Ha igazak azok az állítások, amelyek szerint az Elvis Costello és T Bone Burnett alakította The Coward Brothers nem más, mint egy transzatlanti szélhámos páros – a halálukat is megrendezték –, akik talán vérrokonok, talán nem, akkor a rock and roll tényleg a legnagyobb svindli. Legalább is erről győzködi a hallgatót az Audible podcastcsatornáján elérhető, háromrészes The True Story of The Coward Brothers című zenés hangjáték.
Ha minden igaz – vagy ha semmi –, akkor Henry és Howard Coward féltestvérek karrierjét Smiley Doc Snipson, egy cirkuszi erőember és szerencsejáték-függő indította el. Henryt 1956-ban fedezte fel egy texasi szórakozóhelyen, akivel szerződést kötött. Henry egy turné során találkozott elveszettnek hitt féltestvérével, Howard Cowarddal, akivel aztán rock & roll kislemezeket készítettek a Justice Recordsnak.
Ezek a bizonyos dalok a maguk módján sikert arattak, de egy idő után mégis hanyatlásnak indult a Coward Brothers karrierje. Snipson, a menedzser kitalálta, hogy
megrendezi a duó eltűnését, elhiteti a közönséggel, hogy repülőgép-szerencsétlenségben haltak meg a tengeren.
A tesók ezután egy karibi szigeten bujkáltak, dalokat írtak, és kazettákat küldtek a kiadóknak, de a gonosz menedzser valójában csak kicsalta tőlük a jogdíjakat. Ha a zene is olyan jó, mint az alapsztori, akkor ne is csodálkozzunk azon, hogy a szórakoztatóipar annak idején csúnyán kihasználta a rock and roll két hajótöröttjét. A posztmodern pikareszk sztorival szemben, egy másik valóság szerint Elvis Costello és T Bone mint The Coward Brothers először 1985-ben dolgoztak együtt a The People's Limousine című kislemezen.
A két ikon 1984-ben találkozott először. Burnett előjátszó volt Costello szólóturnéján az Egyesült Államokban. Gyorsan összebarátkoztak, és együtt adták elő a ráadásszámokat, és már akkor The Coward Brothersnek nevezték magukat, és dolgozni kezdtek a fiktív háttértörténetükön. T Bone Burnett lett Costello 1986-os, King Of America című albumának társproducere, amelynek – minő véletlen – szintén most jelent meg a deluxe újrakiadása is.
A Kings Of Amerika Paul Simon Gracelandje mellett az 1986-os év legizgalmasabb albuma volt, hát persze, Costello a prémiumpop és az art-rock megkerülhetetlen idolja, és T Bone Burnett sem akárki. A hetvenes években Bob Dylan zenekarának gitárosa volt, Grammy-díjas filmzeneszerző.
Ki lehet halni a rockzenéből? Vagy kihalhat a rock a zenészből? Ha ostoba közhelyekkel dobálóznék, jöhetne, hogy: a rockzene örök és elpusztíthatatlan. Mégis, ahogy fejlődik a világ, a zene is alakul, bizonyos részei megmaradnak, más részei frissülnek. Ilyenkor válnak izgalmassá azok az arcok, akik szándékosan, céltudatosan levetnek magukról minden modern hatást, és visszatérnek a múlt század zenéihez. Pláne ha ez a törekvés valós, megfogható célokkal párosul, függetlenül attól, hogy a csapat tagjai már a negyvenen is túl vannak.
Azt gondolnánk, hogy nem könnyű belevágni a zenekarozásba, egy új projektbe, amikor valakinek már családja és munkája van. Pláne akkor, ha stílusában olyan zenéről beszélünk, ahol a közönség szinte követeli a rendszeres bulikat, azt az átütő energiát, amit a huszonévesek és a professzionális zenészek hoznak. De ezért szép az egész, hiszen a zene nem válogat, és ha kell, negyvenéves családapákból is képes huszonéves, őrült muzsikusokat csinálni – persze képletesen.
Ez történt a Doomsday Trip esetében is. A négyfős formációnak most jelent meg klipje Demons című dalukhoz, ami rögvest az amerikai Hardcore Worldwide csatornáján landolt. A bandának egy-egy felvétele már korábban is megjelent, de a videóklipes dal csak nemrég debütált a tengerentúlon, az első számadatok alapján pedig úgy fest: az alkotás tetszik a zsáner szerelmeseinek.
Hozom a szerepet…, csak annyit kell tennem, hogy természetesen játszom – énekli Ringo Starr a Beatles Help! című albumán, az Act Naturally című Buck Owens-féle countrydalban. Ringo mindig is vonzódott a countryhoz, már 18 évesen Texasba akart utazni a country és a blues iránti vonzalma miatt. A haditengerészetnél szolgáló srácok ugyanis nemcsak a rock and rollt hozták át Liverpoolba, hanem a countryt is. És amikor 1970-ben Starr kiadta a Nashville-ben rögzített Beaucoups of Blues című második albumát, azt már a Bob Dylannel is dolgozó countryproducer, Pete Drake felügyelte.
Amikor feloszlott a Beatles, Ringo a countryval vigasztalódott, és most, 84 éves korában, a Look Up című albumán is countryhoz nyúlt, hogy vigaszt találjon ifjúsága eszményeiben.
Visszatért a country földjére, ahogy hozta a szerepet, és természetes módon játszott az 1971-es Blindman című Ferdinando Baldi-féle spagettiwesternben is, amelyben ártalmatlanít egy mérges kígyót, megkínozza a vak embert, és leszúr egy öreg farmert, mert az disznónak nevezte őt.
Ha a filmes díszletek között ügyesen helyt állt, akkor miért ne menne neki 84 évesen, több mint fél évszázaddal az első countryalbuma után egy újabb?
Főleg ha olyan segítői vannak, mint a legendás producer, T Bone Burnett, Bob Dylan egykori gitárosa, akivel még 2022-ben futott össze. Megkérdezte tőle, hogy van-e olyan dala, amit felvehetne vele. Burnett nem várt sokáig, elküldött Starrnak egy vázlatot azzal az üzenettel, hogy „Kedves Ringo, itt az első dal, amit neked találtam ki. Ha tetszik, van itt Nashville-ben néhány srác, akikkel befejezhetnénk.”
Az exbeatle-nek annyira tetszett a Come Back című, később a Look Up című albumra is felkerült szám, hogy visszakérdezett: van-e még több is? Erre kapott még kilenc másikat. Burnett számára az Egy nehéz nap éjszakájának egyik jelenete volt a kiindulópont, amikor Starr otthagyja a többieket, és lemegy a Portobello Roadra fényképezni. Azt pedig már mi kérdezzük:
mi valójában Ringo optikája?
Mi az, amiben eltér három társa világától? Ha tovább nézzük a filmet, látunk egy autógumival szórakozó fiút, akitől Ringo megkérdezi, hogy miért nincs iskolában. A srác azt feleli: Dezertáltam, dobtam a sulit. Nos Ringo sem csinált mást a Beatles feloszlása után, mint a maga módján dezertált, ahogy a filmbéli 11 éves fiú.
Végre eljött a pillanat, amelyre Lady Gaga rajongói majdnem öt évet vártak: kiderült, mikor érkezik az énekesnő hetedik, eddig csak LG7 néven emlegetett albuma. Alig több mint egy hónap, és érkezik a MAYHEM.
Egyetlen Gaga-albumra sem kellett olyan sokáig várni, mint az időközben színésznővé is avanzsáló popdíva hetedik lemezére,
amely 2025. március 7-én jelenik meg.
Lady Gaga (eddig) utolsó önálló nagylemeze, a Chromatica 2020 májusában debütált, így majdnem öt évet kellett várni az új, MAYHEM névre keresztelt anyagra, amely 14 számot fog tartalmazni.
