Nyugat-Európában sok diáknak már-már közhely, hogy érettségi vagy egyetemi alapképzés után halasztanak egy félévet-évet, és utaznak, nyelvet tanulnak, önkénteskednek, bohóckodnak, mielőtt belekezdenek a nagybetűs életbe, vagy épp visszaülnek az iskolapadba. A gap year („egy év szünet”) fogalmát a brit Alessandro Ford emelte új szintre: 18 évesen beiratkozott a Kim Ir Szen Egyetemre Észak-Koreában. Fő elfoglaltságként koreaiul tanult Phenjanban, amit csak színesített, hogy minden lépését figyelték, hosszú órákon át traktálták a dzsucseizmus imperialista Amerikát megszégyenítő érdemeivel, és a külvilággal hetente 10 percre léphetett kapcsolatba, amikor telefonon beszélhetett az anyjával. Ford elképesztő félévéről a Guardian számolt be.
Észak-Koreában az államalapítóról elnevezett Kim Ir Szen Egyetemen nem újdonság, ha külföldi diákok tűnnek fel, leginkább kínaiak és oroszok iratkoznak be. Ford megjelenése abban volt nóvum, hogy nyugati diák még sosem tanult az egyetemen (tanítani viszont tanított már nyugati doktori hallgató Észak-Koreában, Will Scott például negyed évig tanított informatikát észak-koreai egyetemistáknak az angol tanítási nyelvű Phenjani Műszaki Egyetemen, az ő kalandjairól itt írtunk).
Alessandro augusztustól decemberig volt az egyetem hallgatója, és az sem titok, hogy a lehetőséget az apjának köszönheti: Glyn Ford, aki munkáspárti színekben már európai parlamenti képviselőként sokat foglalkozott Koreával, sokszor járt az országban, és könyvet is írt Észak-Korea a határon címmel. Azzal, hogy fiát benyomta az ország elit egyetemére, a gyakorlatban valósítja meg, amellett mindig is érvelt: szorosabb diplomáciai kapcsolatra van szerinte szükség a pária-diktatúrával.
Ha sokáig tökölsz, elküldelek Észak-Koreába.
– viccelődött mindig Ford papa a vacsoraasztalnál, ha az egy év szünet szóba került, Alessandro akkor nézett nagyot, amikor tényleg Phenjanban találta magát. Még ha nem is először: már 15 éves korában nyaralt a zárkózott országban, ami azóta is foglalkoztatja, az ételmérgezés ellenére, amivel első látogatásakor kórházba került. De csak azért, mert brüsszeli magángimnáziumban érettségizett, még nem lógott ki Phenjanban a sorból, a Kim Ir Szenen sok évfolyamtársa Phenjan vagyonos elitjének sarja volt – párttagok, magasrangú tisztviselők, katonatisztek gyerekei, magyarázta Ford.
Az egyik évfolyamtársa még Londonban is élt, amikor az apja a követségen dolgozott, és a legtöbben a fővárosban nőttek fel, bár akadtak köztük vidékiek is. Ford háromezer fontot (1,3 millió forintot) fizetett az oktatásért, szállásért és étkezésért a négy hónapra, de ennyivel véget is értek a nyugati elitegyetemekkel vont párhuzamok:
A kampuszon spártaiak voltak a körülmények, guggolós vécét használtunk, zuhanyzók helyett mindannyian együtt fürödtünk, mint a rómaiak.
– mondta Alessandro, aki megszerette a közös szaunázást is. A kollégium tiszta, kényelmes, de elég egyszerű volt. Télen volt, hogy két hétig nem volt meleg víz, miközben kint -20 fok volt.
Ford „szabadon vegyülhetett” a kampusz diákjaival, akikkel „mindenféléről beszélt egy kicsit, de mindig észak-koreai szemszögből”. „Azt gondolom, ők tényleg hittek abban, amit mondtak: Észak-Korea szerintük egy Amerika által meggyötört, elszegényedett ország” – mondta, hozzátéve, hogy az egyetlen gát a nyelvi nehézség volt. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy néhány angolul tudó észak-koreai diák is lakott a külföldiek kollégiumában, csak az ő kedvéért. A kulturális különbségek az apróságokban is kiütköztek, nemcsak abban, hogy órák hosszat hallgathatta a dzsucseizmus dicsőítését (az észak-koreai állami ideológiáról a cikk végén keretesünkben írtunk bővebben).
Miért magáról, drogokról és a szexről rappel, miért nem a családjáról és a hazájáról?
– kérdezték például, amikor Eminemet hallgattak együtt. Fordnak az jött le, hogy házasság előtt nem nagyon fekszenek le egymással a fiatalok. „A diákok, akikkel én lógtam, 20-25 évesen szüzek voltak” – mondta. (Will Scott azért ebben mást tapasztalt.) Ford nem is látott csókolózó párokat, pedig több ismerősének volt barátja-barátnője, de azt magyarázták neki, hogy máshogy mutatják ki a szeretetet.
„Számítottam arra, hogy felügyelnek majd, de néha fullasztónak éreztem. A koreaiaknak nincs individualizmus-fogalmuk, nem értik a nyugati kultúra igényét az egyedüllétre” – mondta Ford, akinek látogatása megosztja a világot: vannak, akik szerint minden találkozás segít, hogy a hermetikusan elzárt ország lakói megismerjék a külvilágot. Mások szerint nemcsak anyagilag profitál a koreai diktatúra a hasonló látogatásokból, hanem legitimitásban is. Ford véleménye határozott: „Kommunikáció- és interakció-párti vagyok. Nem tudom, hogy vergődhetnénk zöld ágra az elszigetelődéssel” – összegzett. Mint mondta, egy kicsit elege lett a végére Észak-Koreából, ami után Bristolban kezd majd filozófiát hallgatni, de abban biztos: örök életre szóló emléket szerzett a phenjani félévben.
