Index Vakbarát Hírportál

Robert Eggers eddigi filmográfiáját elnézve kétségünk se lehet róla, hogy egy különleges műfaj képviselőjéről van szó: a 41 éves író-rendező kosztümös horrorfilmeket készít, nem is akármilyeneket, debütáló alkotása, a 2015-ös The VVitch egy parasztcsalád boszorkányüldözését dolgozta fel. Majd jött a nézőt is egzisztenciális pánikba hajszoló, fekete-fehér A világítótorony, de Az északi is egy egészen felkavaró királydráma lett, némi vikinges maszkulinitással felöntve. Az eredeti tervek szerint a magyar sajtónak már bemutatott, a mozikban széles körben január 2-án debütáló Nosferatu az amerikai direktor második filmje lett volna, amin Eggers jó tíz évvel ezelőtt kezdett el dolgozni, ám a kreatív folyamat nehézkesnek bizonyult, és benne volt a pakliban, hogy még egy olyan tehetséges fószer bicskája is beletörhet, mint amilyen ő.

Részlet a Nosferatu című filmből

Fotó: Courtesy of Focus Features / UIP Duna Film

A Nosferatu remake, egy 1922-es német vámpírfilm adaptációja, amit akkor F. W. Murnau rendezett, és amit hiába tartanak a horror egyik legnagyobb mérföldkövének, anno csúnya botrány árnyékolta be a premierjét. Egy nem hivatalos Drakula-filmről van szó a szemtelen fajtából, mert bár a neveket megváltoztatták benne, és így lett III. Vlad havasalföldi fejedelemből Orlok gróf, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, Minából pedig Ellen – a történet főbb taktusai maradtak ugyanazok. Jó egy évszázaddal ezelőtt pedig a Drakula szerzőjének, Bram Stokernek az örökösei nem is haboztak, hogy plágium miatt szétpereljék a Nosferatu alkotóit. A vége az lett, hogy néhánytól eltekintve

Ha csúnyán akarok fogalmazni, akkor az új Nosferatu egy koppintás koppintása, de mivel a remake-ek korát éljük, bele kell törődni, hogy Hollywood lelkesen karol fel egy ehhez hasonló projektet, és volt is az ötletnek létjogosultsága, miszerint Robert Eggers megpróbálta elhozni a fiatalabb generációknak a 20. századi vámpírhorrort, csak épp a megvalósításba hibák csúsztak. Mégpedig csúnya és amatőr hibák.

Különleges, mondhatni formabontó megközelítésből mutat be egy újabb művészeti témát az Exhibition on Screen sorozat legújabb epizódja, a 200 éves a londoni Nemzeti Galéria. A dokumentumfilmben a múzeum munkatársai és hírességek mesélnek kedvenc festményeikről: tudományos eszmefuttatás helyett most személyes történetek kapnak főszerepet.

A londoni Nemzeti Galéria a világ egyik legnagyobb képtára. Tele van remekművekkel, a történelem kifogyhatatlan forrása. De kinek a történetét meséli el, és melyik műalkotásnak van a legnagyobb hatása? Nos a film szereplői egytől egyig más választ adnak a kérdésre. 

A 200 éves a londoni Nemzeti Galéria készítői szerint a művészet ereje abban rejlik, hogy

A film azokat szólaltatja meg, akiknek az életét valamilyen módon meghatározta a két évszázaddal ezelőtt megnyílt intézmény. A biztonsági őrtől az igazgatóig, a hétköznapi látogatótól a hírességekig és a királyi család tagjaiig, a legkülönbözőbb emberek mesélik el a galériához, valamint egyes alkotásokhoz fűződő érzéseiket, kapcsolatukat.

Amikor nincs elég rossz film a kínálatban, mindig bízhatunk Dwayne Johnsonban, a pankrátorból lett színészóriásban, aki összehozta a DC szuperhősfilmek egyik legnagyobb szégyenfoltját, a Black Adamet, de élettelen játékával 2017-ben pár hónapon belül egymás után herélte ki a Jumanjit és a Baywatchot, na és a Halálos iramban-filmekben úgy lett a legrosszabbul alakító színész, hogy ott volt mellette Vin Diesel is. Napestig lehetne sorolni, miért rettenetes színész a Rock, aki talán legutoljára a 2015-től 2019-ig vetített Nagypályások című sorozatban volt képes bármi értékelhetőt felmutatni, azóta meg sodródik az árral, és a kapcsolatrendszeréből él. Más oka nem lehet annak, hogy még mindig kap munkát Hollywoodban a kopasz akciósztár.