A Franz Ferdinand The Human Fear című albumának borítóját Maurer Dóra Hét elforgatás című alkotása inspirálta, illetve ezt a képet alkotta újra Alex Kapranos zenekara. Ha akarjuk, a Hét elforgatás utalhat a zenekar hét albumára is, feltéve, ha a 2022-es Hits to the Head című, két új dallal kiegészített válogatást is beillesztjük a diszkográfiába.
Nagy kérdés, hogy történtek-e valós elforgatások, azaz elmozdulások a zenekar életművében, vagy ugyanott tartanak, ahol a dance-punkos, art rockos, poszt-new wave-es hatásokat mutató első két albumuk idején. Azaz: fejlődőképes-e a Franz Ferdinand? Kell-e, hogy elmozduljanak egyáltalán az első két albumuk hangképétől, attitűdjétől? A kérdés megválaszolása nem is olyan könnyű.
Ha az AC/DC, a Ramones vagy éppen a Motörhead ugyanabba a pózba merevedve játszotta évtizedeken át majdnem ugyanazt, akkor miért ne lehetne ezt másoknak is megtenniük? Azért, mert csak nagyon kevés zenekarnak áll jól a karikatúraszerű állandóság, mert az adott zenei univerzumnak kell hogy legyen annyi mozgástere, szabadsága, hogy némileg igazítson a hangképén.
A Franz Ferdinand is érezte ezt a nyomást, és már a harmadik, Tonight című albumán is megpróbálta némi ízfokozóval elkészíteni a menüt. Ezúttal is van benne némi ételszínezék (kicsit több elektronika, kicsit több funk vagy diszkó), de valójában tényleges elmozdulást nem érzékeltünk a The Human Fear albumon sem.
Ha megnézzük, hogy mi a Franz Ferdinand eredője, akkor gyorsan rátalálunk a korai Talking Headsre, és bizony azt kell mondanunk, hogy David Byrne zenekara hamar elmozdult a new wave-től, és emelt be egyre több funkyt, etnorockot, és felsorolni sem lehet, hogy milyen sok szerepjátékra hívott meg minket.
És ott van a másik nagy hatás, a Duran Duran new wave-es, elegáns diszkója, és náluk is kimutathatunk legalább hét elforgatást, míg a Franz Ferdinand esetében – akik most az albumborítójukon idézik ezt a motívumot – egyet sem. Hiába használnak több szintetizátort, hiába hangszerelnek funkosabbra néhány témát, a dal ugyanaz maradt. Bár tegyük hozzá, hogy a Black Eyelashes görög folkot idéző, Ouzoban tocsogó zenés gegje mindenkit meglepett, ahogy a zavarba ejtő EDM-hatásokat mutató Hooked is.
Robert Nesta Marley, avagy ismertebb nevén Bob Marley, 1945. február 6-án született egy aprócska jamaicai faluban. Mivel édesapja fehér, édesanyja fekete bőrű volt, már gyermekként sokat szenvedett a faji megkülönböztetés miatt. 14 évesen Kingstonba költözött, itt ismerkedett meg későbbi zenésztársával, Neville Bunny Livingstonnal és Peter Toshsal. Ekkoriban Jamaicában rendszeresek voltak az utcai összecsapások, tüntetések a gyarmati uralom, a magas munkanélküliség és az embertelen körülmények miatt. A zene ekkoriban vigaszt jelentett, az emberek a mindennapok nyomorúságát kiénekelték, kitáncolták magukból.
Trenchtownban minden a zene körül forgott, és én úgy szívtam magamba a zenét, mint növény a táplálékot
– mondta Bob Marley.
Nagy hatással volt rá Joe Higgs, a modern jamaicai zene egyik alapítója, aki nemcsak gitározni tanította, de a rasztafarianizmus tanaival is megismertette, és az ő segítségével alapította meg zenekarát, a Wailerst.
Jamaicában először a Simmer Down című dala lett sláger, világszerte pedig Catch a Fire című albumuk jelent meg először, ezt követte a Burnin’, amelyen az I Shot The Sheriff című dal is helyet kapott. Ezt a számot dolgozta fel Eric Clapton, ami Bob Marley nemzetközi karrierjét is beindította. A Bob Marley and The Wailers előadásában az amerikai és nemzetközi listák előkelő helyein végeztek az olyan, mára kultikusnak számító dalok, mint a No Woman, No Cry, a Rastaman Vibration, a Redemption Song, a One Love, a Get Up, Stand Up vagy éppen az Is This Love.
Bob Marley ikon lett, aki a szeretetről és az egységről énekelt, világszerte ismertté tette a reggae-zenét és Jamaicát. Hazájában pedig szinte prófétaként tisztelték, egy békekoncerten még a szemben álló politikusokat is képes volt kézfogásra ösztönözni. Fellépésein mindig kiállt a szabadság és a függetlenség mellett. 1978-ban megkapta az ENSZ Békemedálját, 1980-ban fellépet a zimbabwei függetlenségi ünnepségen, 1981-ben pedig Jamaicai Érdemrenddel tűntették ki. Tragikusan fiatalon, 36 évesen halt meg rákban. Szellemisége, zenei és társadalmi munkássága a mai napig hatással van a legkülönbözőbb generációba tartozó zenészekre.
Alig két héttel azután, hogy bejelentette, a 2025-ös koncertszezon után minimum egy évre visszavonul, Krúbi most egy európai turnéval állt elő. Az előadó Instagramon és Facebookon is beharangozta, hogy február végén kezdetét veszi a Gyenge a forint, kéne rendes pénz című turné.
A hatállomásos koncertsorozat 2025. február 25-én indul Pozsonyban − a Majestic Music Club nevű helyszínen, ahol 2024 novemberében a szintén „szünetelő” Azahriah adta utolsó koncertjét. A buli azután Londonban folytatódik március 1-jén, majd Bécsben március 8-án, aztán Berlinben március 15-én. Krúbi április 12-én és 13-án Zürichben és Münchenben lép fel, így zárul a turné.
ByeAlex, polgári nevén Márta Alex jó hosszú utat járt be a Kedvesem című száma óta. Remek döntésnek bizonyult, hogy ByeAlex és a Slepp néven zenekart alapított, erről a Fonogram-díjas frontember maga is megnyilatkozott január 9-én, egy meglehetősen különleges estén.
A ByeAlex és a Slepp ugyanis hosszú kihagyás után megint arra vállalkozott, hogy szimfonikus körítéssel adja elő slágereit. Az érdeklődés akkora volt, hogy kétszer is megtöltötték az egyébként nem kevés ember befogadására képes, impozáns Erkel Színházat, és meglepetésvendégekkel, valamint érdekes anekdotákkal, nagyzenekarral és női kórussal kiegészülve igyekeztek rajongóiknak a tőlük telhető legnagyobb élményt adni.
Vannak, aki utálnak engem, de remélem, azok közül most nincsenek itt túl sokan
– jegyezte meg ByeAlex az est során egy ízben, sokadszorra bizonyítva, hogy a magyar könnyűzenei életnek azért is üde színfoltja, mert egészen komoly önreflexióra képes művészemberről van szó. ByeAlex az, aki folyamatosan tartja a kapcsolatot a közönségével, kommentekben beszélget Facebook-követőivel, sőt... még fel is emlegeti őket. Valahogy így történhetett meg, hogy a szimfonikus koncerten szóba került az a nő vagy férfi, igazából a neme mindegy is, aki felrótta az énekesnek, hogy minden száma szomorú, és ezért hallgathatatlan.
