Vb-történelem: 1930, 1934, 1938, 1950, 1954, 1958, 1962, 1966, 1970, 1974, 1978, 1982, 1986, 1990, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010, 2014

A labdarúgás 1900-ban került az olimpia programjába, miután a klubcsapatok, és az országok közötti nemzetközi mérkőzések száma gyarapodni kezdett, de az 1904-ben, Párizsban megalapított FIFA-nál már ekkor komolyabb terveket szövögettek. A nemzetközi szövetség bonyolította ugyan az olimpiai tornákat, de mivel az olimpián csak amatőr játékosok szerepelhettek, sem igazi versenyjellege nem volt, sem a valós erőviszonyokat nem tükrözte. 1914-től ugyan a FIFA az amatőr játékosok világbajnokságának ismerte el az olimpiát, de 1929-ben – amikor kiderült, hogy 1932-ben Los Angeles rendezi a játékokat – a futballt az Egyesült Államokban övező teljes érdektelenségre hivatkozva Henri Delaunay felvetette egy profi világbajnokság ötletét.

A helyszín több szempontból is adta magát. Uruguay komoly fölénnyel uralta a világ labdarúgását, 1924-ben és 28-ban is megnyerték az olimpiát, az európaiak is úgy tekintettek rájuk, mint a legnagyobbakra. Emellett az ország függetlenné válásának centenáriumát is ünnepelte 1930-ban, ezért a Jules Rimet vezette FIFA-elnökség Olaszország, Svédország, Hollandia és Spanyolország előtt a dél-amerikaiaknak ítélte a tornát azzal a feltétellel, hogy vállalják a résztvevők utazási költségeit.

Uruguay vállalta, és nem is kellett mélyen a zsebébe nyúlnia, hiszen a sértődött európaiak (élükön a FIFA-ból 1928-ban kilépő Angliával) bojkottálták a tornát, Rimet-nek csak négy országot sikerült rávennie az utazásra. Franciaország, Belgium, Románia és Jugoszlávia válogatottjai 15 napos hajóút után érkeztek meg Uruguayba – útközben még összeszedték a brazil válogatottat is – , ahol a 13 résztvevő csapatot négy csoportba sorsolták.

Selejtezők nem voltak, először és utoljára meghívásos alapon lehetett részt venni a tornán, nem meglepő, hogy a rendező mellett másik hat dél-amerikai ország, valamint Mexikó és az Egyesült Államok indult.

A világbajnokság első két mérkőzését hóesésben játszották július 13-án, Franciaország 4-1-re verte Mexikót (a vb-k történetének első gólját Lucien Laurent szerezte), miközben az Egyesült Államok 3-0-ra legyőzte Belgiumot. Az amerikaiak második meccsén megszületett az első mesterhármas is (bár ezt a FIFA csak 2006-ban ismerte el, korábban Bert Patenaude 2. gólját öngólnak ítélték), az észak-amerikaiak meg is nyerték csoportjukat, ahogy a házigazda Uruguay és Jugoszlávia is, a franciák helyett viszont Argentína jutott az elődöntőbe.

A vb első bírói botránya a Franciaország-Argentína meccsen történt, a játékvezető ugyanis akkor vetett véget a mérkőzésnek, amikor az egygólos hátrányban támadó franciák csatára egyedül vezette a kapura a labdát. Ehhez még joga is volt, de ahhoz nem, hogy hat perccel a 90. perc előtt tegyen így, a franciák hosszas lamentálásának köszönhetően a zuhany alól kellett visszaparancsolni a pályára az argentinokat, de gól már nem született.

A jugoszlávok, akik a csoportban a brazilokat is legyőzték, vezetést szereztek Uruguay ellen is az elődöntőben (az 1924-es olimpia döntőjét is ez a két csapat játszotta), de második góljukat nem adták meg, a házigazda pedig a tudósítások szerint úgy szerezte meg a harmadik gólját, hogy a támadójukat egy pálya szélén ácsorgó fotós szöktette. A világbajnokságokra később is jellemző volt, hogy a hazai csapatot támogatták a játékvezetők, a jugoszlávok ezt még ekkor nem tudhatták, nehezen viselték a vereséget, kis híján verekedés tört ki a pályán.

A másik elődöntőben az amerikaiak lábtörés miatt elveszítették egy védőjüket (ekkor még nem volt csere), és bár az argentinok is elveszítettek egy fontos játékost (Manuel Ferreira azért utazott haza Argentínába, mert közgazdaságtan szigorlata volt), a helyére beálló Guillermo Stabile olyan kiváló helyettesnek bizonyult, hogy 8 góljával a vb-k történetének első gólkirálya lett.

1930. július 30-án mintegy 30 ezer argentin és 50 ezer uruguayi szurkoló előtt játszották az első világbajnoki döntőt, ami rendhagyó módon kezdődött: a csapatok pénzfeldobással döntötték el, melyikük labdájával játszanak (az argentinok nyertek). Az izgalmas, végig jó iramú meccset végül Uruguay 4-2-re nyerte, az argentinoknak nem sikerült visszavágniuk az 1928-as olimpiai döntőben elszenvedett vereségért. A döntő utolsó gólját egy Hector Castro nevű uruguayi játékos szerezte, aki egy gyermekkori balesetben elveszítette az egyik karját.

Az első világbajnokság tele volt hihetetlen eseményekkel, amelyek mai szemmel teljesen értelmezhetetlennek tűnnek. Bírók ugyan voltak, de előfordult, hogy beugró partjelzőnek a szövetségi kapitányokat kérték fel (a fenti argentin-francia meccsen a román és a bolíviai kapitány lengetett), az Argentína-Peru mérkőzésen pedig a kispadokat is kiürítő tömegverekedés tört ki a játékosok között.

A vébék történetének egyik legbizarrabb sérülése is Uruguayban történt, amikor egy sérült játékosához beszaladó amerikai edző a nagy sietségben összetörte a táskájában levő kloroformos üveget, a belélegzett gáztól a helyszínen eszméletét vesztette.

(Borítókép: AFP / Index)