Részlet A hullahó-akció című filmből

Fotó: Amazon Studios

A Rock újdonságát, A hullahó-akciót idehaza úgy nézte a közönség, mintha kötelező lenne, a november 7-ei mozis premierje óta az eredetileg streamingre szánt karácsonyi akciófilmre 200 ezernél is többen váltottak jegyet, ami mindössze azért megdöbbentő, mert egy rettenetes alkotásról van szó, amibe igaz, hogy szorult néhány jobb ötlet, és egy – a színészgárda maradékához képest egészen korrektül teljesítő Chris Evans, de a december 12-től az Amazon Prime-on is elérhető produkció így is egy popkulturális környezetszennyezésnek tekinthető. Ezzel a megállapítással pedig kedves voltam és visszafogott, mert A hullahó-akció valójában egy nagy rakás trágya.

A film egyrészt a Mikulás testőre, Callum Drift (Dwayne Johnson) körül forog, aki már nem látja az emberekben a jóságot, és az ünnepekben az értelmet, ezért a visszavonulást fontolgatja. A nagy szakállú, meglepő mértékben kigyúrt Télapó (J. K. Simmons) erről persze hallani sem akar. Túl sok beleszólása persze nincsen a döntésbe, mert a karácsonyra készülő jó szándékú öreget egyik napról a másikra elrabolják. Minden jel a Mikulásban gyerekkora óta nem hívő Jack O’Malley (Chris Evans) felé mutat, aki csak élné léha és mindenféle célt nélkülöző életét, amikor óriási jegesmedvék, fej nélküli lovasok, krampuszok, horrorisztikus hóemberek, és egy brutálisan élettelen színészi alakítást felmutató Lucy Liu esnek át a küszöbén, hogy belerángassák ebbe az őrületbe.

Ordas nagy hazugság lenne azt állítani, hogy a horror rajongóit elkényeztették idén az alkotók. A zsáner kedvelői többnyire korábban jól működő ötletek langyos felmelegítését, a plágium határát súroló fércműveket és meglehetősen gyatra folytatásokat kaptak. A Veszettek című francia horror akár meg is menthette volna a 2024-es évet. De nem tette, pedig minden esélye meg volt rá.

A francia horror nagy múltra tekint vissza, jó pár mára klasszikussá váló darabot ide idézhetnénk. De elég, ha csak az 1955-ben bemutatott Ördöngösök vagy a 2008-as Mártírok című filmre gondolunk. És hát amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy 2023 egyik legjobb horrorját, a Vörös szobákat pedig a kanadai franciáknak köszönhetjük. Így ha azt olvassuk, hogy új francia horror érkezik a mozikba, ráadásul az egész film egyetlen, végtelenül bizarr snittből áll, akkor különösebb hezitálás nélkül csak annyit mondunk: na, nézzük! 

A legnagyobb kiszolgáltatottságot talán a szeretet hiánya okozza: elszigetel minket, vagy rávesz olyan döntésekre, amit tiszta fejjel sosem tennénk meg. Ezt a terhet hordozza magával Grace Pudel, az Egy csiga emlékiratainak főszereplője, aki magányában egyre jobban behúzódik csigaházába, sodródik a kétségbeesés felé, mígnem élete a semmi peremére ér, de ekkor mégis „csoda történik”.

Adam Elliot legújabb animációs filmje, amit a 2025-ös januári Golden Globe-ra is jelöltek – nagy eséllyel pedig az Oscar-jelölést is meg fogja kapni – nyolc évig készült. 94 percnyi stop-motion technológia, amihez többek közt olyan színészek adták a hangjukat, mint Sarah Snook és Jacki Weaver, vagy a rocksztár, Nick Cave. 

Az Oscar-díjas író-rendező életének egyik legnagyobb munkája az alkotás, mindössze a 2009-es Mary és Max című filmje volt hasonló volumenű. Bár a mostani film csak 2025. január kilencedikén jelenik meg Magyarországon, Ausztráliában és az Egyesült Államokban már több hullámban mozikba került 2024 októberében és novemberében. Eddig a kritikai oldalak zöme elismerően írt róla, a BFI Londoni Filmfesztiválon díjat is nyert, ha pedig a filmes világ két legnagyobb gáláján is jól teljesít, akkor az Egy csiga emlékiratai Adam Elliot karrierének csúcspontja is lehet.

Az Oscar-gála hivatalos oldala nyilvánosságra hozta a 2025-ös díjátadó 10 kategóriájának shortlistjeit. Bár ez a névsor még rövidülni fog, következtetni lehet belőle a végső versenyzőkre. Eddig a jelölteket nézve papírformának tűnik a történet. A Dűne: Második rész, a Wicked és a Nosferatu valószínűleg többszörösen pódiumra állhat majd a gálán, de a Gladiátor II. és az Alien: Romulus sem esélytelen pár díjra. Az igazi érdekesség azonban a Golden Globe-on is taroló Emilia Pérez.