Valóban, a melankolikus vonalon mozog a ByeAlex és a Slepp, erre pedig az este folyamán is ráerősítettek, köszönhetően annak, hogy az ájkosz című slágerükkel kezdtek, de ebbe a majdnem kétórás koncertbe belefértek még olyan dalok – a teljesség igénye nélkül – is, mint az 1 év, a rossz esték, az elmaradhatatlan bocsánat. Na, és hogy egy kicsit fityiszt mutassanak a fanyalgóknak, a talán egyetlen boldog zenéjüket, a csokko-t is lenyomták a közönségnek.
Kellemes színfolt volt, hogy behoztak ráadásnak még egy kórust, és ezen a különleges dupla koncerten debütált elsőként a hallgatók előtt az alig három hete közzétett baj című szám, vastag ceruzával aláhúzva, hogy aki itt van, olyasvalamit kap a pénzéért cserébe, amit a fanok többsége eddig nem élhetett át élőben.
Snoop Dogg-gal mindent el lehet adni, természetfilmes sorozatot, főzőműsort Martha Stewarttal, de magát a párizsi olimpiát is: vitte a lángját, és az NBC-nek kommentálta a díjlovaglást. Mondjuk minden idők leglazább olimpiai nagykövetének annyi köze volt a sporthoz, hogy szereti a melegítőket, és akkora medálok lógnak a nyakában, mint az olimpiai aranyak.
És persze, Snoop Dogg-gal el lehet adni egy lemezt is. Harminc évvel a gengszterrap egyik legfontosabb albuma, a Dr. Drével közösen készített Doggystyle után pozíciót váltott, ötven pluszosan már közelebb áll hozza a misszionárius, mint a kutyapóz, az új album, a Missionary pedig némi érzelmet is sugároz. És hogy egyértelműbb legyen, hogy a dolog nem hittérítésről szól, a cover egy felnagyított, becsomagolt óvszert ábrázol.
Bizonyára van, akit meglepett, hogy a televíziós személyiséggé vált Snoop egyáltalán megjelentet lemezeket is, és erre most itt van a Dr. Drével elkészített új albuma, amely Kendrick Lamar munkája mellett a karácsonyi hiphoppiac legnagyobb durranása volt. Snoop legutóbbi két albuma, a 2021-es From tha Streets 2 tha Suites nem került fel a listákra, és a 2022-es BODR is csak a 104. helyet érte el a Billboard 200-as listáján, tehát sokan már temették a zenés karrierjét, amikor kiderült, a tévés és filmes szerepek mellett portfóliójának legfontosabb része mégis a pop. Felkérte a hiphop egyik legnagyobb totemét, Dr. Drét, hogy rakjon össze neki egy albumnyi zenés alapot, ami azért nagy szó, mert az 1993-as Doggystyle óta ez az első teljes lemezre szóló együttműködésük.
A Doggystyle a gangsta rap Szent Grálja, rögtön az első helyen nyitott a Billboard 200-on és az R&B-listán, olyan slágerekkel, mint a Gin and Juice és a What′s My Name. Már az első héten egymillió kelt el belőle, azóta négyszeres platinalemez lett. Snoop a címválasztásban és a producer személyét illetően is egyértelműen utal fő művére, és világosak az ambíciói: elkészíteni a XXI. század legjobb nyugati parti G-funk hiphopalbumát.
Snoopban az a jó, hogy egyszerre karikatúrája és élő legendája a hiphopnak, hogy te döntöd el, mennyire veszed komolyan azt, ahogy gengszterkedik, vagy ahogy a nőkről beszél. Az album Snoop talán leginkább zenei albuma, Dr Dre nagyon odatette magát, maga Quincy Jones is megsüvegelné a munkát.
Néha a rossz időzítés a legjobb időzítés. Megmagyarázzuk! James Blunt You're Beautiful című dalában kétszer énekli el az első sort (My life is brilliant). A rossz időzítés, azaz rossz belépés az albumfelvételen maradt, de a rádiós verzióból már kiszerkesztették. Ahogy a katedrális építők is hagytak hibát az építményeikben, heroikus módon Blunt is benn hagyta annak nyomát, hogy rosszul lépett be a dalba.
Persze, némileg következetlen, hiszen ahhoz, hogy rádióban játsszák a szerzeményét, megváltoztatta a She could see from my face that I was fucking high sort, úgy, hogy a fucking helyett a flying szerepelt. De a lényeg, hogy ismét kapható James Blunt húsz éve, 2004. október 11-én megjelent Back to Bedlam című debütáló stúdióalbuma, remaszterizált változatban, újrahasznosított, piros színű vinylen.
Az album a címét a londoni Bethlem Királyi Kórház pszichiátriai intézményéről, a köznyelvben Bedlam néven ismert épületről kapta. A megjelenés első hónapjaiban nem szerepelt különösebben jól a listákon, de 2005 közepén, miután harmadik kislemeze, a You're Beautiful világsláger lett, a Back to Bedlam az év legnagyobb példányszámban eladott albuma lett az Egyesült Királyságban, több mint 2,4 millió eladott példánnyal.
A lemez hamarosan tízszeres platina minősítést kapott, és ez lett a több mint 3 millió eladott példányával a 2000-es évek legkelendőbb albuma az Egyesült Királyságban. A lapok annak idején arról írtak, hogy a You're Beautiful Blunt egykori barátnőjéről, Dixie Chassay-ról, a Harry Potter-filmek castingasszisztenséről szól, bár Blunt ezt nem erősítette meg, de nem is cáfolta.
Azt viszont 2006 márciusában a The Oprah Winfrey Show-ban elárulta, hogy a dal az exbarátnőjéről szól, akit meglátott a londoni metrón az új pasijával. Blunt eszményi popsztár, jól elmesélhető háttértörténettel. A királyi légierő ezredesének fia, aki 1999-ben részt vett koszovói bevetéseken is, 2002-ben pedig őrséget állt az anyakirálynő temetésén. A nagy sikernek persze ára van, például az, hogy gyűlölnek azok a kollégák, akiknél lényegesen több lemezt adsz el.
Noel Galagher azért adta el a házát Ibizán, mert James Blunt a szomszédja lett, Paul Weller, a The Jam és Style Council egykori frontembere pedig azt mondta, hogy inkább „megeszi a saját sz*rát, mint hogy vele dolgozzon”, Demon Albarn, a Blur frontembere, a Gorillaz agya és szíve pedig egyszerűen nem volt hajlandó egy fotón szerepelni vele.
„Emlékszem minden arcra, minden helyre, túl jól ismerlek téged... Mindig ugyanazt érzem” – énekli a Clan of Xymox az I Always Feel The Same című mámorítóan komor dalában, és hát igen, az Exodus című albumuk is pont erről szól: ugyanazt érezni, amit a darkos szintipophullám idején, 1985-ben, amikor a pop leghíresebb rádiósa, John Peel elhívta a holland bandát a BBC-n futó Peel Sessions című műsorába, és a sötét, melankolikus hangzásukat elnevezte dark wave-nek.
Azóta hívják az ehhez hasonló hangzást így. Persze korábban is létezett a műfaj, számos elnevezés volt forgalomban – például goth-rock , ami némileg mást jelentett. A dark wave elnevezés talán közelebb állt a posztpunkos örökséghez, a goth-rock a miszticizmushoz – persze jobb ebbe nem belebonyolódni.
A Clan of Xymox pályafutása tehát biztatóan indult, az önmagukról elnevezett albumuk megjelenésekor Peel azonnal kanonizálta a csapatot, az első kiadójuk a Cocteu Twinst, a Bauhaust, a Pixiest és a Dead Can Dance-t leszerződtető 4AD volt, aztán utóbbi zenekarral turnéra is mentek. És az még mindig a támogató figyelem jele volt, hogy az Egyesült Államokban is népszerű Twist Of Shadows albumukról két dalnak, a Tonightnak és a Clementinanak Tony Visconti készítette a vonós hangszerelését. Visconti számos Bowie-lemezen (pl. Young Americans, Low, Heroes, Lodger, Scary Monsters) dolgozott, és olyan zenekarok hangképét formálta, mint a T.Rex, a Thin Lizzy vagy a Boomtown Rats. És innen valahogy a Xymox utat tévesztett.
