A magyar labdarúgó-válogatott élt a saját maga által kiharcolt óriási lehetőséggel, és nem csupán automatikusan kiharcolta helyét az Európa-bajnokságon (52 év után először), mindezt csoportelsőként tette meg, miközben megannyi felejthetetlen élményt szerzett a szurkolóknak. A 2023-as évre szubjektív élményeket is belefűzve tekintettünk vissza.
Indítsunk egy kicsit még messzebbről.
A magyar válogatott remek szereplésének köszönhetően feljutott a Nemzetek Ligája A divíziójába, ahol az angol, a német és az olasz alakulat mellett egyértelműen a kvartett legesélytelenebbjének számított. A papírforma alapján kinézett a csoport utolsó helye, bravúrokkal elcsípett egy pontok. Ezzel szemben a valóság teljesen másként alakult. A válogatott egészen az utolsó pillanatig harcban volt a négyes döntőért, sorsa az utolsó meccsen dőlt el – és zárt végül az Európa-bajnok mögött a második helyen.
Épp az olaszoktól 2022. szeptember 26-án elszenvedett budapesti vereség (0–2) volt a legutóbbi találkozó, amelyen Marco Rossi együttese vesztesen hagyta el a pályát, így idén először zártunk egy naptári évet veretlenül 1976 óta.
Az NL-remeklésnek köszönhetően az első kalapba nyert besorolást nemzeti együttesünk az Eb-selejtező sorsolásán, és igencsak elégedetten konstatálhattuk, hogy túl azon, hogy a legerősebb együtteseket alapból elkerültük, még a többi kalapból is kifejezetten szerencsésen húztak mellénk.
Az évet az észtek elleni felkészülési mérkőzés vezette fel. Az amúgy nem túl izgalmas ütközetnek egy házon belüli kisebb balhét követően mégis elég komoly visszhangja lett: Szoboszlai Dominik és Sallai Roland kő-papír-ollóval döntötte el a büntetőrúgás kérdését, amit ráadásul utóbbi ki is hagyott végül.
Az Eb-selejtezőket és a bolgárok elleni ütközetet is favoritként vártuk, és rég várt módon úgy intézte el a válogatott papíron legyőzendő riválisát (3–0), hogy egy pillanatnyi kérdés se lehessen, és a későbbi végeredmény már a szünetre kialakult – sőt, még egy kicsit meg is trollkodták Szoboszlaiék a gólörömöt.
Szintén felemelő volt tapasztalni azt az egészséges önbizalmat, ami áradt a játékosokból, valamint azt, hogy az ekkor még az RB Leipziget erősítő középpályás szabályosan kérte magára a „terhet”, mondván, ő szívesen leveszi bárkinek a válláról.
Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy megjöttünk, itt tényleg meglehet az Eb-szereplés.
Jött az előzetesen kulcsfontosságúnak ígérkező montenegrói túra, amely sok magyar szurkolónak egy rögtönzött tengerparti nyaralást is hozott Budvában június közepén, hogy aztán 17-én Podgorica felé vegyék az irányt.
Végül az előzetesen kiadott jegymennyiség (500) helyett ránézésre legalább kétszer annyi honfitársunk foglalt helyet a vendéglelátón.
És szurkolhattuk ki, hogy az első nagy lehetőség, Nagy Ádám mentési kísérlete a kapufán csattanjon. Ezzel viszont nagyjából le is ment a meccs érdemi része, gól nélküli döntetlennel zártunk (0–0) – látszólag ezzel pontosan azt az eredményt elérve, amiért kimentünk.
Ezt maga Dibusz Dénes is megerősítette kérdésünkre a meccs után, kiemelve, hogy néha fontosabb elkerülni a vereséget, mint mindenáron a győzelmet hajszolva végül kikapni – utalt az Albánia elleni világbajnoki selejtezőkre a Ferencváros kapusa, és nem tudtunk nem egyetérteni vele.
Merthogy a három nappal későbbi, Litvánia elleni hazai selejtezőn újra lehengerlő rajtot vettek a mieink. Igaz, Varga Barnabás vezető találatára bő fél órát kellett várni, majd miután sokáig nem sikerült meglőni a másodikat, még a hajrában is izgulni kellett.
Jött azonban Sallai Roland bombája, és eloszlatta a kételyeket (2–0) – a mieink eggyel jobb gólkülönbségüknek hála előzték a szintén hétpontos szerbeket a nyári szünetben.
Szeptember elején hiába kezdtünk pocsékul Belgrádban, Szalai Attila öngólját gyorsan feledtettük, és Varga, valamint Orbán találatával két perc alatt megfordítottuk a meccset, így pedig ugyanúgy 2–1-re nyertek a mieink, mint – a csehek elleni felkészülési 1–1 után – a csoportrangadó budapesti visszavágóján október közepén.