– írtuk legutóbbi összefoglaló cikkünkben Észak-Koreáról: minél elzárkózóbb az ország, annál kíváncsibb a külvilág arra, mi történik hermetikusan lezárt határain belül. Fényképeket legutóbb Vincent Yutól mutattunk a vasfüggöny mögül, de Karafiáth Orsolya is mesélt a Travelónak úti kalandjairól.
Idén először július elején lőtt a dél-koreai hadsereg északi katonákra a két Korea közötti határon. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Koreai Köztársaság hivatalosan máig hadban áll egymással, mivel a koreai háború hadműveleteit lezáró 1953-as tűzszünet után nem kötöttek békeszerződést. De a legnagyobb ellenség nem a déli szomszéd.
„Ideje, hogy Amerika rettegni kezdjen” – vetette fel Kim Dzsongun nemrég, belengetve, hogy ha Észak-Korea és az USA közt kitör a háború, annak nem lesz amerikai túlélője. „Több mint hatvan éve fegyverszünet van az országban, de a béke még nem jött el. A legutóbbi koreai háború elindította az USA-t egy lejtőn, a következő háború befejezi a tönkretételét, ledönti az imperialista Amerika végső maradványait” – folytatta Kim, akiről közben ismételjük gyorsan át, mekkora csodagyerek volt.
Azt persze nem árt tudni, hogy Észak-Korea évtizedek óta rakétatechnológia-nagyhatalom: Phenjannak van atomfegyvere és interkontinentális rakétája, de nagy hatótávolságú nukleáris rakétával egyelőre csak fenyegetőztek, rakétakísérletek nem utalnak rá, hogy lenne ilyenjük. Látványos műholdképekről viszont már mindenki ismerte az észak-koreai munkatáborokat, mire tavaly Phenjan először elismerte a létezésüket. Szin Donghjok a 14-es táborban született két rab házasságából. A férfi a táborban tanult értékrend mentén saját maga jelentette fel anyját és bátyját, amikor értesült szökési tervükről, történetéről a munkatáborokat vizsgáló ENSZ-bizottság kapcsán írtunk.
Kim nem fél megalázni Ban Kimunt sem, de azt is megírtuk róla, hogy sprituális fejlődése részeként hegyet mászott, és talán még ennél is érdekesebb, hogy saját popbandája van. Észak-Korea épp most rázta meg a sportvilágot, miközben a Kim Ir Szen-adta nép médialejátszón át ismerkedik a nyugattal, és aktivisták léggömbökkel küldtek propaganda-DVD-ket az országba. Olyan hír is felröppent, hogy a remetekirályság fogyatékosokon teszteli a vegyi fegyvereit, cserébe mindenre van orvossága, viszont 1382 nyilvános kivégzés volt 2000 óta. Ha pedig mindent átrágott, egy könnyed jutalomfalat: száz év frizuradivatja, koreai dupla-különkiadás.
Észak-Koreában a személyi kultusz a hivatalos állami ideológia, a dzsucseizmus meghatározó része. A dzsucse eszme ugyan a marxizmus-leninizmus koreai válfajaként világi ideológiaként jött létre, a hatvanas évek után egyre inkább vallási formát öltött, egyben ötvözi a szélsőséges nacionalizmust és a nemzeti önellátást is. Az igét Kim Ir Szen hirdette ki 1955. december 28-án, amikor egy Korea-központú (tehát a szovjetektől és Kínától független) forradalom szükségességéről beszélt.
Az eszmerendszer szerint Kim Ir Szen az emberszeretet lehető legtökéletesebb megtestesülése, az atya, akivel haláluk után a koreaiak ismét együtt lesznek. A keresztény áthallás sem véletlen: Koreában a háború előtt nagy méretű evangelizáció zajlott, a fiatal Kim Ir Szen a Japán megszállás alatt lévő Koreában keresztény családba született, majd a vallással szembefordulva annak erejét politikai rendszere szolgálatába állította.
Az államalapító feltétlen tiszteletében a konfuciánus őskultusz hatása is megjelenik. Az iskolában tanultak szerint a koreai választott nép, küldetése az emberiség felszabadítása a kapitalista iga, a dekadens kultúra és a morális hanyatlás alól. Úgy hírlik, a kisiskolásokkal memoritereket magoltatnak be beszédeiből, házasságkötésük napján az ifjú párok ellátogatnak a vezető valamelyik szobrához. Az otthonokban kifüggesztett arcképe előtt naponta háromszori meghajlással kell tisztelegni. Kim Ir Szen portréiból és szobraiból már számtalan van az országban, valamint van több mint 3000 örök élet-torony is, melyek jelzik az államalapító istenségét.
A rendszeres rituálékkal kiegészített mitológia tulajdonképpen halhatatlanná nyilvánította Kim Ir Szent. Kvázi isteni státusszal ruházták fel, családját mitikus magasságokba emelték, amivel a dinasztikus öröklést is igyekeztek biztosítani. Az utód Kim Dzsongil (a jelenlegi vezető, Kim Dzsongun apja) az állami mítosz szerint Pektu-hegyen született, miközben kettős szivárvány jelent meg az égbolton, ami fényévekkel jobban hangzik, mint a földhözragadt verzióban szereplő szovjet katonai tábor Habarovszk mellett.