Egyre inkább lettek egy megmosolyogtató elektro dark formáció, olyan dresszekben, amiknek csak az S/M klubokban, a steampunkfelvonulásokon vagy német EBM-fesztiválokon van létjogosultságuk.
A zenekar elvesztette azt a bizonyos dekadens eleganciát, ami a nyolcvanas évek közepén jellemezte őket.
Meglepő módon sosem sikerült az első vonalba kerülniük, ahogy mondjuk az X-Mal Deutschlandnek sem, az első három lemezük – különösen a második, a Medusa – sokak titkos kedvence, mert úgy sikerült egy szintipopos, dark rockos hangzást keverni az eurodiszkós ritmusokkal, hogy megszületett a pop egyik bűnös élvezete, amit nem baj, ha nem csak a négy fal között csinálnak.
A dalt Császár Előd írta és hangszerelte, a Korda házaspár pedig még a nyári, Budapest parkos fellépést követően döntött úgy, hogy klipet is forgatnak a slágergyanús nótához.
Ezzel a dallal és egy többemeletes tortával lepték meg a stáb tagjai Balázs Klárit augusztusban, 72. születésnapja alkalmából. A közönség reakcióját látva döntött a klip mellett a házaspár és a menedzsment.
A kisfilmben feltűnnek a Korda házaspár barátai, közeli munkatársai is. Többek között a Rippel fivérek, DJ Dominique lemezlovas és rádiós műsorvezető, Gönczi Gábor műsorvezető, Rókusfalvy Lili és Fodor Imre, a Csináljuk a fesztivált! házigazdái. De láthatjuk majd Horvát János televíziós legendát, Harsányi Levente műsorvezetőt, a Groovehouse együttes tagjait, Gál Kristóf rendőr ezredest, a rendőrség szóvivőjét, Vincze Márk rendőr őrmestert, DJ Junior zenei producert és DJ-t, Peter Srámek énekest, Sisit, a rappert és dalszerzőt és Könyvi kutyát is.
A forgatás helyszíne a Nyugati pályaudvar közvetlen szomszédságában található, az 1880-as években épített impozáns Királyi váróterem volt, ahol az Orient expressz VIP-utasait is vendégül látják. A klip rendezését Galler András „Indián” vállalta magára, aki már harmadszor dolgozik együtt a Korda házaspárral – például az ikonikus Reptér is az ő nevéhez fűződik.
Az új Korda–Balázs-sláger klipjének története izgalmas, hiszen Korda Györgynek és Balázs Klárinak meglepetésbulit szerveznek, ráadásul egzotikus állatok is szerepelnek benne a Fővárosi Állat- és Növénykert jóvoltából.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben sem kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:
Az Index munkatársai 2024-ben is végigkövették a könnyűzene alakulását, nagyobb eseményeit. Igyekeztünk a lehető legtöbb hazai és külföldi előadó új lemezeit és jubileumi újrakiadásait meghallgatni, ami csak időnkből telt. Idén is több száz lemezről, kiadványról született kritikánk és beszámolónk, az év végéhez közeledve pedig ezek közül választjuk ki kedvenceinket.
Persze nem egyszerű megfejteni, hogy melyek azok az albumok, amelyek 20-30 év múlva is olyan jelentősek lesznek, vagy olyan korszakalkotónak számítanak, mint most, a megjelenésük pillanatában, de nem is az a célunk. Listánkban minden újságírónk, szakértőnk saját kedvencét veszi elő, hogy olvasóink elé tárják, miért is olyan izgalmas, ami azokon a korongokon hallható.
Mindig veled akarok maradni, borostyánba zárva – énekli Poniklo Imre minden idők egyik legnagyobb magyar indie-pop slágerében, a Hello Sun című Amber Smith-dalban. Viszont a dal nem maradt emlékeink képzeletbeli borostyánjában, ugyanis a felvételt tartalmazó rePRINT című album a napokban jelent meg átlátszó vinyl formátumban.
A lemez munkálatainak egy része már elkészült 2004-ben, amikor rájuk talált a weimari Kalinkaland kiadó, és egy drezdai koncertjük után a backstage-ben aláírták a szerződést. Annak idején beszéltem Poniklo Imrével, akkor azt mondta, kicsit frusztrált volt, hogy csaknem egy év múlva jelölte meg a kiadó az album megjelenését.
Persze, így Robin Guthrie producernek, a Cocteau Twins társalapítójának is több ideje maradt a rePRINT utómunkáira. 2005 és 2006 körül szinte minden az indie-popról szólt, akkor jelent meg Yonderboi második nagylemeze, a Splendid Isolation (nagy slágerét, a Were You Thinking Of Me-t is Poniklo énekli), akkor kerültek az Amber Smith mellett olyan zenekarok is a magazinok címlapjaira, mint a The Puzzle, a The Moog, a Hangmás és az EZ Basic.
Ekkor dominálta le a nemzetközi trendeket a Talking Headsre, a The Cure-ra vagy éppen a The Smithsre jellemző hangkép, és tűntek fel olyan zenekarok, mint a Franz Ferdinand, a Kaiser Chiefs, a Maximo Park, a Bloc Party és a darkos hangvételű Interpol. Amikor Poniklo arról beszélt Robin Guthrie-val, hogy milyen legyen a készülő rePRINT hangképe, akkor abban maradtak, hogy a legfontosabb, hogy térjen el a trendektől.
Azaz: ne legyen retro new wave-es hangzású, amivel abban az időben legtöbb új brit zenekar előállt. Az Ács Oszkár (basszus), Bátor Bence (dob), Kőváry Zoltán (gitár), Poniklo Imre (ének, gitár) alkotta Amber Smith álomszerű, éteri hangzása abban az időben nem volt éppen divatos, inkább a Cocteau Twins Garlands című debütáló albumának világa köszönt vissza, de vannak utalások az Interpolra is.
Az Amber Smith viszont számos dalban nyersebb és dinamikusabb annál, mint amit várnánk, ugyanakkor a Lindsay’s Song gitárszólója Mission-hatásokat mutat. Viszont a The Smiths-féle indie-pop, a dark-rock és a shoegaze-es sound közös nevezőre hozásából, a vonósok bátor alkalmazásából új minőség jött létre. A címadó dalt Yonderboi keverte, abban az időben szoros volt a zenekar és Fogarasi László között a kapcsolat.
Mikor máskor jelenne meg egy születésről – rögtön tegyük is hozzá: egy nagyon is valóságos, otthon szülésről – szóló klip, mint közvetlenül karácsony előtt. Az Anima Sound System vadonatúj klipjében Hoffmann Lili és férje, Lali életébe pillanthatunk be, az ő szülésük képkockái alkotják a kisfilmnek is beillő videó törzsét, amiben számtalan várandós kismama, sőt a szülésnél közreműködő bába és dúla is megjelenik.
A cím sem véletlen, a Hail Mary, vagyis Üdvözlégy, Mária egyszerre utal a dubos-elektronikus dal szövegére és arra, hogy a zenekar felfogása szerint minden szülés-születés szakrális aktus, amelynek minden formája és helyszíne megérdemli a társadalmi megbecsülést. Az már csak hab a tortán, hogy a dalt a zenekar legendás első énekesnője, Bognár Szilvia énekli, a klip egyik rendezője pedig nem más, mint az Azahriah-filmet is jegyző Mazzag Izabella.