Persze csak jelölések terén beszélünk tarolásról, hisz a Globe díjazottjaira is még januárig kell várnunk, de ahogy korábban megírtuk, a zenés, nemzetközi alkotás az elmúlt majd 50 év legtöbb jelölését tudhatja magáénak, és az alkotók nagy valószínűséggel nem térnek haza üres kézzel.

Bár a fő Oscar kategóriák shortlistjei (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfi és női főszereplő, legjobb forgatókönyv) egyelőre nem nyilvánosak, a zenét, hangot, sminket és vizuális effekteket nézve már kezd kirajzolódni egy olyan minta, amely alapján elég kiélezett versenyre készülhetünk.

Fotó: Andrew H. Walker / Getty Images Hungary

Tagadhatatlan, hogy a 2023-as év egyik legsikeresebb filmje a Barbie volt, ami amellett, hogy beszakította a kasszákat, egy valódi popkulturális mozgalommá is vált.

Fotó: Mega / Getty Images Hungary

Még az is könnyen észrevehette, hogy adni kezdték a Barbie-filmet, aki barlangban élt, és nem volt bekötve hozzá az internet, a plázák ugyanis megteltek Barbie-egyenruhába öltözött nézőkkel, akik talpig rózsaszínben, csapatostul vonultak a 2023-as nyár legjobban várt újdonságára.

Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, ha felmerül valakiben a kérdés, hogy mikor jön a folytatás. A választ egyelőre még nem tudni, a The Hollywood Reporter azonban két forrásból is úgy értesült, hogy a rendezők már dolgoznak a Barbie 2-n.

Jó pár évvel ezelőtt, ha megkérdezték volna, hogy mit tartok a regényen alapuló sorozatok csimborasszójának, kapásból a Trónok harcát mondtam volna. Legalábbis az ötödik évadig, amíg David Benioffnak és D. B. Weissnak ott volt a kezük alatt A tűz és jég dala alapanyagként, és közelről követhették sorvezetőként George R. R. Martin sztoriját. Aztán lehagyták a könyveket, Havas Jon visszatért a halálból, a Trónok harca pedig a dialógusokat, a szövevényes cselekményt és az eposzi méreteket öltőnek és sokkolónak beharangozott finálét tekintve is beleállt a földbe, mint a gerely.

Fotó: Netflix Media Center

Nem fenyeget hasonló ballépés a Netflix új misztikus sorozata, a Száz év magány esetében, köszönhetően annak, hogy a december 11-én bemutatott produkció teljes egészében a kolumbiai író, Gabriel García Márquez 1967-es könyvét dolgozza fel. Az egyelőre 8 résszel látható, de 16 részesre tervezett széria az elejétől kezdve teljes súlyával támaszkodik a terebélyes családi drámára, amelyért a szerző Nobel-díjat kapott: a szövegkönyv igényes, a fényképezés valami elképesztően gyönyörű, ergo csak a jéghegy csúcsa, hogy a készítők még a mágikus realizmust is úgy ültették képernyőre, hogy ezek a snittek hátborzongatóak, horrorisztikusak és elgondolkoztatóak egyben. Pont, mint a forrásműben.

Pedig Gabriel García Márquez nagyon nem akarta, hogy a könyvéből bármiféle film vagy sorozat készüljön, az író kézzel-lábbal tiltakozott a szórakoztatóipar ellen, és hogy bekebelezzék a Buendía család történetét. A kolumbiai alkotó úgy gondolta ugyanis, hogy túlságosan szövevényes, hosszú időt felölelő felnőttmese ez ahhoz, hogy értékelhető legyen a végeredmény.

A Netflix-féle Száz év magány a legelső percétől odaszögez a tévéhez, csak úgy ontja magából a stílust. A 19. század elején kezdünk, valahol Kolumbiában, José Arcadio Buendía (Marco Antonio González) és Úrsula Iguarán (Susana Morales) arra készülnek, hogy egybekeljenek, a falu és szüleik azonban ellenzik a frigyet, elvégre a férfi és a nő közvetlen unokatestvérek. Jó vidéki szokás szerint a rosszmájú lakosok a szájukra veszik a fiatal párocskát, akik csak boldogok akarnak lenni, ám egy rosszul elsült kakasviadalnak vérontás lesz a vége. Ez az a pont, amikor José Arcadio és szerelme elhatározzák, a saját lábukra állnak, és jó pár barátjukkal karon fogva megkeresik a saját helyüket a világban.

