelgyártásba a dán Larsen-Nielsen-rendszerrel. Az első paneleknek még örült az ország, ami nem csoda, hiszen akkor nőttek ki a földből, amikor száz lakásigénylésből kettőt tudtak teljesíteni a fővárosban. Az átlagos kockalakás alapterülete 55 négyzetméter volt, a lakótelepeken volt folyóvíz, távfűtés és fürdőszoba – utóbbi igazi luxusnak számított, hiszen ilyet a hatvanas években csak minden ötödik lakásban lehetett találni.

Olyan ez, mint egy makettvilág
Lenn a pokol, fenn mennyország
Áldottak, akik csinálták
Értük zengjen az imádság
Panelban élni kiváltság
(Junkies: Panel)

Belegondolni is nehéz, de amikor a KFT 1985-ben megírta a Balatoni nyár című dalát, aligha élt olyan ember az országban, aki ne érezte volna úgy, hogy ez a dal akár róla is szólhatna. Vagy azért, mert ült már a tihanyi révnél, vagy azért, mert várta, hogy jöjjön a fél négy, vagy csónakban ült egy lánnyal. Vagy azért, mert ezek közül egyiket sem élte át, de vágyott arra, hogy lássa, hogy a fény a vízen a táncát járja.

Mert a Balatonnak olyan varázsa van, ami mágnesként vonzza a lelket. Olyan, mintha egy tündér ránk emelte volna delejes tekintetét, bűbájjal ölelt magához, és ezt akkor is jó volna hinni, hogy így volt, ha tudjuk, legtöbbször csak a napfény bújt a bőrünk alá, az illatok az orrunkba költöztek, és a dallamok, a vízparton, tábortűz mellett dúdolt dallamok, a titkos, visszafojtott sóhajok soha el nem téphető fonalakként vezetnek mások lelkéhez. Sorsnak hívjuk, reménytelennek, beteljesedettnek, s végül is mindegy: mindannyian a Balaton foglyai vagyunk.

A Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása – közismert nevén a KRESZ – gyökerei 1901-re nyúlnak vissza: ekkor fogott össze a rendőrség az akkor már egyéves Magyar Automobil Clubbal, hogy megalkossa Budapesten a közlekedés alapszabályait, és ekkor írták elő az autók és sofőrjeik vizsgakötelezettségét. És már az első évben 49 jogosítványt és 38 forgalmi engedélyt bocsátottak ki.

Az első magyar KRESZ-nek egy kilenc évvel később, 1910-ben született belügyminiszteri rendeletet tekintjük.

A szabályok tehát már megvoltak, most már csak autókra volt szükség. Mintha csak Massimo d’Azeglio bon mot-ját idéznénk 1861-ből, az olasz egység évéből: „Megteremtettük Olaszországot. Most már csak az olaszokat kellene megteremtenünk...”

Ami azt illeti, honfitársaink élen jártak az automobil és létfontosságú alkatrészei kifejlesztésében. Csonka János 1879-ben elkészítette az első magyar gázmotort, majd 1893-mal Bánki Donáttal szabadalmaztatták a gépkocsigyártás talán legfontosabb alkatrészét, a porlasztót. Két évvel később pedig már forgalomba helyezték Magyarországon az első autót, egy Benz-Velto modellt, melynek tulajdonosa nem egy főherceg, nem egy mágnás, nem egy tőkepénzes, hanem egy – optikus volt. Az első honi tehergépkocsit pedig az 1900-as évek elején – és most nagyot dobban budafoki lokálpatrióta szívem – a Törley-pezsgőgyár használta!

Ha valaki tudta, mi a fontos egy ország életében, akkor az Széchenyi István volt, a legnagyobb magyar. A gróf 1815-ös angliai útja után vetette papírra a fenti szentenciát, összehasonlítván az ottani fejlett viszonyokat a hazai elmaradott állapotokkal. A reformkor kiemelkedő alakja csodálta az akkor világelső angol gazdaságot, a gépeket, a (viszonylagos) politikai demokráciát, és lovasember lévén az új lófajtát, az angol telivért. 

Mindezekből egyenesen következett, hogy szerinte melyik az a három dolog, ami fejletté tesz egy országot, és számára teljesen egyértelműen a lótenyésztés és ebből fakadóan a lóversenyzés is ezek közé tartozott.