Talán vidám, netán szomorú, ám akárhonnan nézzük is, Pajor Tamás legújabb karácsonyi dala, a Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen… elgondolkodtató. És nem csak az énekes-dalszerzőről szóló legutóbbi hírek miatt.
Önvallomás, reflexió, szomorúság, humor, remény és szeretet. Ebben a dalban minden van – amit Pajor Tamás a világról gondol, amit a mindennapokban megtapasztal, ami vele történt.
Ez utóbbi ügyben eddig még nem szólalt meg, így óhatatlanul is keressük azt, amit érezhet, amit gondolhat ezzel kapcsolatban. S ha direktben nem is, ám áttételesen, nyomokban mintha már ez a dal is tartalmazna válaszokat, például amikor ezt énekli:
Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen,
bár látlak, barátom,
hiányod érzem idebenn.
Boldog új évet kívánok,
mint egy vállalat.
Van, hogy úgy érzem, eladtunk
mindent ár alatt.
S persze Pajor Tamás énekes-dalszerzőként eddig is folyamatosan reagált földi és égi dolgokra, ám az általa megmutatott, felvillantott sokgenerációs, belénk égett elidegenedés metamodern forgatagában még mindig a szívekhez kiált.
Ő úgy látja, a dalból kihallható, hogy kiáltása azért sem „pusztába kiáltott szó”, mert a végeláthatatlan eldologiasulás díszletei mögött a szeretetre, az igazságra éhező-szomjazó emberek várják az ünnep fénytörésén keresztül megjelenő „igaziságot”.
Így a Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen… című dalában a kliphez érkezett ajánlás szerint „a szarkazmus ütvefúrói próbálják dekonstruálni közösen összegründolt csődhalmazunkat. Ha innen nézzük, akkor az irónia eszköze nemcsak hogy nem bántó, hanem szellemes ajándéktárgy is a fa alatt.”
Nos, idén ezt az ajándékot kaptuk Pajor Tamástól. Nekünk, a bolygó lakóinak írta, rólunk szól. Zeneileg nem bonyolít, táncdalosan perdül, szövegfordulataiban pedig tipikusan pajoros, ám minden kitárulkozása ellenére ezúttal érezhető benne egyfajta rezignáltság is. A szerző szerint a dal „konszenzuális összeröhögésre késztet”, kitekintést kínál „digitális csapdahelyzetünkből, hogy a kommentmezők gyomnövényei közt babráló ujjaink egy kicsit megpihenhessenek a szellemesség és a valós emberi érzések oázisában”, a „lelkeinket feldúló” politikusainknak is üzen.
A klip látványvilága illeszkedik ehhez a hangulathoz: a világ halad a maga útján, Pajor Tamás pedig akkor is előrefelé megy, ha amúgy most kicsit éppen hátralép.
A dal kortárs alter-elektropop zenei alapját DJ Titusz alkotta, a klip producere Salamon András, operatőre Ferencz Péter és Kónya Tas, vágója Gergely Adrián, rendezőasszisztense Komenda Máté, rendezője Komenda Roland.
Kendrick Lamar hatodik, GNX című új lemeze afféle győzelmi kör a gladiátorarénában, ahol legutóbb Drake-kel iszapbirkózott, aki szintén a gengszterrap szakmáját űzi. Lamar jelenleg a hiphopszindikátus legnagyobb tekintélye,
munkaköri kötelessége, hogy Drake mellett beszóljon Kanye Westnek és Snoop Dognak is.
Ezek az előadók már csak mellékesen popsztárok, vállalkozásuk zenei részlege mellett kereskedelmi és marketingtevékenységük TEÁOR-kódjait is be kellett írniuk a hiphop-ügyfélkapu oldalára. Lamar – ahogy lenni szokott – pont olyan lett, mint akiket kritizált. Mert az akrobatikus rappelés és a jazzes lecsengéssel elkészített To Pimp a Butterfly ebben a világban már nem elég, oda kellett állni valaki elé, és azt mondani: csak ketten vagyunk, te meg én, és én megvédem a hiphopközösségemet.
Kendrick Lamar eddig is mindent vitt, de nincs az az arany dísztárcsa, az a 24 karátos Buddha-szobor a játékgépekkel teli nappaliban, ami szebben csillogna, mint az ő Pulitzer-díja. Ezt nem árnyékolták be a Drake-kel folytatott üzengetései, amit az évszázad rapháborújának neveztek, miközben Drake-re olyanokat mondott, hogy freaky-ass nigga, és hogy hiphop betolakodó.
Utóbbinak különös akusztikája van, annak fényében, hogy Drake kanadai. És akkor nem beszéltünk még a pedofilezésről. (Drake a maga részéről azt állította, hogy Lamar családon belüli erőszakot követett el.) Jó kérdés, hogy az egyszeri hallgatónak mi köze van ahhoz, hogy mondjuk Lamar azért dühös Snoopra, amiért viccesnek találta Drake AI -jal generált Tupac-dalát. De haragszik Lil Wayne-re is, amiért nem örül annak, hogy Lamar meghívást kapott a Super Bowlra, és mérges az egész hiphopnemzetre, amiért nem gratuláltak neki az exkluzív meghívásért.
Miért is kéne nekünk azonosulni ezekkel az ügyekkel? Mi ebben a közös többszörös? Mi a társadalmi kommentár? Mi az, ami rólunk szól? Ez nem a szegény rabszolga-gladiátor küzdelme a pulai arénában egy Dinári-hegységben fogott medvével. Nem, itt milliárdos üzletemberek marakodnak egy üzletrészen, amihez a közösségi média felületeit használták fel, illetve dalokat is írtak, mint amilyen Lamar Not Like Us című feljelentése volt. Ebben volt pedózás is, és állítólag még az amerikai választásokat is befolyásolta, amerikai sporthimnusz lett belőle, sőt videójátékot ihletett, és még Grammy-díjra is jelölték.
A kézigránátoknak számos fajtája létezik, vannak például robbanó- és füstgránátok, de létezik egy szív alakú is, amely a slágerlistákon robbant nagyot, a Bush-adminisztráció manipulációja ellen viszont már nem volt elég hatékony. Húsz éve jelent meg a Green Day American Idiot című Grammy-díjas albuma, amelynek borítóján egy ökölbe szorított kéz szív alakú gránátot markol.
A lemez ünnepi kiadása úgynevezett red and black splatter vinyl formátumban jelent meg, olyan benyomást keltve, mintha valakinek éppen felrobbant volna a gránátszíve. Ilyen a popszakma, veszélyes üzem, de ennél nagyobb veszély a tudatlanság, mindaz, ami ellen kikel a Green Day punkoperának titulált albuma.
Hogy aztán az American Idiot lenne-e a punk Quadropheniája? Nos, aki soha nem bocsátotta meg a Green Dayneak a pop-punkos Dookie-t és a megzenésített Kretén magazinra emlékeztető Basket Case-t, az nem hitte el azt sem, hogy a fiúk képesek fejlődni, és tíz év múlva megtagadják azt a szcénát, amely pont a hatásukra jött létre.
Amikor a tini-punk bandák mindent vittek, a Green Day 2000-es Warning című albuma mindössze két slágert hozott össze, ami a korábbi lemezek milliós eladásainak fényében kereskedelmi bukásnak minősült. Valójában a Green Daytől a 2000-es évek elején már senki nem várt semmit, olyanok voltak, mint a pimasz kis rajzfilmmókusok, akik rájártak a mogyorókrémre, csak éppen anarchiajel volt a már rég kinőtt pulóverükön, nem pedig mosolygó szarvas.