„Kevés dolog izgatja annyira a fantáziámat, mint az olyan emberek, akiknek különös hobbijaik vannak. Kalandvágyó gyerek voltam mindig is, a kincskeresés rengeteget foglalkoztatott, és bár sose kaptam fémkeresőt a szüleimtől, egyszer, amikor Afrikában nyaraltunk, találtam egy dárdahegyet és néhány régi busman barlangrajzot” – nyilatkozta egy ízben Mackenzie Crook a BBC-nek, akit a többség A Karib-tenger kalózai és a Trónok harca nem túl bizalomgerjesztő mellékszereplőjeként ismerhet, és aki író-rendezőként pont ebben a témában alkotott meg egy rejtett kincsnek beillő sorozatot.

Fémkeresők

Fotó: bbc

Szó szerint, mert a Fémkeresők, amelynek első évadát idehaza a Direct One mutatta be december 9-én, két amatőr kincskeresőről szól. Egyikük a Mackenzie Crook által játszott, archeológusnak vágyó Andy, aki rajong a televíziós kvízműsorokért és alja munkákból tartja fenn magát, miközben barátnőjével, a temperamentumos Beckyvel (Rachael Stirling) néha csúnyán összekapnak. Másikuk pedig Lance (Toby Jones), egy tősgyökeres agglegény, aki targoncavezető és lelkes zenész. Ők ketten nem is lehetnének különbözőbbek, ahogy talán ebből a pár sorból is látszik, ugyanakkor összeköti őket közös hobbijuk. Az, hogy fura eszközeikkel kimennek a rétre, és elveszett ereklyék után kutatnak. Persze többnyire nem találnak semmit, és ilyenkor „irány a pub” felkiáltással elmennek kocsmázni, de

A sztori rettenetesen brit, ennél britebb nem is lehetne, egy kitalált, Danebury nevű városkában járunk, Essex északi részén, és amikor azt írom, hogy a település a kilátástalanság centruma, azt tessék igencsak szó szerint venni. Pontosan ezért annyira nagy szó, hogy Andy és Lance újra és újra csillogó szemmel mennek ki pittyegni és kutatni a fémdetektoraikkal. Mackenzie Crook és Toby Jones a főszerepekben aranyat érnek, hiszen természetesen ható, visszafogott, már-már introvertált alakításaikkal elérik, hogy a Fémkeresők gyorsan a szívünkhöz nőjön.

Sokszor kapja az ívet a Netflix azért, mert képesek arra, hogy szemrebbenés nélkül kaszáljanak el jobb sorsra érdemes új sorozatokat. Nyilván ez régen is így volt, mindig is ezt csinálták az amerikai networktévék és kábelcsatornák, tartalomgyártás terén ez az iparág sosem volt túlságosan könyörületes. Ha valami nem hozta a számokat, lendült a kasza, és ugrottak a következő projektre. A Netflixnél mégis valahogy feltűnt a tömegeknek, hogy hiába a kreatív ötlet (Kaos), a bevált misztikus körítés (1899), esetleg a rajongók túláradó szeretete (The Society), bármi beleállhat egyetlen etapot követően a földbe.

Részlet a Fekete galamb című sorozatból

Fotó: Netflix

Jelentem, ezúttal hasonlótól nem kell tartani, a december 5-én indult Fekete galambot jóval azelőtt, hogy egyáltalán bemutatták volna, a vezető streamingszolgáltató berendelte egy második évadra. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a Netflix vakon bízott valamiben, és jól is tették, mert a végeredmény valami egészen különleges lett: egy karácsonyi thrillersorozat, amelyben Keira Knightley egy beépített ügynöknőt játszik, az akció és a vérengzés, valamint a feszültség adagolása pedig a néha szappanos körítés ellenére meg-megidézi bennünk, nézőkben a nagy ünnepi klasszikust, a Die Hardot.

Peter Jackson víziója, ahogy az új-zélandi rendező hozzányúlt J. R. R. Tolkien regényeihez, a mai napig mérvadó a későbbi adaptációk készítőinek is. Jól látszott Peter Jackson hatása az Amazon Prime-on sugárzott, harmadik évadára készülő A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűin, és most, a hazánkban december 5-én vászonra kerülő A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja is tíz körömmel kapaszkodik mindkét klasszikus, Középföldére kalauzoló trilógiába.