A különbség itt mindössze annyi volt, hogy Varga Barnabás találata volt az első, erre jött egy szöglet utáni Pavlovics-fejes, de mielőtt nagyon elszomorodhattunk volna, már jött is Sallai Roland bombagólja, amit még egy portugáliai sportesemény díjátadója alatt is sikerült azért jól hallhatóan megünnepelnünk...
Ez után ugyanis biztos volt, hogy már egy litvániai siker továbbjutást érne, és bár kétgólos hátrányból felállva végül „csak” ikszeltünk (2–2), ez is elég volt ahhoz, hogy Bulgáriában már egy döntetlennel is meglegyen az Eb, sikerrel pedig a csoportelsőség.
A mérkőzés botrányos felvezetése (még két nappal előtte is tologatták a helyszínt...) után úgy festett, hogy nem lesz itt gond, aztán előbb a gól-, majd az emberelőnyünk is odalett, miközben a mi térfelünkre félidőnként áttévedő házigazda három lehetőségéből kettőt is gólra váltott. Ezen a ponton nagyon meleg helyzetbe is kerülhettünk volna, de jött a 97. perces egyenlítés (2–2), ezzel együtt pedig az önfeledt ünneplés – Bulgáriában négy métert repülő székkel, a szerkesztőségben pedig egy felszabadult ordítással.
A Montenegró elleni záráson így igazából bármi lehetett volna, de a csoportelsőség előnyeit hiba lett volna kihasználatlanul hagyni – más kérdés, hogy a rivális megint rögvest az első lehetőségét értékesítette.
Egészen a második félidő derekáig hiába volt meddő fölényünk, a jég csak nem akart megtörni. Hanem aztán érkezett a selejtezősorozat végére Európa-(sőt, talán világ)klasszissá érő Szoboszlai Lionel Messit idéző szólója, amelynél nemcsak a lelátó, de még a médiaszektor is egy emberként ugrott talpra. Két percre rá érkezett a liverpooli futballista újabb, immár fordítást érő találata, majd a kapuban Dibusz parádéja, és végezetül a szemfüles Nagy Ádám lezárása (3–1).
A Magyarország–Montenegró-mérkőzés összefoglalója
A magyar válogatott csapatkapitánya az utolsó három fordulót három-három góllal és gólpasszal zárta, illetve Szófiában az Eb-kijutást érő bolgár öngól előtti felívelés is az ő érdeme, majd a Puskás Arénában az utolsó Eb-selejtezős magyar találatot is az ő szabadrúgása készítette elő, mondhatni, hogy oroszlánrészt vállalt a sikerből.
Ami után nem véletlenül hangsúlyozták a játékosok, hogy senkitől nem kell tartani, hiszen a válogatott az elmúlt években bebizonyította, bármelyik csapattal képes felvenni a versenyt.
Március 27.:
Magyarország–Bulgária 3–0
Június 17.:
Montenegró–Magyarország 0–0
Június 20.:
Magyarország–Litvánia 2–0
Szeptember 7.:
Szerbia–Magyarország 1–2
Október 14.:
Magyarország –Szerbia 2–1
Október 17.:
Litvánia–Magyarország 2–2
November 16.:
Bulgária–Magyarország 2–2
November 19.:
Magyarország –Montenegró 3–1
| A G CSOPORT VÉGEREDMÉNYE | |||||||
| 1. MAGYARORSZÁG | 8 | 5 | 3 | – | 16–7 | 9 | 18 |
| 2. Szerbia | 8 | 4 | 2 | 2 | 15–9 | 6 | 14 |
| 3. Montenegró | 8 | 3 | 2 | 3 | 9–11 | –2 | 11 |
| 4. Litvánia | 8 | 1 | 3 | 4 | 8–14 | –6 | 6 |
| 5. Bulgária | 8 | – | 4 | 4 | 7–14 | –7 | 4 |
December elején aztán azt is megtudtuk, hogy az Európa-bajnokság csoportkörében a házigazda Németország lesz az első kalapos ellenfelünk (olvasóink nagy örömére, hiszen toronymagasan a 2023-ban gyengélkedő nationalelf mellett állt a legtöbb voks).
A harmadik kalapból középnehéz opció érkezett Skócia képében (melyet balgaság lenne lebecsülni, lévén megverte Spanyolországot, és kiejtette Norvégiát!), a negyedikből pedig az egyik legnehezebb együttes, Svájc – de legalább nem az olaszok.
Mert, ha azt nézzük, hogy közben Albánia pedig Spanyolországot, Horvátországot és Olaszországot is „megnyerte” magának, ehhez képest a mi teljesen kiegyenlített csoportunk kifejezetten »easy«.
(Borítókép: Szoboszlai Dominik a Magyarország–Montenegró-mérkőzés után 2023. november 19-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)