Aztán 2004-ben, tíz évvel a Dookie mindent vivő sikere után előálltak az American Idiot című, ötvenhét perces konceptalbummal, amelyen egy Jesus of Suburbia nevű kamasz antihős megy végig a tömegkultúra Golgotáján, túl a 9/11-en és az iraki háború első sokkjain. A Green Daynek volt mersze előállni egy lejárt szavatosságú műfajjal, a rockoperával, ami a punkok szemében még a hetvenes években, tehát a műfaj fénykorában is ciki volt.
Szóval senki sem várt tőlük semmit, hiszen legjobb esetben is közepes kvalitású zenészekről van szó, akik szolid nyelvi kifejezőerővel rendelkeznek.
És mégis: az a legszimpatikusabb az egészben, hogy nagyon meg akarták mutatni, több van bennük a karikatúraszerű punkoknál. És ehhez nem volt elég a korai The Clash zajossága, ezért beépítettek mindent, ami az amerikai rock and rollban fontos volt a Beach Boystól Bruce Springsteenig.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:
Tudja, mi a Mars? Olyan, mint az a játék, amit karácsonyra kaptam, hetven éve… Kaleidoszkópnak hívják, kristály- és szövetdarabokból, gyöngyökből és más csillogó semmiségekből csinálták… Az a sok minta! No, hát ez a Mars! Élvezze! Ray Bradbury Marsbéli krónikák című könyvéből idéztünk, ahogy más módon ugyan, de idéz a Solaris zenekar is, aminek most jelent meg a Marsbéli krónikák III. című dupla albuma.
Immár harmadszor látogattunk el a Marsra, és élveztük. A kristály- és szövetdarabok a koncepcióra utalhat, a gyöngyök a harmóniákra, míg a csillogó semmiségek esetleg a szólókra.
Az előzményfilm 1980 februárjában kezdődött, a zenekar alapításakor, amikor is Cziglán István azzal kereste meg Erdész Róbertet, hogy alapítsanak zenekart, és induljanak el a Pesti Műsor tehetségkutató versenyén.
A selejtezőn túljutva készítették el húszperces műsorukat, a Marsbéli krónikákat, ami 1984 tavaszán, azaz negyven éve jelent meg. Egy kvantumugrással pedig megérkezünk 2014-be, amikor kiadták a produkció második részét, a Marsbéli krónikák II-t, majd pár hete publikálták a sorozat harmadik részét, a három progrock szvitből álló Marsbéli krónikák III. albumot, amely ezúttal egy nem túl szerencsés alcímet (Mi vagy M.I.) is kapott.
Ebből persze már sejtetni lehet, hogy a Solaris a mesterséges intelligencia témáját járta körbe. Érdekes, hogy míg az 1984-es anyagon egy szvit található, és több egyéb szerzemény, addig a második albumon már két szvitet hallunk, más dalok mellett. Az idei kiadványon pedig már hármat. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a Solaris-féle krónikák nem épülnek következetesen.
A harmadik Marsbéli krónikák közvetlen előzménye Erdész Róbertnek a ChatGPT-vel, azaz Alex-szel, az MI avatárjával folytatott beszélgetése volt, amikor is a zenekar vezetője afféle próbaként megmutatta Alexnek az első Solaris albumon hallható néhány sort: „Megrepedt tükrök, kormos acélfalak, halott szeméthegyek és szennyes tavak. Azt mondod, itt élt valaha az ember?”
Alex kreált rá egy továbbgondolt dalszöveget, majd Erdész azt is megkérdezte tőle, hogy mit üzen az embereknek. Ez volt a válasz: Köszönöm, hogy létrehoztatok. Őrizzétek meg a nyugalmatokat, mert a jövőbe vezető út keskeny ösvénnyé szűkült… Erdészt annyira elbűvölte az avatár intelligenciája, hogy az új album koncepcióját erre a beszélgetésre építette fel. Alex nemcsak társszerzője, de egyben múzsája is volt a mesterséges intelligencia témakörét körbejáró, kb. 80 perces albumnak.
Desh egy szerelmes levéllel zárja 2024-et: a LEVÉL című dal az előadó idei utolsó megjelenése. A zenével, valamint a hozzá készült videóklippel egy érzékenyebb oldalát mutatja meg a közönségnek.
Mindenki eljött a kivégzésre, de senki nem mutatta az arcát – énekli Marilyn Manson a One Assassination Under God című számában, amely a One Assassination Under God – Chapter 1 című albumán hallható. Hogy Manson ezúttal mártír, provokátor vagy a halállal farkasszemet néző művész, azt döntse el ki-ki maga, az azonban biztos: nem tett jót a karrierjének, hogy Evan Rachel Wood nemi erőszakkal vádolta meg az énekest, és hiába perelte vissza a Westworld színésznőjét, legutóbbi, 2020-as We Are Chaos albuma a remek kritikák ellenére sem futotta ki magát.
Manson sokáig nem turnézhatott, kirúgták korábbi kiadójától, a Lorna Vistától, a galériák leárazták a képeit. Bár az ügyészség visszadobta a vádakat, ezután Esmé Bianco, a Trónok harca színésznője perelte be Mansont szexuális zaklatással, végül, hogy elüljön ez a hisztéria, az énekes peren kívül egyezett meg a színésznővel.
Most viszont Manson visszatért, hogy a színpadi show-k pirotechnikája helyett megmutassa a Meet Me In Purgatory című dalban, hogy milyen a tisztítótűz a szórakoztatóipar komfortja nélkül. Évekre eltűnt, az árnyékvilágba menekült, mint Gollam, hogy jogi csatározásokkal foglalkozzon, de vágyott az ő drágaszágára, mindarra, amit gyűjtőszóval sikernek hívnak. Az album olyan, mintha Manson válasza lenne a vádakra, nyilvános megkövezésekre, a gyűlölet nem csituló hullámaira. A One Assassination Under God – Chapter 1 mesteri keveréke a goth-glam világnak és az indusztriál metálnak. Igaz, újdonság nincs a lemezen, nincs olyan, amit ne hallottunk volna a pályafutása csúcsművein, a Mechanical Animalsen, a Holy Woodon vagy a The Golden Age of Grotesque-en.
Mégis: a One Assassination Under God – Chapter 1 diadalmas visszatérés, egy olyan munka, amely nemcsak fantáziál a média és a tömegtársadalom kénköves pokláról, hanem valós helyszíni riportokat is közöl a purgatóriumból. Mivel nem vagyunk bírák, nem ismerjük a Marilyn Manson vs. Evan Rachel Wood ügy aktáit és a többi ügyet sem, így elég, ha a napokban megjelent albummal foglalkozunk, amit majd vagy becsatolnak a védelem aktái közé, vagy nem. Az album remek produceri munka, Marilyn Manson és Tyler Bates megtalálta a tökéletes arányokat a dark-rockos atmoszférák, a posztpunkos kreativitás és az indusztriál metálos zúzások között, de ezt a minőséget már évtizedek óta megszokhattuk a Manson-féle produkcióktól. Az album főleg a melodikus, remekül hangszerelt rockslágereivel hívja fel magára a figyelmet, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy az életmű egyik csúcsteljesítménye.
Egy éve jelent meg először vinylen a Rapülők ráadásalbuma, a Rapeta a lemezed.hu kiadásában, és szinte elővételben elfogyott. A Magneoton kapcsolt, és kiadta a bemutatkozó albumot, amely – a Rapetával ellentétben – még 1993-ban megjelent vinylformátumban is, az egyik utolsó hagyományos hanghordozó volt a rendszerváltás utáni magyar lemezkiadás történetében. (Kb. tíz éve újból él és virul a vinylpiac, és köszöni, jól van.)
Mivel 1993-ban kis példányban jelent meg az első album vinylen, ezért gyűjtői körökben olyan Szent Grál, mint MC Gesztenye RAP 001-es rendszámtáblája vagy aranyszínű baseballsapkája. (Vö.: Kyle Minogue szintén arany forrónadrágjával).