Pedig azt lehetett gondolni, hogy annak köszönhetően, hogy a japán animék elismert szakembere, a többek között a Star Wars: Víziók egyik nagyon emlékezetes epizódját, a Kilencedik Jedit jegyző, de a Blade Runner: Black Lotus című sci-fi-sorozatot is rendező Kendzsi Kamijama majd nagy lendülettel szakad el az általunk ismert, európai gyökerekkel rendelkező fantasytől, és hoz valami egészen formabontót. Nem így történt, de nem is biztos, hogy baj

Fotó: Warner Bros / youtube

A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja nagyon is a nyugati nézők szája ízének megfelelően készült, a történet közel 200 évvel azelőtt játszódik, hogy az Egy Gyűrű Zsákos Bilbónál kötött volna ki, és Rohan nemzetségének a múltjába enged egy kis betekintést. Amolyan „trónok harcás”, Shakespeare-ből merítkező, királydrámás stílusban, a népet vezető Pörölykezű Helm aranysisakos feje fölött ugyanis kezdenek összecsapni a hullámok, köszönhetően annak, hogy ő a lányát, Hérát legszívesebben egy daliás gondori herceghez adná... ugyanakkor házasítási-trónfoglalói szándékkal befutnak a dúnföldei barbárok is, élükön Frecával és nem kevésbé barátságtalan fiával, Wulffal.

Az biztos, hogy hatalmas érdeklődésnek örvend a Demjén Ferenc zenéje alapján készült Hogyan tudnék élni nélküled? című film, hiszen már az előzetesére is egymillióan voltak kíváncsiak. A karácsonyi időszak egyik nagy dobásának szánt alkotás 2024. december 12-től látható a hazai mozikban, mi premier előtt megtekinthettük. Kritika következik.

Mielőtt még belevágnánk a film elemzésébe, a recenzensnek be kell vallania, hogy a zenés vígjátékoktól, musicalektől és operettektől instant hideglelést vagy nagyon lassan múló migrént kap, de az sem ritka, hogy idővel könnyen oldódó katatóniába süllyed. Pironkodva ismeri be, hogy a Mamma Mia! című filmet se látta. Ha nála működött a Hogyan tudnék élni nélküled?, akkor a műfaj rajongói, a romantikára és kikapcsolódásra vágyó nagyközönség teljesen odalesz az alkotásért. És mit ad isten? A film működik. Kiemelkedik az elmúlt évek zenés vígjátékai közül. 

Bejelentették a 2025-ös Golden Globe-díj jelöltjeit. Az elismerés az Oscar után a második legrangosabb filmes díj a tengerentúlon, a jelöltek és győztesek listája pedig számos átfedést tartalmaz évről évre, így a mostani nevek alapján már lehet következtetni a 2025-ös Oscar-díj jelöltjeire is. Idén elég széles skálán neveztek filmeket és színészeket sci-fi alkotásoktól mesefilmeken át egészen testhorrorig.

Ahogy a legtöbb filmes gálán, a Golden Globe-on is kiemelt figyelmet kapnak az olyan kategóriák, mint a legjobb film, a legjobb női és férfi főszereplő, a legjobb rendezés, legjobb zene, illetve a legjobb forgatókönyv. A Golden Globe az Oscarral szemben különszedi színészek és alkotások szintjén is a drámákat a többi műfajtól, akár a musical, a komédia vagy a horror.

Golden Globe-díjak 2022. január 9-én

Fotó: Emma McIntyre / Getty Images Hungary

Az idei évben vitán felül tarol (legalábbis jelöléseivel) az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical, ami a filmet rendező Jacques Audiard opera librettójának átirata – a mű hellyel-közzel Boris Razon 2018-as Écoute című novelláján alapszik. Az alkotás tíz jelölést tudhat magáénak, ezzel a Golden Globe történetének második legtöbb jelölést kapott alkotása az 1975-ös Nashville című film után. Ráadásul az összes fő kategóriában indul a díjért, emellett pedig a főszerepet alakító Karla Sofía Gascónt transz nőként jelölték mint legjobb női főszereplő.

Romantikus karácsonyi filmet ígér a Netflix, vígjátékot, de leginkább sírni kellene rajta. No nem azért, mert annyi volna benne a dráma, hanem mert unalmas, gyenge poénokkal operáló, esetlen. Csoda, hogy a forgatókönyvírók fel nem buknak a saját szövegükben. Miközben a nézők, az IMDb szavazása alapján, mérsékelten szeretik.

Tényleg nem az a lényeg, hogy pukkandjunk a nevetéstől vagy áztassuk orcánkat könnytengerben, de az azért nem volna haszontalan, hogy így az év végéhez közeledve kedvünk támadjon a képernyő előtt inni a forró csokit.

Igaz, abban nagyon is, hogy értékeljük a forró csoki ízét. Mert ha a kérdés az, hogy lehet-e karácsonyi film nézése közben forró csokit inni, a válasz az, hogy naná. Ám akkor, ha az ital ízét szívesebben felidéznénk, mint a filmélményt, mint amilyet Stephen Herek rendezőtől kapunk, ilyen esetekben nem is kell azon csodálkozni, hogy Lindsay Lohan neve nem elegendő a sikerhez.

A mi kis titkunk ugyanis olyannyira halovány, erőltetett poénokkal, önmaguk karikatúrájába forduló karakterekkel, hogy mindettől éppen az megy el, aminek egy karácsonyi film nézése közben meg kellene érkeznie: az ünnepi hangulatnak. 

Amikor közeleg a karácsony, feltámad bennünk az igény, hogy megidézzük a gyerekkorunkat, amikor még volt egy kis varázslat és várakozás az ünnepekben az üres fogyasztói és ajándékvásárlási kényszer helyett. Nagy szerencse, hogy bár a Star Warst és a Harry Pottert hiába keressük, az Álomgyár így is menetrendszerűen időzít valami olyan néznivalót a mozikba, amely a rideg hétköznapokból való menekülést lehetővé teszi. Még ha csupán két-három óra erejéig is. Tavaly a Charlie és a csokigyár előzményfilmjével, a Wonkával ünnepelhettünk, idén pedig mit hoz a sors? Újfent egy zenés prequel jutott. Ez nem más, mint az Óz, a csodák csodája világában játszódó Wicked, amely egy sokak számára ismert elvarázsolt világban mutatja be két, egymástól nagyon eltérő boszorkány barátságát és küzdelmét.

Részlet a Wicked című filmből

Fotó: Universal Pictures

A december 5-én idehaza is bemutatott, Wicked című mozifilmnek alapul szolgáló musicalt 2003-ban állították először színpadra a Broadwayen, azóta Stephen Schwartz alkotása jó sok pénzt, 1,7 milliárd dollárnál is többet harácsolt össze a pénztáraknál, világszerte 65 millió nézőnél és 6 milliárdos bevételnél tart. Talán nem csoda, hogy Hollywood is meglátta benne az esélyt, hogy ők is megszedjék belőle magukat. Valljuk be, fennállt az esélye, hogy rókabőr lehúzása lesz a végeredmény, egy lelketlen, hosszú és unalmas blockbuster, ami gyorsan a feledés homályába vész… de nem így lett.

Az, hogy sikeres adaptációról beszélhetünk, legfőképp a főszereplőknek köszönhető. Mind Cynthia Erivo, mind pedig Ariana Grande telitalálatnak bizonyulnak, az egyre hevesebb Oscar-versenyben nehéz lenne megmondani, hogy a két főszereplő közül ki érdemelné meg jobban az elismerést. A történet, ahogy már fentebb említettem, Óz csodaországába kalauzol, és a végén kezdjük, amikor a talpig rózsaszínbe öltözött, varázspálcáját lengető Glinda (Ariana Grande) épp azt ünnepli a néppel, hogy végre legyőzte a gonosz nyugati boszorkányt, Elphabát (Cynthia Erivo). Ekkor teszi fel valaki a kérdést az északi jó boszorkának, hogy ők ketten nem voltak-e barátok egyszer. Valahogy így kanyarodunk vissza a kezdetek kezdetére, hogy meglássuk, mi mozgat egy papíron ennyire gonosz karaktert, mint a zöld boszi.

Senki se hitte, hogy eljön ez a nap, de végre megértük azt, hogy sorban érkeznek olyan videójáték-adaptációk, amelyek megérik a pénzüket. Az HBO úgy is gyönyörűen betalált a The Last of Us című zombidrámával, hogy a közönség a Walking Dead óta észrevehetően bele van fáradva mindenbe, ami csoszog. Hasonlóképpen az Amazon Prime egy világvége után játszódó sztorival, az éppen a Bethesda kezében lévő Fallout játékszéria feldolgozásában keverte össze az abszurd humort az akcióval, úgy, hogy univerzálisan körberajongott lett a végeredmény.

Na és akkor még nem beszéltünk olyan rétegsorozatokról, mint a netflixes Terminator, a Cyberpunk 2077 animációs spin-offja… vagy éppenséggel cikkünk tárgya, az Arcane, amely a League of Legends legismertebb karaktereit veszi alapul, és rakja őket egy olyan parázs alapszituációba, amelytől lerágjuk a körmünket. Ha nem vagyunk LoL-rajongók, akkor is. Ha pedig azok vagyunk, akkor pláne.

Fotó: Netflix

A 2021 őszén a Netflixen debütált Arcane története ugyebár egy steampunk világba kalauzol, ahol a felső tízezer és a szegény réteg egészen látványosan elszakadt egymástól, a gazdagok a fejlődés bástyájának tartott Piltoverben meresztik az egyre terebélyesebb feneküket, míg a bűntől fortyogó, Zaun névre keresztelt alvilágban éppen elszabadulnak az indulatok.