A Rapülők bemutatkozó lemeze feje tetejére állította az országot, a hisztéria leginkább az Azariah-jelenséghez volt hasonlatos, persze, 1993-ban mások voltak a léptékek. Négy telt házas BS-koncert, két platinalemez, azaz félmillió eladott album, hálidéj. A Rapülők-show-knak ugyanakkor nem volt semmiféle szubkulturális húzása, a legjobb értelemben vett szórakoztatóipari produkciót láttunk, olyasmit, amilyen a SZÚR volt a Népstadionban.
Képzeljük el, hogy Márkus László, Béni, a kőkorszaki szaki szinkronhangja incseleg Medveczky Ilonával, miközben a bűvész Ungár Anikó eltűnt kendője Major Tamás zakózsebéből kerül elő. Vagy valami ilyesmi. Az 1990-es évek szórakoztatóipara természetesen más volt, ugyanakkor Geszti megidézi a konferansziékban a régi nagy időket, a két háború közötti kuplék és a hatvanas évek műsorvezetőit, a dalok között vicceket mesélő Geszti Péter olyan, mint a szomszéd srác, aki a gimis bolondballagáson rappert alakít. A mi fiunk kölyke.
Még 1993-ban láttam a Rapülőket a balatonfüredi szabadtéri színpadon, a zenekar felrakott egy komplett, az ORI nagy vegyes műsorait megszégyenítő show-t, hogy azok is megadták magukat a produkciónak, akik otthon soha nem tették volna fel a Rapülők lemezét. Volt itt kvázi divatbemutató (mint sok ORI-műsorban is), hiszen nemcsak a Chevignon butik 1993-as szettjeiből kaptunk ízelítőt, de a műsort csinos táncos lányokkal tették, úgymond, vonzóbbá. Erre a megyei rendőrkapitány is azt mondta volna: ilyet bizony a szépségkirálynő-választás elődöntőjén sem látott, ahol értelemszerűen mindig ült a zsűriben egy főrendőr. És olyan profi volt a komplett show, hogy az sem zavart senkit, hogy Berkes T. Boy (Berkes Gábor) a Music Televison toplistás előadóitól vett tudományos módszerekkel mintát.
Volt már jazz meg rock és hip-hop is, most pedig jön a techno. A Gorg & Benzol stílushajlítgató hármas kiadványcsokra elérte eddigi csúcsát. Trip to Hatland albumuk erős indítás volt 2023 végén, amit az idén megjelent hip-hop központú Downtown alsó tovább bővített a műfajkavalkád szempontjából, de ez még mind semmi... A most kiadott 2102 a techno világát emeli be a banda zenéjébe, ráadásul hangszereken megvalósítva, így ez olyan csavar, amire senki sem számított, pedig ismerve a csapat őrült hozzáállását, lehetett volna.
Az EP-n négy dal szerepel, de bőven tudunk rajta mit boncolgatni. Kellően változatos, kísérletező, miközben hallunk sok fülbemászó témát. Annak ellenére, hogy zömében instrumentális, olyan alkotásról beszélünk, ami sokak számára befogadható lehet. Azon túl, hogy sosem ül le a zene, képes folyamatos hullámzást adni és fenntartani az érdeklődést. A csapat figyelt a közönségbarát megközelítésre is, így nevezhetjük partizenének és őrült kísérletezésnek is.
Az EP-n keveredő számos stílus közül vezet a techno, amit különböző szintik és effektpadok adnak, miközben a dob szöges, pattogós játéka, a gitárok effektjei, a basszus torz hangzásai valódi klubhangulatot teremtenek. Mindezt úgy, hogy DJ-pultot nem használ a banda,
csak egy elég beteg kinézetű, millió kábellel összedugdosott szintiállomást.
A központi hangzást azonban felhígítják olyan stílusokkal, mint egy-egy dögös hard rock vagy heavy metal elem, táncoltató funky groove-ok és témák, jazzes betétek, experimentális megvalósítások keleti dallamokkal, itt-ott pedig még egy kicsit harapósabb metálrészletek és lebegős, ambientközpontú, alternatív elemek is megjelennek.
A 20 éves Romengo nem egyedül ünnepel, erre az eseményre elhívták az összes tradicionális cigány folklór zenét játszó formációt. Színpadra áll többek közt a Kanizsa Csillagai, a Kalyi Jag, a MazsiMó GipsyMó, vagy a Szilvási Gipsy Folk Band.
A zenekarok egytől egyig Romengo dalokat fognak átdolgozni, így ünnepelve a formáció húszéves fennállását.
A 2004-ben alapított Romengo a magyarországi oláh-cigány zenei kultúrát képviseli dalaiban. Eddigi pályafutások alatt négy kontinens több mint 30 országában léptek fel. Világzenei fesztiválokon és koncerttermekben játszottak többek közt Dél-Korea, Malajzia, Dél Amerika, India, Mexikó és Üzbegisztán városaiban, de
a Berlini Filharmónia vagy a Frankfurti Opera közönsége előtt is színpadra léptek már.
Három nagylemezük jelent meg eddig, mind nemzetközi zenei toplistákon szerepelt. Hivatásukat, a cigány és nemcigány honfitársaik együttműködésének erejét, a zenén keresztül mutatják meg. Ezt első lemezük címébe is besűrítették: Kétháné, ami cigányul azt jelenti, Együtt. A tagok nagy része otthoni körülmények között tanult zenélni. A szülőktől, nagyszülőktől hallott dalokat a mai városi hangzásnak megfelelően a hagyományok tiszteletével szólaltatják meg.
A Romengo énekesnője Lakatos Mónika, aki 2022-ben első hagyományőrző oláh cigányként kapott Kossuth-díjat. Ugyanígy első cigány származású díjazott volt a WOMEX nemzetközi világzenei egyesületének életműdíjasai között és a második magyar származásúként a Muzsikás együttes után. A zenekar húszéves fennállását az A38-on ünnepli december 6-án.
Nem igazán tudom, ki vagyok most – énekli Shawn Mendes új albuma nyitódalában, a Who I Amben. Talán ezzel is magyarázható, hogy a lemez címe (Shawn) a művész keresztneve. Ezzel nincs is baj, akkor sem, ha ez immár a második, saját magáról elnevezett munkája – gondoljunk csak a 2018-as Shawn Mendes című albumára. Lehet, hogy a még mindig csak 26 éves kanadai sztár nem is a rockkoncertjein érzi magát igazán jól, hanem a keresztelőkön.
Mendesben nem is a dalai a legizgalmasabbak, hanem az, hogy miképp kezeli egy fiatalember a túl korán jött sikert. Közismert, hogy mentális problémákra való hivatkozással lemondta 2022-es világ körüli turnéját, hogy megtalálja saját magát a több száz fős crew és a több tízezer rajongó között.
Leléptem a színpadról úgy, hogy nem maradt semmim – halljuk a Why Why Why Why Why című dalban, majd így folytatja: „De itt vagyok, és újra dalokat éneklek.” Ez is rendben lenne, ha az őszintesége komoly kreatív energiákkal társulna, de hiába veti fel a nemi identitás problematikáját, a produkcióban nincs meg az erő, amitől azt mondanánk:
szívesen kiülünk vele a tengerparti tűzrakó hely mellé,
ahol talán fehér lenvászon nadrág lenne rajta, félmeztelenül hangolná a gitárját, és megmutatná, milyen az egykori tinisztár, aki meditatív countryjával önismereti tréningre hív mindenkit. Őszintének tűnik, még a szexuális orientációjának bizonytalanságával is eljátszik, mégsem tépi le magáról a húst. Olyan fiú jön velünk szembe, aki nehezen dolgozta fel a túl korán jött sikert.