A Christian Linke és Alex Yee által készített Arcane legalább annyi karaktert sorakoztat fel, mint a Trónok harca, akik a legkülönbözőbb háttérrel érkeznek. Ott van a haladást minden áron erőltető Jayce és jóbarátja, Viktor, az elitista Mel, de kapunk rajtuk kívül morálisan megkérdőjelezhető figurákat a két lánytestvér, Vi és Jinx által, valamint ott van még az időutazó Ekko, aki szinte egymaga erősíti a színtisztán jókat, és hogy a vérgonoszok közé is elmerészkedjünk, lehet emlegetni a pszichopata Silcót, a hasonlóképp barátságtalan ábrázatú asszisztensét, Singedet, esetleg a melegszívű csaposból lett bestiát, Warwicket.

Régebben menetrendszerű volt, hogy karácsony közeledtével olyan franchise-ok jelentkeztek új felvonásokkal, mint a Star Wars, A Gyűrűk Ura, esetleg a Harry Potter. Mostanra azonban a mozikból mindhárom világ eltűnt. Hogy hova? A tévébe tették át a székhelyüket, A Hatalom Gyűrűi már a második évadát fejezte be ott, és az HBO is azon ügyködik, hogy J. K. Rowling könyveit egy-egy évadra lebontva hozzák el új szereplőgárdával, és persze a Disney jóvoltából a Star Wars-sorozatok is pörögnek. Ez utóbbiak között találunk olyan gyöngyszemeket, mint A mandalóri és az Andor, olyan korrekt próbálkozásokat, mint az Ahsoka és az Obi-Wan Kenobi, valamint rosszul elsült tévutakat is. Igen, rátok nézünk, Az akolitus és Boba Fett könyve…

Fotó: Disney+

Az eddigi Star Wars-szériák olyan vegyes felvágottá álltak össze, hogy belőlük következtetve nem igen lehetett kiszámolni, hogy a Disney+-ra december 3-án érkező Star Wars: Kóbor alakulat vajon milyen minőséget üt meg. Jó előjelek azért akadtak, ugyanis az új, Tom Holland főszereplésével készített Pókember-trilógia rendezője, Jon Watts és írótársa, Christopher Ford azt tűzték ki célul, hogy az Amblin 80-as évekbeli klasszikusainak stílusát idézzék fel egy kicsit a nézőkben, sztárszereplőnek meg odacsábították a nyolcrészes produkcióba azt a Jude Law-t, aki mostanában Az ifjú pápában és Az új pápában is sorozatozott, de alakította a fiatal Dumbledore-t a Legendás állatok-filmekben.

Egészen egyértelműen látszik, hogy a Kóbor alakulatot Steven Spielberg családi kalandfilmjei inspirálták, már az alapvetés is egy az egyben olyan, mintha a The Gooniest mixelték volna össze az E. T., a földönkívülivel, és rászórtak volna még némi Indiana Jonest is, hogy mindenki találjon a végeredményben valami szerethetőt.

Bár a mozikból kikopott a Star Wars, a Disney-nél gőzerővel dolgoznak azon, hogy az Andor után újabb közönségkedvenc gyöngyszemet tegyenek le az asztalra, ami a messzi-messzi galaxisba kalauzol. Talán épp ezért döntött úgy az egeres stúdió, hogy igent mondanak a Star Wars: Kóbor alakulat ötletére, amelyet egy napjainkban iszonyúan populárisnak számító készítőgárda hozott nekik a tárgyalóasztalhoz.

A Kóbor alakulatot ugyanis a legújabb, Tom Holland főszereplésével készített Pókember-trilógia rendezője, Jon Watts, és hasonlóképp tehetséges alkotótársa, Christopher Ford álmodták meg. Ők ketten abból indultak ki, hogy egy, az 1985-ben vászonra tűzött Kincsvadászokra, avagy eredeti címén a The Gooniesra hajazó, elveszett gyerekekre fókuszáló Star Wars-kalandsorozatra minden bizonnyal lenne igényük a már felnőtt, de gyermeklelkű nézőknek is.

Fotó: disney

A Star Wars: Kóbor alakulat története egy biztonságos, futurisztikus kertvárosra emlékeztető bolygón veszi kezdetét, ahol néhány kisgyerek – az örök álmodozó Wim, legjobb barátja, Neel, a vehemens Fern és a maga visszafogott módján zseniális KB – hatalmas felfedezést tesz… ennek vége lesz az, hogy ők négyen egy ijesztő, már-már horrorisztikus droid oldalán nagy kalandra indulnak a galaxisban. Lesz itt minden: űrkalózok előli menekülés, sőt Jude Law alakításában még egy rejtélyes Erő-használó is tiszteletét teszi. A Kóbor alakulat előtt azonban csak egy cél lebeg: élve megúszni a rögtönzött osztálykirándulást, és hazatérni planétájukra, amelyről időközben derül ki, hogy érdekesebb, mint azt maguk a gyerekek valaha gondolták.