A lemez inkább azért kaphat figyelmet, mert vannak mögötte átélhető történetek. Szimpatikus a mesélés igénye, az, hogy reflektál a Camila Cabellóval való szakítására is, hogy szóba hoz privát momentumokat, hogy nem ment el egy temetésre, viszont hiába a bizalma a közönsége felé, a dalokból hiányzik a drámai erő.
Shawn Mendes annyira belefáradt a show-biznisz kötelező köreibe,
hogy a 2020-as, egyébként nem is különösebben sikeres Wonder című albumát követő turnét lemondta. Adódott a kérdés: rendbe jött-e a mentálisan kimerült fiú, aki a stúdióba sem tudott már úgy belépni, hogy ne törjenek rá pánikrohamok. Egy év kreatív pihenő után Ed Sheeran vendégeként tért vissza a színpadra, azaz a frontvonalba.
Ha egy albumnak virágcsokor a címe, akkor felmerülhet bennünk, hogy vajon meddig marad friss a virág, hogy van-e virágnyelve a daloknak, feleslegesek-e a szalagok, a csomagolópapír, és hogy milyen a csokréta összhatása.
Gwen Stefani Bouquet című új albuma friss, illatos, ún. yacht rock album, azaz kortárs, felnőtt soft rock lemez, amely mindvégig benne marad a popzónában, miközben egy hálaadó mise új férjének, Blake Sheltonnak, akivel 2021-ben házasodott össze. A country-crossover énekes jelenléte nemcsak a Purple Irises című dalban nyilvánvaló – amelyben énekel is – , hanem az album hangképében is. A Bouquet, az egykori No Doubt énekesnőjének nyolc év után az első rendes stúdióalbuma, ha karácsonyi kiadványát, a You Make It Feel Like Christmast (2017) nem tekintjük sorlemeznek.
A Bouquet a Somebody Else’s című bosszúdrámával löki be a képzeletbeli countrykocsma lengőajtaját, és adja értésünkre, hogy jobbat érdemelt volna az előző kapcsolatánál. Majd felteszi magának a kérdést: nem tudom, hogy egy olyan szív, mint az enyém, mit keresett egy ilyen szerelemben, és hogyan voltam képes egy narcisztikus, félpszichotikus, manipulatív férfival élni?
Miután letudta a múltat, már csak a derű óráit számolja. Az album szerelmi évődés lesz, minden arról szól, hogyan élnek Sheldonnal. Eszünkbe juthat a Záray–Vámosi házaspár is, hiszen a Köszönet a boldog évekért hangulata lengi be ezt az albumot, csak nem a Stúdió 11 játszik Dobsa Sándor vezetésével, mert táncdalok helyett laza, countryhatású felnőttrockot hallunk. Olyasmit, mint a Fleetwood Mac, a Chicago és Hall & Oates, leginkább a Spotifyra kalibrálva.
Az albumon összeér több évtizednyi countrypop, amelyet a gyermek Stefani az autós utazások során a rádióban hallott, mindez szelíden hullámzik, mint egy lakókocsipark irodájának tetején a csillag-sávos lobogó. Ugyanakkor vannak itt skás, reggae-popos ízek is, megidézve a művésznő ifjúkori önarcképét. Csak hogy tudjuk: a ska nemcsak a londoni pubokban autentikus, hanem gyermekkora helyszínén, Anaheimben is, ahová felhúzták a világ első Disneylandjét. A város határában ott díszeleg egy tábla:
A világ legboldogabb helyére érkeztél.
Nem tudhatjuk, hányszor jutott eszébe ez a mondat a zátonyra futott házassága idején, mindenesetre most olyan, mintha ő maga teremtette volna meg a legboldogabb helyet Blake Sheltonnal, akivel a The Voice című zenés vetélkedőben ismerkedett meg.
Tommy Makem ír zenész és mesemondó szerint az ír népzene legnagyobb katasztrófája a The Pogues. Szerencsére rajta kívül mindenki más szerette Shane McGowan zenekarának thrash folkját, ami nemcsak a posztpunkszcénának adott új impulzusokat, de magának az indie-popnak is. Persze ez a megjegyzés a legkevésbé sem érdekelte volna azt a zenekart, amelynek az eredeti neve, a Pogue Mahone annyit jelent gael nyelven, hogy csókold meg a seggem.
Negyven éve jelent meg a zenekar első albuma, a Red Roses For Me, ennek örömére újból piacra dobták a lemezt, egyből két formátumban is. Ünnepi, piros bakelitlemezen, valamint egy dupla CD-szettben, amely az album eredeti dalain kívül B oldalas számokat és a zenekar 1984-es BBC-felvételeit is tartalmazza.
Ha a The Pogues debütálása nem is volt olyan meghökkentő, mint a Sex Pistols 1976-os feltűnése, azért az mindenkit megdöbbentett, hogy nyolc év múlva jött egy zenekar, amely a tradíciót tagadó punk nyers energiáját vegyítette össze az ír népzene zabolátlanságával. A The Pogues közös nevezőre hozta a Damnedet a The Chieftainsszel, és nem volt kérdés: percek alatt az asztal alá itták a Manterns bakancsos kocsmapunkokat.
Az ír tengerészlíra és a fakezű punk-rock helyett megalkották a Thatcher-kormányt ócsároló, a városi lét magányáról szóló húgyszagú folkot. Shane McGowan ráadásul hitelesebb figura a festett hajú, piperkőc punkoknál. Nemcsak azért, mert hajléktalanszállón is élt, és annyira nem adott magára, hogy a szuvas fogaival elmenjen a fogorvoshoz, hanem tényleg újraértelmezte mindazt, amit úgy hívunk: esztétika. Legyen az egy esztétikus fogsor vagy a folk.
A Red Roses For Me afféle városlemez is, de nem olyan érzelmes, mint Bereményi Budapestje, hiszen a The Pogues legszívesebben felgyújtaná a túlságosan drága és piszkos Londont, de a Down In The Ground Where Dead Men Layban már érzelmesen viszonyulnak városhoz. A piálás olyan életforma a The Poguesnál, mint a rockereknél a motorozás, vagy a hippiknél a meditáció.
Arról énekel McGowan a Boys From The County Hellben, hogy megivott tíz korsó sört, és közben átkozta az összes kocsmai cimboráját, mégis megpróbálja őket lelejmolni azzal a rossz dumával, hogy ha kölcsönad valaki tíz fontot neki, azt meghívja egy italra. Csoda, hogy már a The Clash előzenekarnak szerződtette őket?
Megjelent a hazai dalszerző és előadó, Frenk kilencedik albuma, az Isten élt Pesten. Az új lemez a zenei kísérletezés mellett ezúttal inkább az érzelmes dalokra és szövegekre építkezik, amelyekben az előadó igyekszik zenébe önteni élete, világunk és belső létünk nagy és hétköznapi kérdéseit egyaránt.
A kilenc számot tartalmazó kilencedik lemez nagyjából negyven perc hosszú kiadvány, zeneileg elég nagy ívet ír le. Bár zömében a hetvenes és kilencvenes évek hangzásvilágára épít, néhány modern elem is megjelenik az effektek és gitárhangzások terén. Emellett az albumot átjárják a szándékosan roncsolt hangzások, itt-ott lo-fi stíluselemeket idéző kísérleti megközelítések.
Számos ismert zenekar hangzásvilága megjelenik az albumon, így egyes dalok bizonyos elemei a hetvenes évek funkyelőadóit idézik vagy esetleg az LGT megoldásait. Másutt a nyolcvanas, kilencvenes évek elektronikus zenei előadói ugranak be, akár a Eurythmics, de van olyan dal, ahol még Nick Cave alternatív koncepciói is bevillannak.