Gyerekként a messzi-messzi galaxisba csöppenni…

A Disney szervezésében, egy online interjú keretein belül az Index is kérdezhette az MCU sztárrendezőjét, Jon Wattsot és író-producertársát, Christopher Fordot. A kerekasztalos beszélgetés során lapunk először is arra volt kíváncsi, mennyire zajlott könnyedén a zöldfülű, kisgyerekekből álló szereplőgárda és az Oscar-jelölt Jude Law összeismerkedése és együttműködése a forgatásokon. Egyáltalán, mennyire viselkedhettek gyerekként a főszereplők?

Erre Christopher Ford úgy fogalmazott:

„Semmi panaszunk nem lehet a gyerekszereplőkre, nagyon profin viselkedtek ahhoz képest, hogy szemtelenül fiatalok. Ugyanakkor nem akartuk szőnyeg alá söpörni azt a tényt sem, hogy mennyire kaotikus 10 évesnek lenni. A forgatáson olyan környezetet igyekeztünk teremteni nekik, ahol úgy érezhették, önmaguk, gyerekek lehetnek. Nyilván Jude Law is nagy segítség volt ebben, aki igazi vezéregyéniségként garantálta, hogy a csapat összeálljon, és a gyerekszereplők is kihozzák magukból azokat a kvalitásokat, amelyeket a casting alatt megláttunk bennük.

Tim Burton, a világhírű rendező biztos benne, hogy ismét együtt működik majd a jövőben filmjei visszatérő főszereplőjével, Johnny Depp-pel. Ennek ellenére kizárta, hogy folytatást készítsenek a nagy sikerű Ollókezű Edward című filmből, miközben idén már megjelent a ma már klasszikusnak számító Beetlejuice második része. 

Tim Burton és Johnny Depp 2010. február 25-én Londonban, Angliában

Fotó: Jon Furniss / WireImage / Getty Images Hungary

A rendezőt a Marrákesi Nemzetközi Filmfesztiválon kérdezték az Ollókezű Edward lehetséges folytatásáról. 

Vannak bizonyos filmek, amelyekből nem szeretnék folytatást készíteni. Az Ollókezű Edwardnak nem akartam folytatást, mert egyszeri dolognak éreztem. Bizonyos dolgokat jobb, ha meghagyjuk önmagukban

– idézi a rendezőt a Variety.

Vannak sorozatok, amelyek képesek arra, hogy már az alapötletükkel elérjék, hogy az ember távirányítót akarjon ragadni. Pont ilyen a Beépített öregúr, a Netflix november 21-én közzétett új vígjátékszériája, amelyben Ted Danson alakít egy Charles Nieuwnedyk nevű nyugdíjas mérnököt, aki elhunyt nejét gyászolja, és egyszerűen képtelen ez után a tragédia után bármi értelmet adni a további életének. Mármint addig a pillanatig, amíg Charles meg nem lát egy újsághirdetést, amiben egy magánnyomozó, Julie Kovalenko (Lilah Richcreek Estrada) kifejezetten idős asszisztenst keres maga mellé. Na és a misszió? Beköltözni és beépülni egy puccos, San Franciscó-i idősek otthonába, ahol ékszertolvaj szedi az áldozatait... és végül persze az sem árt, ha kézre kerül a tettes.

Fotó: Netflix

Fene se gondolná, de a Beépített öregúr megtörtént esetet vesz alapul, amelyből korábban The Mole Agent címmel dokumentumfilm is készült. Bevallom töredelmesen, hogy én azt nem láttam, de abból kiindulva, hogy egy magándetektívnek a valóságban is ilyen őrült ötlete támadt, mint ebben a Netflix-sorozatban, ki lehet jelenteni, hogy a legjobb sztorikat tényleg az élet írja. Klisés gondolat ide vagy oda, de akkor is igaz.

Nyilván el lehetett volna rontani még így is ezt a sorozatot, a Netflixnél meglepően sokszor képesek arra, hogy bántóan középszerű, feledhető és mindenféle popkulturális jelentőséget nélkülöző produkciókat adjanak ki a kezeik közül. Amikor meg véletlenül betalálnak, akkor egy évad után meghökkentő hirtelenséggel kaszálják el a gyöngyszemeiket. Remélhetőleg a Beépített öregúr nem jár hasonlóan, és nem kap kegyetlen kaszát, mert a készítő, Michael Schur újfent rátapintott valami remekre. A televíziós alkotót nem biztos, hogy kapásból mindenki ismeri, de ha azt mondom, hogy The Good Place, esetleg Brooklyn Nine-Nine vagy éppen Parks and Recreation és Office, akkor sokak szeme csillanhat fel.